A védőoltás elfogadása

Napi evangélium

Felhasználók

Oldalainkat 4 vendég és 0 tag böngészi

 

 

Az Egri Főegyházmegye járványügyi rendelkezései (2021. április 9.)

 

 


 

2021. május 16. – Vasárnap, Urunk mennybemenetele

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből   (Mk 16,15-20)

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

„Ha Jézus test szerint köztünk maradt volna, akkor testi szemünket többre becsülnénk lelki szemünknél. De ő tudja, melyik szem a jobb. Azért tűnt el testi szemünk elől, hogy lelki szemünkben a hitet felkeltse... Ezért senki se szomorkodjék, hogy ő a mennybe ment és itt hagyott minket. Ő velünk van, ha hiszünk benne” – írja Szent Ágoston. 

A mennybemenetel Jézus küldetésének beteljesedése. A megváltás műve befejeződött. Előre felkészítette tanítványait arra, hogy vissza fog térni az Atyához. Jézus a mai ünnepen megnyitotta a mennyek országának ajtaját minden követője előtt, visszaállította Isten és ember között azt a baráti kapcsolatot, amelyet az ősbűn beárnyékolt. Sőt

azáltal, hogy emberségünket saját magában felvitte a mennybe, az ember méltóságát a legmagasabb szintre emelte. Beteljesül a megváltás célja, hiszen Isten azért lett emberré, hogy bennünket az „isteni természet részeseivé tegyen” (2Pt 1,4). 

A mennybemenetel után az apostolok életében is új helyzet állt elő. Amikor művét Jézus rábízta a tanítványaira, azt akarta, hogy a keresztség fürdőjében megújítsák az emberiséget az idők végezetéig. A mennybemenetel és az apostolok elküldése ezért olyan események, amelyek szorosan összetartoznak. Ezután életük legfőbb célja, hogy Jézus küldetését folytassák: hirdessék az evangéliumot, a megtérést és a bűnbocsánatot, arra készülve, hogy egyszer majd ismét Jézussal lehetnek. 

Az apostolok küldetése ezért valójában az egész Egyház misszióját jelenti.

Jézus azóta is küld, elkísér és erőt ad.

Az Egyház pedig fáradhatatlanul hirdeti a feltámadt, a mennybe felment és az Atya jobbján ülő Jézus Krisztust, akinek mai tanítványai sem spontán önkéntesek, hanem az ő választottai és követei. Az ő győzelme a halál felett biztonságot és reményt, bátorságot és hűséget ad nekik a szolgálatban. Az üzenet, a jó hír pedig mindig aktuális, mert az ember életének központi kérdéseit érinti, és végső választ ad azokra. Ha hiszünk benne, megmenekülünk, ha visszautasítjuk, elveszünk. 

A hit által, a Szentlélekben jutunk el arra az életre, amelyre meghívott minket. Nem szomorkodunk azért, mert elment, hanem örülünk, hogy helyet készít nekünk. „Krisztusnak mennybemenetele a mi felemelkedésünk” – a mai szentmise könyörgése megerősíti, hogy a mai ünnep nem egy számunkra idegen, távoli eseményre való kötelező emlékezés, hanem saját jövőnk elővételezése. A mester és tanítványai, a pásztor és a nyáj között megmarad a szoros kapcsolat a mennybemenetel után is, tudván azt, hogy ő előttünk jár, mi pedig követjük. Ezért kérjük bizalommal: „Jusson el híveid gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk.” (Ternyák Csaba egri érsek)

 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjük neked azt a tanítást, amely lehetővé tette számunkra, hogy jobban megértsük az Atya akaratát. A Szentlélek világosítsa meg értelmünket, és adjon nekünk erőt mindannak megvalósítására, amit Isten kér tőlünk. Máriához, édesanyádhoz hasonlóan nem csak hallgatni szeretnénk téged, hanem bátran vállalkozunk követésedre és a tanúságtételre. Segíts minket, hogy hitünket minden helyzetben bátran megvalljuk! Segíts, hogy mindig hűségesek maradjunk hozzád és földi életünk után eljussunk a mennyországba!

 


 

2021. május 9. – Húsvét 6. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből(Jn 15,9-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Maradjatok meg szeretetemben!
Mindannyiunkban benne van a vágy, hogy szeressenek. Alapigényünk a szeretve lenni érzés megtapasztalása. Hogyan élhetem át? Nem passzív várakozással, hanem azzal, hogy teszek érte, hogy megpróbálok a másik felé szeretettel fordulni. Fontos a kölcsönösség, fontos a magam tette, lépése.
Milyen sokszor van, hogy mégsem sikerül. A másik, bármennyire szeretném, nem tapasztalja meg szeretetemet. Ma már sok helyzetben hallhatunk a szeretet nyelvekről. Ezek azok a módok, ahogyan kifejezem a szeretetemet, és amiken keresztül én megtapasztalom a másik szeretetét. Ezek a kifejezési formák: a minőségi idő, a szívességek, az ajándékozás, az elismerő szavak és a testi érintés.
A szeretet azt jelenti, hogy fontos a másik a számomra, hogy kapcsolatban vagyok vele, hogy jelzem mindezt feléje.
Isten maga a Szeretet, minden szeretet tőle származik. Jézus arra hív, hogy maradjunk meg Isten szeretetében. Hogyan történhet meg ez? Úgy, hogy kapcsolatban vagyok Vele, hogy időt szánok Rá, hogy igyekszem úgy élni, hogy ne bántsam meg.
Mindez az igyekezet – Isten és az embertárs szeretete – örömforrás számunkra. Még akkor is, ha erőfeszítéssel jár, ha a magam akaratáról, sikeréről le kell mondanom.
Fel tudom-e fedezni az örömet a mindennapokban? Környezetünk, a hozzánk érkező hírek csupa rosszról, nehézségről, szomorúságról szólnak. Milyen nehéz ma felfedezni az örömet az információ áradatban! Figyeljünk tudatosan arra, hogy minden napnak meg legyen a maga öröme!(Horváth István Sándor)

 

Imádság: 
Urunk, Jézus Krisztus! Te megígérted, hogy eljuthatunk az örök életre, ha parancsaid szerint élünk, és ehhez az ígérethez, mint szereteted jeléhez, hűséges maradsz. Egykor ezt mondtad tanítványaidnak és valamennyi követődnek: „Barátaimnak mondalak benneteket.” Barátsággal fordultál még a bűnösökhöz is. Te minket is barátságra hívsz. Barátként gondoltál ránk, amikor életedet adtad értünk. Te mindig barátként tekintesz ránk. Szükségünk is van barátságodra, szeretetedre. Barátságod segítsen minket abban, hogy emberi kapcsolatainkban is sikerüljön megvalósítanunk az igaz barátságot! Urunk köszönjük barátságodat és szeretetedet!

 


 

2021. május 2. – Húsvét 5. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 15,1-8)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Múlt vasárnap az evangéliumban a jó Pásztorról hallottunk - ott a példabeszéd révén azt érthettük meg, hogy Jézus mekkora áldozatot, önnön életének odaadását vállalta értünk. Ugyanakkor megszívlelhettük a rejtett intést is: a pásztor csak akkor tudja a rá bízott juhot megmenteni, hogyha az engedelmes, ráhagyatkozik pásztorbotjára és terelővesszőjére. A pásztor önfeláldozását a juh bizalma, engedelmes ráhagyatkozása kell, hogy kísérje.

Most, húsvét ötödik vasárnapján egy újabb hasonlatot hallunk, amelyben Jézus mint szőlőtő, s a benne hívő ember mint szőlővessző áll szemeink előtt. Ez a gondolat mintha tovább mélyítene a múlt vasárnapit. Az engedelmesség, a Jézus-követés nem pusztán annyit tesz, hogy megfelelek a krisztusi vallás külsődleges feltételrendszerének - hanem sokkal inkább arról van szó, hogy életemmel kötődöm a Megváltóhoz. A vesszőt is az teszi a szőlőtővel eggyé, hogy az éltető nedvek áramlása, a teljes vitális belső egység révén a gyökértől a gyümölcsig áthatja az egész növényt az életerő.

Jézus egysége az Atyával, amelyet oly sokszor hangoztat, valójában az a gyökérzet, amely táplálja a szőlőtőt, az Istenembert - mi ebbe az elszakíthatatlan kapcsolatba léphetünk be. A jézusi mondások - "Aki engem lát, látja az Atyát is"; "Aki megtartja parancsaimat, az bennem marad, és én őbenne"; "Én és az Atya egy vagyunk" - sajátos módon fejezik ki ezt a kapcsolódási láncolatot. Jézussal eggyé válva az Atyával is eggyé válunk a Szentlélek kegyelmi erejében.

Azonban ez az egység nem egy szép gondolat, nem egy eszme. Jézus figyelmeztet: "Nem mindenki jut be Atyám országába, aki azt mondja: Uram, Uram". Többről van szó: a szeretet egységéről, ami már se nem idea, se nem elvont gondolati szint - hiszen Jézus figyelmeztet: "Az szeret engem, aki megtartja parancsaimat". A Megváltó ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy furcsa messzi fellegekben keressük a keresztény hit lényegét - ugyanakkor a szeretetkapcsolatból fakadó közösség rávilágít arra, hogy a külsődleges cselekvés, az emberi cselekedetek erőfeszítései is kevesek ehhez. A kegyelem és a szabadság, a belső hit és a külső életstílus, erkölcsi cselekedet sajátos egyensúlyáról, egységéről van szó, ezáltal válunk eleven vesszőivé a szőlőtőnek, amelyek már meg tudják hozni a maguk gyümölcseit.

Ezek a gyümölcsök ismeretesek Szent Pál leveleinek tanításából illetve az egyház szentjeinek életéből, példájából. Mindegyikben közös, hogy a Jézushoz kapcsolódás, a belső eggyé válás különös békével, nyugalommal, boldogsággal töltötte el őket. Hiszen lehetnek nehezek az életkörülmények, küzdhet a szőlővessző viharral, hőséggel - ameddig az a szőlőtővel összeforrott, addig a helyén van, addig biztonságban van. A külső nehézség addig nem rémít, amíg megvan a belső egység, a külső vihar addig nem veszélyeztet, amíg megvan bennünk az Istentől kapott kegyelem.

Ezért zárásképpen álljon itt Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek imájának egy részlete, amelyet a jóban végig való megmaradásért írt: "Ezt azért, a drága ajándékot, melyet csak te egyedül adhatsz, irgalmas Isten, öntsd a te méltatlan szolgád lelkébe, hogy semmi háborúság és kísértés, semmi fáradtság és kárvallás, semmi öröm és vígság, semmi gyönyörűség el ne szakasszon engem a te szerelmedtől, és az istenes élettől, a te szerelmes Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak drága szent nevéért. Ámen!"    (Török Csaba)

 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A hozzád fűződő engedelmes, fiúi kapcsolat és az Egyház többi tagjával való testvéri szeretettől vezérelt közösség ápolása egyaránt fontos számunkra. Az igazi bölcsesség megmutatja számunkra az utat az Atyához és az örök életre, s ez az út annak felismerésével kezdődik, hogy egyszerű, szegény emberek vagyunk. Egyszerű emberek, akik Isten nélkül semmit sem érünk. Szentlelked indítson minket arra, hogy az életszentségre törekedjünk, bátran megvalljuk hitünket, közösségben éljünk egymással és hirdessük az evangéliumot! Legyünk élő szőlővesszők! Legyünk az Egyház élő tagjai! Segíts minket, hogy megmaradjunk a te szeretetedben, és Isten megdicsőítése által bőséges termést hozzunk!

 


 

2021. április 25. – Húsvét 4. vasárnapja – Jó Pásztor

                                                                                                                       Ismernek?

 

 

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 10,11-18)

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”


Elmélkedés:

Húsvét negyedik vasárnapja a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai ismerősen csengenek mindenki számára: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról. Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját.
Valóban, az evangéliumi szakasz négy alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül – hiba lenne, ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés? 1. A jó Pásztor életét adja a juhokért. 2. A jó Pásztor ismeri övéit, és övéi is ismerik őt. 3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem az első, ősi akolból valók. 4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye.
Ha ezt a négy kijelentést szintézisben, egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága!
Valójában az első három pont – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok – a húsvéti-pünkösdi eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik. Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem.” Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk – hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket.
Jézusnak és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus alakját, gesztusait, szavait, egész életét – ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük. A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus fel nem ismerése, rávilágít arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret – Jézus és övéi között egy újfajta ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást – hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa – az Isten magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban.
Eme a Szentlélek adománya nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban, Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes, isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük okán minden egyes embert megszólít – így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába.
Így tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret, a más akolból való juhok – sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem” – mondja Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz, s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul: megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka. A nyáj, amely a Pásztor köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát – s minden ezen a földön, az üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket.
Miért fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll – hanem a mennyei Atya Országa. Ha összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti, hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon. Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni, hogy zarándokútjukon célt érhessenek.
Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa szavai a Pastoresdabovobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: „Az Egyház nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.” (PDV 35).(Török Csaba)

 

Imádság:

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Segítsd a papokat, hogy mindenkor a mennyei Atya szeretetét sugározzák a gyermekek és a fiatalok felé! Segítsd a papokat, hogy hirdessék az életet, és arra bátorítsák a családi életre készülőket és a családokat, hogy mindig számíthatnak Isten segítségére! Segítsd őket, hogy Isten jóságát és erősítő kegyelmét közvetítsék a betegeknek és a haldoklóknak! Élj minden pap szívében, hogy az irgalomban gazdag Istent képviseljék, amikor gyóntatják a bűnbánókat és a megtérőket! Segítsd őket, hogy hivatásukat szolgálatnak tekintsék és mindig szeretettel végezzék!

 


 

2021. április 18. – Húsvét 3. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 24,35-48)

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

     Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma az előző vasárnapi, János által elbeszélt történés variáns leírása. A szerzői sokszínűség a figyelmes olvasóban, a Szentírást nem csak olvasó, de átelmélkedő hívőben apránként mind gazdagabban tárja fel a húsvéti örömhírt.

A mostani perikópa nagyon figyelmesen, folyamatban írja le a tanítványok húsvéti hitre való megérkezését. A kiindulási pont az emmauszi tanítványok lelkendező beszámolója, illetve - ezt is tudjuk - Simon Péter tanúságtétele, akinek szintén megjelent Húsvétvasárnap a feltámadt Krisztus. Két személyes találkozó, két misztikus látomásnak is beillő dialógus a Feltámadottal - fel nem ismerés és felismerés, meg nem értés és megértés kettősségébe foglalva.

Azonban a személyes, a rejtett húsvéti pillanat most elkezd tágulni, kinyílni. Most az egész csoport előtt jelenik meg Jézus. A reakció meglepő: bár már mindegyikük tud az üres sírról, az asszonyok élményeiről, az emmauszi tanítványok és Simon Péter tapasztalatairól, mégis megijednek. Mennyire emberi magatartás! Amíg más mesél valami csodásat, számol be valami rendkívüliről, addig vagy kétkedve, vagy döbbenten, de mégis érdeklődéssel hallgatjuk - mihelyst azonban a másik ember elbeszéléséből az én személyes valóságom lesz, mihelyst a történet, amelytől távolságot tudok venni, közvetlen tényként tör be életembe, a kétely és a hitetlenség is sokszorozott erővel történik. Nem ilyenek vagyunk mi is, amikor tisztelettel vegyes csodálattal olvassuk a szentek életének évszázadokkal ezelőtt megfogalmazott beszámolóit, de ha hasonló rendkívüli eseményekről hallunk közvetlen közelünkben, akkor máris kétkedünk, hitetlenkedünk? Ugyanezt élik most át az evangéliumi szakaszban a tanítványok is.

Jézus jó pedagógus módjára közeledik feléjük. Először a köszöntés hangján ismerteti fel személyét, akit szerettek, majd a látás útján tárja fel előttük, hogy a sebek tanúskodnak önazonosságáról. Ahogy minket ujjlenyomatunk, úgy őt a kereszt szenvedésének jelei azonosítják megkérdőjelezhetetlenül a tanítványok előtt. De ők még mindig kétkednek, hisz mindez lehetne szellem-látás, csalóka látomás. Ezért még tovább megy: elkezdi enni a sült halat. Nem csak a látszat, a felszín, az alak szintjén azonos ő a keresztrefeszítés és halál előtti Jézussal, de teljes testi mivoltában.

Miután így megbizonyosodtak az érzékelés és emberi megtapasztalás szintjén a feltámadás valóságosságáról, tényszerűségéről, most már meg kell ismerniük a feltámadás igazságát is. József Attila sorai jutnak eszembe, melyeket Thomas Mann üdvözlésére írt: "az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk". Az, hogy megtapasztalják, Jézus az, s a feltámadott testben jön el, még csak a valódi - az igaz több ennél. "Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak." Ez a feltámadás igazsága, ez a "kell" szócska - Isten megváltó akarata, üdvterve, amelynek Jézus halála és feltámadása által kellett beteljesednie. Ez az a fény, amelytől nem csak agyunk, de egész emberségünk világlik, a fény, amelyet vinni kell: "[A Messiás] nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. (...) Én kiárasztom rátok Atyám ígéretét."

Mindezt szemlélve József Attila költői szavai - "egymás nélkül sötétben vagyunk" - különös értelmet nyernek. Egyrészt a feltámadás igazsága a közösségben, a tanítványok körében ragyogott fel, nem egyes emberekben külön-külön, Isten "négyszemközti" ajándékaként. Másrészt ez az igazság lényege szerint kötődik a jézusi ígérethez, amely a Szentlélek kiárasztására vonatkozik. Ezen lélekáradás erejében lép a nyilvánosság elé az Egyház, születik meg látható alakjában mint azon személyek közössége, akik eljutottak a húsvéti hit igazságára. Harmadrészt a kiválasztottság, amelynek hála a tanítványok tanúi és megértői lehettek a feltámadás titkának, egyszersmind küldetést is jelent. A megtapasztalt és felismert igazságot hirdetniük kell "Jeruzsálemtől kezdve minden népnek". Vagyis Húsvét titka alapvetően közösségi és szolidáris titok. Közösségi, mert a közösségben bomlik ki, abban nyer hittani megfogalmazást, s abban őrződik meg s adatik át minden kor minden emberének. Ugyanakkor szolidáris is, mert bár az ember személyesen hisz, mégis épp ez a hit kötelezi el őt a többi ember irányában. Ennek elsődleges jele, hogy az igazság, amelyet megtapasztalok, felismerek és befogadok, csak akkor lesz teljes az életemben, hogyha azt meg is osztom, tovább is adom. Ugyanakkor a hit szolidaritásában ott ég magának a krisztusi szeretetnek is a jegye, hiszen a "megtérést és a bűnbocsánatot" hirdeti az, aki a krisztusi hitet hirdeti - vagyis teljes lényével, együttérző szívvel felvállalja a bűnös, a gyarló, az elesett, a beteg emberiség, egészen konkrétan a gonosz szolgaságában élő másik ember terhét. Ugyanis a megtérés és bűnbocsánat hirdetése nem puszta szóbeli tanítást jelent, hanem kiállást a másik mellett. Életemmel, cselekedeteimmel kell az evangélium átadásának eszközévé válnom.

Hallva Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumát, erre figyeljünk oda: nem elég a Feltámadás valódiságát szemlélni és elfogadni, a hitben el kell jutni annak csodálatos mélységű igazságáig is, be kell lépni a misztérium szívébe. Ott pedig fel fogjuk fedezni, hogy ez a hit, ez az igazság alapvetően közösségi és szolidáris. Ez a felismerés pedig kijelöli nem csak hitünk, de egész életünk, megvallásunk és cselekedeteink, életvitelünk és életstílusunk helyes útját.(Török Csaba)

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem. Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!

 


 

2021. április 11.Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből  (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Ezek az evangélium igéi


Elmélkedés:

Húsvét második vasárnapjának evangéliuma egy egész eseménysort ölel fel. Jézus megjelenése a zárt ajtók mögött, a Szentlélek átadása a bűnök bocsánatára és Tamás apostol kétkedésének és térdre borulásának elbeszélése vezeti be János evangéliumának első lezárását. Bár e három pillanat látszólag elkülönül, mégis sajátos egységet alkotnak.

Húsvétvasárnap két evangéliuma - a délelőtti, Mária Magdolna és Jézus találkozását valamint Péter és János sírhoz futását, és az esti, az emmauszi tanítványok esetét elbeszélő - a húsvéti hitre irányítja figyelmünket. Magdolna nem ismeri fel Jézust, csak amikor ő nevén szólítja az asszonyt. Péter és János reggel még nem látják, csak az üres sírt, a lepleket, és így indulnak hitre, értik meg, amiről Jézus jövendölt nekik. Az emmauszi tanítványok szintén nem ismerik fel a nekik megjelenő Urat, csak a kenyértörésben. Vagyis Jézus húsvéti jelenéseit sajátos vonás hatja át - a feltámadás rejtettségének és a hitnek különös mozgalmassága. A feltámadásnak nincsenek egyértelmű jelei, maga a megjelenő Krisztus sem felismerhető elsőre. Szemtanúk magáról a feltámadás eseményéről nincsenek, csak az üres sír s a halotti leplek láthatók, miként a szekvenciában énekeljük: "Mária, szent asszony, mit láttál utadon? ... Angyali tanúkat, szemfedőt és gyolcsokat".

Ez rávilágít arra, hogy míg a kereszt látványos valóság volt, történelmi tény, amelyet mindenki láthat, bizonyos értelemben megragadhat s ebből kifolyólag sokféle módon érthet - addig a feltámadás, bár a történelemben játszódik le, mégis kívül van a történelmi tényszerűség kategóriáján. Nincs tanú, nincs konkrét, közvetlen, mindenki számára hozzáférhető bizonyosság. Üres sír, leplek, személyes találkozások és tanúságtételek vannak. A feltámadás felismerése tehát elsősorban a hit kérdése, nem pedig a megtapasztalásé, megismerésé.

Azonban a hit maga már csakis a Szentlélek ajándéka lehet. Szent Pál írja: "Nem mondhatja senki: -Jézus az Úr-, hacsak a Szentlélek által nem" (1Kor 12,3). Csak ezt világosan látva értjük meg Húsvét második vasárnapja evangéliumában a Szentlélek átadásának központiságát. Nem pusztán a bűnbocsánati hatalomról van itt szó - hiszen Jézus azt már korábban átadta Péternek, majd az összes apostolnak, szinte ugyanazzal a formulával: "Amit föloldasz (illetve: föloldotok) a földön, a mennyben is föloldott lesz" (Mt 16,19 és 18,18). A Szentlélek átadása a hit húsvéti távlatát jelenti már: a feltámadás Isten hatalmának, Krisztus dicsőségének jele - de a jel helyes olvasásához, értelmezéséhez már a Szentlélekre van szükség. Szent Ágoston több helyütt is foglalkozik ezzel a kérdéssel, s azt mondja, hogy a bűnbocsátó hatalmat az apostolok korábban ígéretként bírták, most azonban, a Húsvéti lélekleheléskor valóságosan birtokolják. Korábban is bírták a Szentlelket, de most már teljesebben - legteljesebben azonban Pünkösdkor, amikor nem csak egy kegyelmi adománnyal, a bűnbocsánattal, hanem gazdagságának egész teljességével árad ki a Lélek, Egyházat formálván. Így ez a Húsvéti elbeszélés egyfajta a Szentlélekben való előrehaladást jelöl, amelynek hatalmas nyitánya Krisztus megkeresztelkedése, a Szentlélek reá való leszállása volt. Az apostolok ezután fokozatosan léptek be a Lélek erőterébe. A mostani evangéliumi szakaszban a Lélek által a húsvéti hit és a bűnbocsánat hatalma tölti el őket - de ugyanakkor megnyílik az út Pünkösd felé is, hogy a húsvéti hitből élő közösség Egyházzá váljék a Szentlélekben.

Ágoston ugyanakkor rámutat egy másik szempontra is (ld. Tract. in Ioan. 74.). A kettős lélekadás - Húsvétkor és Pünkösdkor - számára Krisztus kettős parancsával, az Isten- és emberszeretettel áll párhuzamban. Húsvétkor a Lélekben ismerik meg az apostolok a feltámadt Krisztust, a Lélek által tudják a feltámadásban meglátni az ő istenségét, dicsőségét - és csak így képesek őt igazán szeretni. Istent szeretni a keresztény ember számára annyit tesz, mint Krisztust, a keresztre feszítettet és feltámadottat szeretni. Aki pedig őt szereti, szereti az Atyát is. Ez a szeretet pedig csakis a Szentlélek kegyelméből lehetséges, hisz benne ismerjük fel Urunknak, Istenünknek a feltámadt Krisztust (ld. fentebb) s csak benne tudjuk kiáltani: "Abba, Atya!" Ez a forrása emberszeretetünknek.

Tamás, a kétkedő az, aki nincs ott, amikor a Lelket leheli Jézus a többiekre - és nem tud hinni. Az ő útja valószínűleg éppen ezért hosszabb a húsvéti hithez. Nagy vágya a testi érintésre a lélek gyöngeségének, hiányosságának a jele. A hitnek ő tapasztalati alapot akar - mert rá is áll az emmauszi tanítványokhoz intézett dorgálás: "ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!" (Lk 24,25). A galatákhoz intézett páli intés - "amit lélekben kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?" (Gal 3,3) - átvitt értelemben itt is áll. A húsvéti hit az emberi lélek dolga és a Szentlélek kegyelme - bár Tamás kétkedő szavai szerint testben végezné be útját, tapintani akar, mégis lélekben jut el a célhoz. Leborulva megvallja: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28). A Szentlélek már benne is él, megszületett húsvéti hite. De milyen boldogok azok, "akik nem láttak, és mégis hisznek" (Jn 20,29).

Isteni irgalmasság vasárnapjának evangéliuma tehát egyfajta sajátos utazás a Szentlélek kegyelmében, amely megadja a Feltámadás titkának megértését, a húsvéti hitet. Ennek a kegyelemnek az erejében nyerhetjük el a bűnbocsánatot az Egyházban - vagyis tapasztalhatjuk meg Isten irgalmasságát. A húsvéti hit sajátosan kötődik az isteni irgalmasság megtapasztalásához: a feltámadás ereje valójában az élet hatalma a halál fölött, az irgalomé a bűn fölött. Szítsuk hát fel magunkban a Szentlélek kegyelmét, hogy az ő éltető lehelete hasson át bennünket, s hitünket megerősítve, hitvallásunkat megszilárdítva belegyökereztessen bennünket a Megváltás középpontjába: Isten emberszerető irgalmasságába.  (Török Csaba)

 

Imádság:

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

 


 

 

2021. április 4. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

 

 

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,1-9)

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.

Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.

Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.

Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.

Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.

A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.

Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.

A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.(Szentmártoni Mihály)

 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

 

 


 

 


 

 

A Nagyhét és Húsvét megünneplése az Egri Főegyházmegyében

A járványhelyzet kedvezőtlen alakulása miatt az Egri Főegyházmegyében továbbra is hatályban maradnak a 2021. március 5-én elrendelt járványügyi rendelkezések.

Ennek megfelelően Főegyházmegyénkben Nagyhéten sincsenek nyilvános liturgiák, a lelkipásztorok az idén is hívek nélkül ünneplik meg a Húsvéti Szent Háromnap misztériumait. Nem állítunk szentsírt és nincs szentség kiszolgáltatás sem, a halál veszély esetét kivéve. Nagypénteken szigorú böjtöt tartunk.

Az érseki szertartásokat nagycsütörtökön 18 órakor, nagypénteken 15 órakor és nagyszombaton 18 órakor, valamint Húsvétvasárnap az érseki szentmisét 10 órakor a hívek élőben követhetik a Szent István Rádió, és a Szent István Televízió YOUTUBE csatornája segítségével.

Eger, 2021. 03. 27.

Ternyák Csaba egri érsek

 


 

2021. március 28. – Virágvasárnap

 

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 11,1-10)

Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”

Ezek az Evangélium Igéi


Elmélkedések:

Virágvasárnap kettős üzenete világosan megjelenik a szentírási olvasmányokon keresztül a mai liturgiában. Ezen a napon egyszerre van jelen a dicsőség és szenvedés, a világosság és a sötétség, a remény és a gonoszság. Jézus dicsőséges bevonulása a pálmaágakat lengető, hozsannázó tömegben, majd a szentmise evangéliumában a szenvedés történetének felolvasása adja ennek a kettősségnek az alapját. Virágvasárnap hivatalos neve: Urunk szenvedésének vasárnapja, a nagyhét kezdete. 

A szenvedéstörténet elvezet a Golgotára. Elgondolkodtat bennünket az emberi befolyásolhatóság, állhatatlanság, árulás és hazugság mélysége, amely alig néhány nap alatt megfordította a tömeg érzelmeit. Egyedül a kívülálló pogány százados volt képes arra, hogy belásson az ármány kulisszái mögé, amikor summásan megfogalmazta„Ez az ember valóban igaz volt.”

Izajás próféta Jahve szenvedő szolgájáról szóló harmadik éneke készít fel ma bennünket arra, hogy végighallgassuk Jézus szenvedésének és halálának történetét. A szenvedés nemcsak a szolga életéhez és küldetéséhez tartozik hozzá, hanem a keresztény ember küldetésének is része. „Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” A zsoltáros súlyos szavakkal írja le a szenvedő ember panaszait, aki a fizikai fájdalmak mellett átéli a teljes elhagyatottság és megvetettség állapotát: „Kutyák falkája vett körül, gonosztevők serege szorongat engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat.” 

A szenvedésben már benne van a győzelem ígérete. Azzal, hogy „megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”, még nincs vége a történetnek. Szent Pál apostol így folytatja a szentleckében: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek.” Isten szenvedő szolgájának minden dicsősége abban van, hogy teljesen átadta, megalázta, kiüresítette magát, mint egy halálra szánt rabszolga: tegyetek velem, amit akartok. A kulcsszó az „ezért”. Ezért Isten felmagasztalta őt. Krisztus isteni felmagasztalása éppen szolgálatában, lehajlásában, a leggyengébbekkel való szolidaritásában mutatkozik meg. 

Isten a szeretet. A szeretet pedig a kereszten mutatkozik meg a legnagyobb erővel. Saját magáról szólt Jézus, amikor azt mondta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” A keresztről hangzott fel az Atya iránti gyermeki bizalom kiáltása: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus e szavakkal kilehelte lelkét. Mi pedig ezen a ponton letérdelünk a passió alatt, és imádságba, elmélkedésbe mélyedünk. Különleges és nagyon fontos ez a teljes csendben eltöltött pillanat a mai liturgiában. Gondoljuk meg jól, hogy ebben a szent csendben mit mondtunk a keresztre feszítettnek, és mit mondunk az Atyának. Ezek a talán ki sem mondott, de a lelkünk mélyén megformált szavaink odakerülnek nagyböjti lemondásaink és jócselekedeteink mellé, és ezek készítik elő idei húsvétunkat és örök jövőnket. (Ternyák Csaba érsek)

 

_____________________________________

 

Virágvasárnap, vagyis az Úr szenvedésének vasárnapján az egyház belép Jézus szenvedésénekidejébe és terébe. Titokzatos térben vagyunk, Jeruzsálemben és környékén, ahová Jézus vágyott, egyben, mint szeretett tanítványok, a lehető legközelebb Jézushoz, mintegy az ő szívében, ahol a nagyhét leglényegesebb titka zajlik, a Fiú odaadása és engedelmessége Atyja iránt, szeretete és irgalma az emberek iránt. Ki más avathatna be ebbe a titokba, ki más hívhatna meg közvetlenül Jézus szívének szent kamrájába, mint maga Isten, aki Fiát a kereszten mindenki számára elérhető engeszteléssé tette (ahogy Pál mondja a Rómaiakhoz írt levélben – vö. Róm 3,25), vagy pedig maga Jézus, aki felmagasztalva mindenkit magához vonz, s aki engedi, hogy a katona lándzsája megnyissa a szívét… (vö. Jn 12,32; 19,34)

Ezt a két hangot, a szívről és a szívből szóló meghívást különös erővel szólaltatja meg az az ószövetségi olvasmány sorozat, amelyet nagyhéten hétfőtől szerdáig, majd meg nagypénteken hallunk, s amelynek harmadik elemét virágvasárnap is felolvassuk. Az Úr szenvedő szolgájának énekeire gondolok, amelyekben hol Isten mutatja be szolgáját, büszkén és szeretettel, hol ez a szolga beszél meghívásáról és küldetéséről. A befejező, negyedik ének, amelyet nagypénteken olvasunk (Iz 52,13–53,12), mintha a mi válaszunknak, a mi bűnbánó felismerésünknek lenne fájdalmas megnyilatkozása. A liturgia gesztusai és mozgásai és a bűnbánati idő összeszedettséget sugalló gyakorlatai mellett talán éppen ezek az olvasmányok segítenek a leginkább, hogy odaszegődjünk Jézus mellé, illetve mindazok mellé, akik nehézségeik közepette sem veszítik el az emberséget, a hitet és reményt.

A szolga harmadik énekében ugyanis éppen ezt mondja magáról (Iz 50,4-7): hogy vállalja a szenvedést, a megpróbáltatást, s közben nem ereszti el Isten kezét, bízik az ő megígért segítségében. „Isten, az Úr”, vagy szó szerint „az én uram, Jahve” különleges közelségben van a szolgához. Hangja mindent megelőz, minden reggel újra megadja, hogy szavát hallhassa és ismételhesse a szolga. Ezt az ókori szokást, a hallottak szó szerinti ismétlését jelenti, hogy az Úr tanítja a szolga nyelvét. A nyelv a meggyőzés eszköze, az okos és szeretetteli beszéd eszköze, amellyel meg kell erősíteni a megfáradtakat, fel kell éleszteni a kihunyt reményt.

Isten, az Úr állandóan bensőséges kapcsolatban van a szolgával, de a második említéstől fogva egy konkrét történésnek leszünk tanúi: a szolga most már legfájóbb és mégis legfontosabb emlékeit idézi. Az Úr megnyitotta fülét, de a tanítás most már nem egyszerűen szavakban, üzenetek szóbeli közvetítésében állt, bármilyen fontos is volt ez, hanem abban, hogy a szolga egész valóját kiszolgáltatta azoknak, akik tetőtől talpig, minden oldalról támadták és megalázták. A szolga a bizakodó reggelek tanulása és a szenvedésben megőrzött belső szabadság tapasztalata után harmadszor már arról szól, ahogy Isten az Úr megőrzi őt a szégyentől, a megsemmisüléstől, a teljes kudarctól. A szolga azért jött, hogy Istennel egységben legyen – ez a terv és ez a vágy minden nehézség ellenére megvalósult. A szolga azért jött, hogy támasza legyen a megfáradtaknak: fáradt lett a fáradtakkal, kudarcot szenvedett az elesettekkel és kisemmizettekkel.

Izajás könyvének szolgája az értelmezők szerint a Kr.e. 6. században, a fogság utáni korban szenvedett azért, hogy a fogságból hazatérőket az Istentől kapott, vissza nem vont ígéretre emlékeztesse (vö. Iz 50,1-3). Azoktól kellett szenvednie, akik immár Sionban laktak ugyan, de ennek kiválasztott szerepét, valódi fényét régen elfelejtették, s már képtelenek voltak benne hinni. Mi, akik most majd újra meghallgatjuk Jézus szenvedésének történetét, talán megdöbbenünk, milyen közel hozza hozzánk ez a néhány költői, prófétai szó őt magát, az Úr szenvedő szolgáját, Jézust. Ő akkor és most is a hátát tartja értünk, szavaival és szenvedésével hív, hogy újra higgyünk Isten legszebb és legkomolyabb ígéreteiben.                              (Martos Balázs)

 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.

 


 

2021. március 21. – Nagyböjt 5. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből  (Jn 12,20-33)

Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumi szakasza egy sajátos történést ír le, amelynek kiindulópontja egy egyszerű kérés. Az ünnepekre Jeruzsálembe érkezett görög zarándokok Fülöphöz fordulnak, s kérik tőle: "Uram, látni szeretnénk Jézust!" 2004-ben II. János Pál pápa választotta ezt a mondatot a XIX. Ifjúsági Világnap mottójául. Ez az egyszerű kérés hatalmas láncreakciót vált ki. Amikor Jézus értesül róla, szózatra nyitja ajkát, amelyre maga az Atya válaszol az ég mennydörgésében. Mindezt a csodálatos történést megtapasztalták a körben álló emberek is.

A kérés - "látni szeretnénk Jézust" - s a válasz között első olvasásra nem sok kapcsolat áll fenn. Hisz Jézus szózata az idő elérkeztéről, a megdicsőüléséről, a földbe hulló búzamagról szól; mintha mindezzel egyáltalán nem a felmerülő kérdésre akarna válaszolni. Hogy megértsük az evangélium összefüggéseit, a görögök mondatát mélyebb, lelki értelmében kell felfognunk. II. János Pál pápa így fejti ki e kérés igaz tartalmát 2004-es, a világ ifjúságához intézett üzenetében: "Tudni akarták, ki Jézus. Nem egyszerűen egy olyan megközelítésről van szó, hogy tudni akarták, miképp mutatkozik meg az ember Jézus. Nagy kíváncsiság és egyfajta előérzet indítja őket, amely szerint alapvető kérdéseikre találtak választ; tudni akarták, ki ő valójában, és honnan jött." (Nr. 1.)

Jézus válasza a Megváltó egyfajta felismerését tartalmazza. Számára a Fülöp és András által közvetített kérés jele annak, hogy elérkezett az ő ideje. Elmondva hasonlatát a búzaszemről és sajátos paradoxonát az élet elvesztéséről és megnyeréséről, így reagál a hozzá intézett szavakra: "Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Ne feledjük, ezzel Jézus a kérésre válaszol, miszerint a görög zarándokok látni szeretnék őt.

A válasz nem más, mint az, hogy csak az látja igazán Jézust, aki keresztre feszülve, meghalva, sírba helyezve - majd legvégül feltámadva látja őt. Sokan és sokfelé hallgatták a tanítását, látták csodáit, részesedtek jótéteményeiben. Egyesek kétkedők vagy támadók maradtak, mások hívőkké lettek. De a görögök kérése egy egészen sajátos tényre világít rá. Egyfelől Krisztus híre, a felé meginduló emberek belső indítása már túlnő Izrael konkrét határain. Másfelől pedig immár nem tanítást akarnak hallani tőle, nem csodát várnak tőle - hanem látni szeretnék őt. Úgy is mondhatnánk, hogy teljes igazságában akarják Jézust megismerni.

Krisztus ebből azt a döntő következtetést vonja le, hogy nyilvános életének tanítói szakasza végérvényesen lezárult, kezdetét veszi a döntő pillanat: a meghirdetett Evangélium megpecsételése önnön életáldozatával. Az emberek nem tanítást kérnek már tőle, hanem a lehető legtöbbet: meg akarják látni, meg akarják ismerni őt. A Szentlélek már működik a lelkekben, s indítja őket arra a sajátos belső vágyra, keresésre, majd az abból fakadó elköteleződésre, amelyet a krisztusi hitnek nevezünk. Bukás és felemelkedés, halál és élet pillanata nyílik meg az emberi szív mélyéből fakadó vágy nyomán.

Hogy mennyire így van, arról tanúskodnak az evangéliumi szakasz utolsó jézusi szavai: "Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok." A keresztnek föl kell állíttatnia, hogy a Megváltó azon mutassa meg az őt látni akaró embereknek Isten irgalmát és igazságosságát, Isten üdvözítő szeretetét. Az ítélet pillanata ez, ahogyan a múlt vasárnap hallhattuk, szintén János tollából: "Aki hisz [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában." Aki látni akarja Jézust, annak ő megmutatja magát. Azonban ez a látás más, mint amit az emberek várnak. Nem dicsfény, de szenvedés. Nem harsonazúgás, de halálkiáltás. A fény, az élet csöndben, titkon érkezik meg. Jézus megnyitott oldalának szemlélésében kell meglátnunk Isten szeretetét, azt a szeretetet, amelyet szemlélve hitre indulunk. Jézus látása a szeretet tapasztalata, amint azt XVI. Benedek pápa is kifejtette Deus caritas est kezdetű enciklikájában.

Nagyböjt ötödik vasárnapján az egyház ősi szokás szerint fekete lepellel vonja be a kereszteket, nem csak azokban a helyi egyházakban, ahol azok ékkövekkel díszesek, hanem ott is, ahol csak Krisztus csupasz teste látható a feszületen, mint némely keleti rítusban. Teszi ezt azért, hogy az ember tekintetét megfossza a megszokott látványtól, így készítve elő bennünket Nagypéntek drámai pillanatára, a kereszt leleplezésére. Ekkor a Megfeszített látványa sajátos erővel érint meg bennünket a rejtettség, letakartság után. Mi is mondjuk hát a görög zarándokokkal: "Látni szeretnénk Jézust!" A keresztet borító lepel legyen Jézust kutató tekintetünk várakozásának, vágyakozásának jele, amely beteljesül a nagypénteki titok szemléletében. Szavunk, keresésünk ma is megszólítja, megrendíti Jézust - bennünk a bűnös, elesett emberiség keresi azt az alakot, azt az embert, akinek a látása eljuttat az igaz ismeretre s az üdvösségre.

Ugyanakkor legyen e mondat jeladás arra is, hogy Nagyböjt immár végéhez közeledik, s bűnbánatban megtisztult szívünket most újult erővel kell megtöltenünk a vággyal azután, aki értünk meghalt és feltámadt. Bűneink letétele a szentgyónásban, buzgóbbá váló imáink, keresztútjaink, liturgikus együttléteink, önmegtagadásaink és böjtjeink legyenek eleven tanúságai annak, hogy valóban, tiszta szívből szeretnénk mi is Jézust, a megfeszített Szeretetet látni!  

 (Török Csaba)

 

Imádság:

Urunk, Jézus! Látni szeretnénk téged. 
Hallgatni szeretnénk tanításod, amely az örök életre vezet. 
Követni szeretnénk téged,
mert egyedül az általad mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. 
A nagyböjti idő lehetőséget ad számunkra,  
hogy melléd állva felvegyük mi is a keresztet. 
A keresztet, amely az isteni szeretet jele. 
Ez az időszak alkalom arra, 
hogy megismerjük Isten szeretetét és alakítsuk látásmódunkat.
Urunk, segíts, hogy felismerjünk téged minden embertársunkban, különösen a szenvedőkben!

 


 

2021. március 14. – Nagyböjt 4. vasárnapja

 

 

OLVASMÁNY a Krónikák második könyvéből (2 Krón 36, 14-16. 19-23)
    Isten igazságos haragját és irgalmát mutatja
    a választott nép száműzetése és megszabadulása.


    Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.
    Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság. Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért.
    Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ô a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: ,,Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ô megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.''

    Ez az Isten igéje.

    A szerző visszatekint népe történetére a babiloni fogság után. Isten a szövetséghez híven mindig figyelmeztette népét a próféták által, de a vezetők nem hallgattak rá. Ezért jogos volt a büntetés, a templom és a város pusztulása meg a fogság. De Isten büntetése az irgalom jele is, mert felhív a bűnbánatra. Isten tehát az ember javát akarja, nem a büntetést



VÁLASZOS ZSOLTÁR 136, 1-2. 3. 4-5. 6    4g. tónus.
Válasz:Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad. 6. vers.

Előénekes: Babilon folyói mellett ültünk és sírtunk, * Sion városára emlékeztünk.
Hárfáinkat fűzfákra függesztettük, * azon a földön.
Hívek: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.

E: Mert akik elhurcoltak minket, * dalt akartak hallani tőlünk.
Elnyomóink öröméneket követeltek tőlünk: * ,,Daloljatok nekünk Sion dalaiból!''
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.

E: Hogyan dalolhatnánk az Úr énekeit * az idegen földön?
Ha elfelednélek téged, Jeruzsálem, * száradjon el a jobb kezem!
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.

E: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
Ha nem Jeruzsálemet tartom * legfőbb örömömnek.
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.


SZENTLECKE Szent Pál apostolnak az efezusiakhoz írt leveléből(Ef 2, 4–10)
    Isten Krisztussal életre keltett minket is,
    bűneink miatt halottakat.


    Testvéreim! A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából.
    Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.

Ez az Isten igéje.

    A megváltást, az üdvösséget Jézus Krisztus hozta, nélküle az ember ki volna téve a lelki halálnak. Isten azonban szereti teremtményeit és Krisztus feltámadásában megmutatta, hogy egészen átalakíthatja természetünket. A megigazulásban már a feltámadt Krisztus életének hatását hordozzuk magunkban, tehát új teremtménnyé válunk vele együtt. Ennek az újdonságnak az élet alakításában is meg kell mutatkoznia.


EVANGÉLIUM ELŐTTI VERS

    Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, * hogy örökké éljen minden őbenne hívő. Jn 3, 16 – 1D2 tónus.


+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből (Jn 3, 14-21)
    Isten a mi üdvösségünkért küldte el egyszülött Fiát a világba.

    Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
    ,,Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
    Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.''

    Ezek az evangélium igéi.

    Jézus magyarázza e jövetelének célját. A kiindulás az Atyának a világ iránt való szeretete. A bűn ellenére sem vonta vissza jóindulatát, hanem elküldte Fiát, s lehetőséget adott neki, hogy áldozatával jóvátegye a világ bűneit. Mi a hitben azonosulunk a meghalt és feltámadt Krisztussal és részesei leszünk istenfiúságának. Aki viszont nem hisz, az kizárja magát a világosságból és az isteni életből. Isten irgalma annak ellenére is érvényesül, hogy az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. A világosság tükrözése is keresztény feladat.

Elmélkedés:

Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumában Jézus egy olyan esetet idéz fel, amely minden zsidó előtt ismeretes volt - a Mózes által a pusztában fölemelt kígyóról van szó. Az ószövetségi pillanat igen drámai volt. Isten kiszabadította a népet az egyiptomiak kezéből, csodálatos jelekkel vezette, irányította őket, s szövetséget kötött velük. A nép mégis lázadozott, elégedetlenkedett. Isten gazdag ajándékozására, csodálatos erejére az ember szüntelen elégedetlenkedése, önzése, kételkedése, kicsinyhitűsége a válasz. Ahogy az ősbűnnél feltűnt a kígyó mint a csábítás jelképe, az ember nagyravágyásának, önmagát istenné tenni akarásának sugallója, úgy a szövetségkötés mondhatni "ősbűnénél" is feltűnik a kígyó - azonban most már mint a büntetés eszköze. Kígyók lepik el a tábort és marják meg az Isten illetve Mózes ellen lázongókat. Számukra lesz a szabadulás, a menekülés jele a rézkígyó, amelyet botra tűzve felmutatott Mózes. Aki rátekintett, megmenekült.

Így a kígyó egyszerre lett a kísértés és a bűn, a büntetés és a menekülés jelképe az Ószövetség szimbólumvilágában. A kígyó, amely körülfon, a kígyó, amelynek a mérge öl, de gyógyszer, ellenméreg is lehet. E sokféle, sokdimenziójú jelentést kell szemünk előtt tartanunk, hogyha Jézus szavait teljes mélységükben meg akarjuk érteni.

Krisztus magát ehhez a fára tűzött mózesi kígyóhoz hasonlítja. Miként teljesül rajta e három dimenzió, a kígyó által jelképezett hármas valóság? Ezt vizsgáljuk most meg!

1) A kígyó a kísértés és a bűn jelképe. Jézusról azt írja Pál, hogy "a bűnös testhez hasonló" alakban jelent meg közöttünk, másutt pedig, hogy "mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve". Vagyis Jézus a megtestesüléskor az ősbűn következményeit, vagyis a betegséget, szenvedést, összetörtséget, halált önmagán viselő emberi testet öltötte fel. Bűnt nem követett el, de ebben a testben mégis megkísértette őt, az örökkön szentet, a Sátán - miként arról nagyböjt első vasárnapján hallhattunk. Vagyis a megtestesülés dinamikája alapvetően egy lefelé, az emberi egzisztencia mélységei, árnyai felé tartó mozgás Isten részéről, ahogyan arról a Filippi levél Krisztus-himnusza beszámol. Krisztus - bár bűntelen - a bűnös testhez hasonló módon, a király szolgaként lép föl, születik a világba.

Euthymius egyházatya ennek kapcsán felhívja a figyelmünket, hogy a mózesi kígyó ércből, egyes fordítások szerint rézből készült. Ez szerinte arra utal, hogy Krisztus - jóllehet a mi bűnös testünkhöz hasonló alakban jelent meg - mindvégig szilárd maradt a bűnnel szemben, nem volt törékeny. Megkísértetett, de mint az érc, ellenállt.

2) A kígyó a büntetés jelképe. Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédében különös hangsúlyt kap az ítélet szó. "Aki hisz benne [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában". Az ítélet a Fiú kezében van - az Atya akaratából. A benne való hit vagy hitetlenség lesz a nagy számadás központi kérdése. Így sajátos módon teljesül Simeon jóslata, amelyet a jeruzsálemi Templomban Jézus bemutatásakor mondott: "Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai." Jézus szavai - "Én vagyok a világ világossága" - így sajátos értelmet nyernek. Nem csak megvilágít, hanem bevilágít mindent és mindenkit. A fényében minden igaz színét, igaz formáját mutatja - ez a tulajdonképpeni ítélet. Az ellentmondás jeleként vízválasztó ő, aki előtt vagy igent, vagy nemet kell mondani. Az igennel átmegyünk az ítéletből az életbe, míg a nemmel mi vonjuk magunkra az ítéletet. Így lesz a büntetés s az ítélet jelképe Krisztus, az Örök Bíró, a Pantokrátor ég és föld felett - akinek az ítélete azonban nem a jog és törvény betűje, hanem az igazság és a szeretet fénye szerint dönt.

3) A kígyó mint a menekülés jelképe. Ezen a szinten éri el a hasonlat az igazi krisztusi magaslatot. Krisztus emberként való születése, megkísértése, halála, valamint hatalma az ítéletre csak akkor mutatkozik meg igaz valójában, hogyha azt Húsvét fényében szemléljük. Krisztus felmagasztaltatása a földről, a fára szögezettsége, keresztje nem önmagában áll. Megfeszülése s a megtestesülve meghaló Istenben való hit ezért lesz az élet útjává. Nem csak felmutatják őt a népnek, de a keresztre feszítettből fog kiáradni az élet húsvéti, többé már nem romlandó ereje. Az Egyház az imaórák liturgiájában többször imádkozza antifónaként: "Urunk keresztje az élet fájának bizonyult". Ez a bizonyosság számunkra a menekülés, a megváltás útja.

Nagyböjtben szeretnénk tehát ezt a hármas dimenziót - a megkísértettség, az ítélet és a megváltás síkjait - szemlélve előkészíteni szívünket Húsvétra. E három egybefonódik Krisztusban - aki nem csak példaképünk, de valós utunk is. Az önmegtagadás, a bűnbánat legyen hát méltó előkészítője ünneplésünknek.

(Török Csaba)

Imádság:


Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte, és Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

 


Egyetemes könyörgések

Pap:    Kérjük, testvéreim, Isten kegyelmét, hogy felhagyjunk a sötétség cselekedeteivel, és mindenkor az igazság fényében járjunk!

Lektor:
    1.    Engedd, Urunk, hogy híveid jócselekedetekkel tanúsítsák, hogy ők a világosság fiai!
        Hívek: Kérünk téged, hallgass meg minket!

    2.    Add, hogy Szentatyánk, N. pápa és püspökeink tanítása a világosság útján vezesse Egyházadat!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    3.    Add, hogy a nemzetek akaratod szerint igazságos békében éljenek!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    4.    Add, hogy a nagyböjti bűnbánatban megtisztuljunk bűneinktől, és minden tettünket a szeretet irányítsa!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    5.    Egyesítsd plébániánk bűnbánatban megújult népét a szentmiseáldozat szeretetközösségében!
        Hívek: Kérünk téged . . .

Pap:    Mennyei Atyánk! Segíts minket kegyelmeddel, hogy a nagyböjti bűnbánatban teljesen megtisztuljunk, és a világosság fiai lehessünk! Krisztus, a mi Urunk által.
Hívek:    Ámen.

 


 

2021. március 7. – Nagyböjt 3. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből  (Jn 2,13-25)

Abban az időben, mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.

Ezek az Evangélium igéi

 

Elmélkedés:

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben Mózes kihirdeti a Tízparancsolatot. Nem tilalmak ezek, hanem az emberi méltóság megalapozói. Isten ma is gondunkat viseli, az Ő törvényei mindig a javunkra szolgál. 

 A második olvasmányban Szent Pál a korintusiaknak és velük együtt nekünk is azt üzeni, hogy a kereszt bölcsessége nem fogható fel az e világi tudományok logikája útján, vagyis, hogy a kereszt titka felé nem ésszel kell közeledni, hanem szívvel.

Az Evangéliumban Szent János beszámol a templom megtisztításáról. Nem könnyű biztató, örömteli üzenetet kiolvasni ebből az evangéliumi szakaszból. Meglep bennünket Jézus szigora, fenyegető magatartása. Igaz, nem olvassuk, hogy használta is volna az említett ostort, vagy csak fenyegetésként vette kezébe, de így is furcsa képet fest a mi jóságos Jézusunk ostorral a kezében. Annál is inkább, mert valójában talán nem is a szerencsétlen árusok voltak a legnagyobb vétkesek, hanem azok, akik kihasználták őket, mert egész biztosan magas százalékot kellett nekik fizetniük a farizeusoknak és más templomi tisztviselőknek. Azoknak járt volna inkább az ostor. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a kiűzött kereskedők nem ellenkeztek (protestáltak), hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének. Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek Jézustól, hogy ezáltal igazolja magát és viselkedését. Jézus válasza nem elégítette ki őket, mert nem értették meg az utalást, hogy az ő teste is templom, amelyet ha lebontanak, azaz ha meg is ölik, harmadnapra Isten újra felépíti, vagyis feltámad. Itt kezdődik ennek az evangéliumi jelenetnek az örömteli üzenete. Mindenekelőtt megtudjuk azt, hogy a Templom az Atya háza.

Ez a mi templomainkra is érvényes. Istent mindenhol megtaláljuk, de minden templom Isten közelségének különleges helye. Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy egyetlen szava sem veszik el, amint ezt megjegyzi Szent János evangélista. Jézus ugyanis itt saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek későbben és ennek alapján erősödött meg hitük. Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogyan Isten is hosszú távon lát mindent. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli vagy jelen tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket. Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul: “Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről, tudta, mi lakik az emberben”.

Tényleg, mi lakozik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne: jó és rossz. A történelem során az ember elkövetett minden elképzelhető gonoszságot. A mi szívünkben is ott lappang az ellenségeskedés, az önzés és még sok más negatív tartalom. Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk, akkor esetleg vonzóvá válik. Néha mi is szeretnénk, ha megtisztítaná az Egyházat mindazoktól, akikről mi úgy véljük, nem oda valók. De ha így gondolkodunk, akkor esetleg nekünk sem jutna hely az Egyházban, mert az Egyház nem részvénytársaság, amelybe valaki betársul, hanem Isten népe, amelyben mindenkinek helye van. Végül gondoljunk arra, hogy Jézus a templomból csak azokat űzte ki, akik ott földi javakat kerestek, nem pedig lelki vigaszt. Mi azért keressük Jézust, mert hisszük, hogy nála találjuk meg életünk értelmét és lelkünk békéjét. Jézust nem kellett felvilágosítani az emberről, mert Ő jól tudta, mi lakik az emberben. Isten ma is ismeri az embert, nem kell tehát kapkodnunk, hogy vajon látja-e Isten mi történik itt a földön, mennyire elburjánzott a rossz? Persze, hogy látja, tudja és cselekszik. De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság. Merjünk hinni a „jobb jövőben”, amely mindig Isten felé mutat. (Szentmártoni Mihály)


 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka. Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.

 

 


 

 

2021. február 28. – Nagyböjt 2. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből  (Mk 9,2-10)

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az ember életének alaptörvénye a törekvés, a haladás. Amíg élünk, folytonos a mozgás, a cselekvés. Időnként persze lelassulunk, vagy éppenséggel felgyorsulunk. Ám megállni, tökéletesen mozdulatlanná dermedni nem lehet. Ha ez megtörténne, az maga lenne a halál.

Olykor nagyon jó, hogy így van elrendezve a dolgok sora. A nehézségeket le tudjuk küzdeni, a gátakon át tudunk lendülni. Előbb-utóbb minden fáradságos vagy szomorú útszakasz a végéhez ér, s mi továbbléphetünk. Máskor azonban terhessé válik ez a szűnni nem akaró dinamika. Hiszen vannak percek, amikor a létezés a legszebb, a leginkább beteljesült arcát mutatja: ilyen egy csodálatos ünnep, a szeretet, vagy éppenséggel valami szépségessel való találkozás. Olyan jó lenne ilyenkor megállítani az időt, és ebben az örökkévalóságig „kimerevített” pillanatban létezni! 

A színeváltozás hegyén az apostolok olyan élményben részesülnek, amely szavakba önthetetlen. A látás, a hallás, az emberi tapasztalás eljut a határaiig, és fogalmakkal kifejezhetetlen érzések támadnak bennük. „Jó nekünk itt lennünk!” – ebben az egyszerű mondatban elképesztő mélységek lakoznak. A Jézussal vándorló, megannyi csodát látó apostolok egy rövid időre betekintést nyernek a Mester isteni valóságába, és amit ott észlelnek, megragadja, vonzza, megérinti őket. „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül” (Zsolt 34,9) Ez a zsoltárvers elevenedik meg a hegyen. Miként a zsoltáros, úgy Jézus tanítványai sem képesek szabatos teológiai kifejezésekbe önteni a kivételes tapasztalást. Az érzékek egyszerű szavai mondják ki, hogy az istenivel való találkozás a létezés legszebb, legjobb, „legízesebb” lehetősége. Minél közelebb vannak Istenhez, annál közelebb vannak önmaguk beteljesüléséhez. Az Isten fénye nem kioltja, hanem a végtelenségig felfokozza az emberinek a ragyogását is. 

Ebből a szakaszból megérthetjük: a lemondás, az önmegtagadás, az aszketikus gyakorlatok sora azt a célt szolgálja, hogy a részleges és a töredékes kiszorításával teret nyissunk az emberi mértéket meghaladóan túláradó előtt. Nem azért koplalok, hogy éhes legyek, és elvesszenek az ízek, hanem azért, hogy a lehető legerőteljesebben érezzem a legédesebbet. A jó böjt nem eltörli, kiiktatja, hanem egyenesen felfokozza a vágyakozást. Nem „kizár az örömökből”, hanem segít felkészülni a minden emberi léptéket meghaladó boldogság befogadására. A böjtben nem a semmi és a hiány, hanem a minden és a bőség erői munkálnak.(Török Csaba) 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk érted, de olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Segíts minket ezekben az órákban és napokban! Segíts, hogy újra felvegyük életünk keresztjét és induljunk veled! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Add, hogy életünk nehéz szakaszaiban mindig arra gondoljunk, hogy a mennyei Atya az örök boldogságra hív minket.

 


 

2021. február 21. – Nagyböjt 1. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből  (Mk 1,12-15)

 

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

A Húsvétot megelőző negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból eredeztethető, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emléke a mai napig megjelenik a szertartásban: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Az idén a hamut a homlok érintése nélkül hintjük. A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.
Mivel a vasárnapok az Egyház gyakorlata szerint nem számítanak böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.
A nagyböjt azért tart pontosan negyven napig, mert a Szentírásban és az abból kiinduló keresztény hagyományban a negyvenes szám mindig az egyes események jelentőségét emeli ki. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.

 A farsang elmúltával, sokan kérdezhetnék miről mondhatunk még le, hisz ebben az esztendőben nem tarthattunk bálokat, nem vehettünk fel farsangi maszkot. Ellenben továbbra is maszkot kell viselnünk, nem látogathatjuk szeretteinket, a kulturális és szórakoztató programokat pedig felváltották a szorongó járványügyi hírek. A következő időszakban a kényszerű és önként vállalt lemondásokat szenteljük meg az elfogadás erényével. Nagyböjt első vasárnap evangéliuma Jézus pusztába való kivonulását tárja elénk, ahol az Atya akaratának elfogadását erősítette meg.

 

Szentmártoni Mihály, korunk teológusa és nagy elmélkedője szerint, … Ennek az evangéliumi eseménynek igazi szereplője a „puszta”! A puszta bibliai fogalom. A választott nép a pusztában bolyongott negyven éven keresztül, Keresztelő Szent János a pusztában készült elő nyilvános fellépésére. Jézus is a pusztába vonult ki, hogy felvállalja messiási küldetését. A pusztának sokrétű gazdag üzenete van számunkra is.

A puszta szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt, például bölcsességgel ajándékoz meg bennünket. Segít bennünket abban, hogy felfedezzük az igazán lényeges dolgokat: a városban az ügyek elrendezésére, az autóra, a kiadásokra gondolunk, a pusztában az életre gondolunk és akaratlanul is felszínre kerülnek a legfontosabb kérdések, mint pl. az, hogy mi az értelme mindennek, miért is élünk?
A puszta magánya segít bennünket abban, hogy újra megtaláljuk emlékeinket: határidőnaplónk ugyan emlékeztet bennünket arra, hogy mit kell tennünk, de a pusztában arra gondolunk, hogy mivé kell lennünk.
A puszta felfedezteti velünk a jelent: a városban állandóan a jövőre gondolunk vagy a múltra és elfelejtünk a jelenben élni. A pusztában csak „most”van, és ezt a jelen pillanatot kell élnünk annak teljességében. A pusztában nem lehet könnyelműen élni. Az ember vagy él, vagy meghal.

     A pusztában megtanulunk jobban tájékozódni: a városban olyan épületek alapján tájékozódunk, mint hivatalok, iroda, iskola, üzlet, stb. A pusztában megtanulunk tájékozódni a napfény és a csillagok ragyogása, a vízforrás, vagy a dombok alapján. A pusztában segít bennünket az, ha felfelé nézünk, az égre, a csillagokra, amire nemigen gondolunk a városban, ahol inkább az utat nézzük, nehogy valamiben megbotoljunk.
A pusztában megtanulunk alkotni: a városban arra megyünk, amerre a többiek, mindig a már kiépített utakat követjük. A pusztában nincsenek utak; ki kell azokat taposni, és ezt nekünk kell megtennünk. Csak azt tudjuk, hová akarunk eljutni, de az utat nekünk magunknak kell kiválasztanunk.
A pusztában felfedezzük az egyszerű dolgok szépségét; a városban legtöbbször a drága dolgok kötik le figyelmünket. Ellenben a pusztában a legértékesebbek a legegyszerűbb dolgok: egy kis víz, kenyér, egy kis árnyék! A pusztában megtanulunk odafigyelni: a városban a türelmetlenség, másokon való bosszankodás elidegenítenek, … a zaj és a kiabálás megsüketítenek bennünket, a hallásunk szinte eltompul. A pusztában viszont megnyílnak füleink a legkisebb zörrenésre is. Még a szél dúdolását is halljuk. Odafigyelünk lényünk mélyére, annak mozdulataira.
A pusztában rádöbbenünk saját gyöngeségünkre és határainkra is: annak ellenére, hogy az ember sok mindent meghódított, itt felfedezi, hogy egy kis víz hiányában elveszett. Ám ebben a gyöngeségben az ember felfedez egy nagyságot is: a másik jelenlétét. Szükségünk van másokra ahhoz, hogy megmaradjunk. Megtanuljuk jobban értékelni mások létét. Felfedezzük az embereket egyszerűségükben, érdekek nélkül, mint testvéreket és barátokat. De mindenek fölött felfedezzük a Másikat: rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére.
Gyakran, félünk a pusztától, …a magánytól. Nagyböjt a pusztába vonulás ideje. Ne féljünk tőle. Engedjük, hogy a mi Urunk fogja meg kezünket és lépjünk be vele lelkünk magányába, ahol ismét meghallhatjuk a puszta gazdag üzenetét.

 

Imádság: 

Urunk, Jézus Krisztus! 
Te egykor és ma mindenkinek hirdeted: „Térjetek meg!” 
A nagyböjt a bűnbánat ideje. 
A böjti idő a megváltás titkának, a te szenvedésednek és feltámadásodnak ünnepére készít fel. 
A megtérés elmélyít minket a jó megismerésében.
A megtérés elmélyíti bennünk azt a tudatot, hogy bűnösök vagyunk, de ez nem jelenti vesztünket, hiszen az irgalmas Atya megbocsát nekünk. 
A megtérés útjára, a bűnbánat útjára nem egy büntetni akaró, hanem egy megbocsátó Isten vezet.
Ha rálépünk a bűnbánat útjára és alázattal tesszük meg azon az Isten felé vezető lépéseket, akkor észrevesszük, hogy a bűn sötétségén túl felragyog a kegyelem világossága, melyet te, a mi Megváltónk adsz nekünk.

 


 

 

 

2021. február 14. – Évközi 6. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből  (Mk 1,40-45)

Abban az időben egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik”. Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus újból gyógyít - ezúttal egy leprást. A csoda leírása újabb szempontokkal bővíti ki Márk evangéliuma első fejezetének végén mindazt, amit már eddig láttunk, megtudtunk az Istenember messiási küldetéséről.

A lepra az ókor embere számára az egyik legdrámaibb betegséget jelentette. Ennek a legfőbb oka az lehetett, hogy válogatás nélkül terjedt, a tünetek nem azonnal jelentkeztek, s az ember kénytelen volt évekig, nagyon hosszú ideig együtt élni fájdalmaival, szenvedéseivel. Mindezt még tetézte az is, hogy - épp a fertőzéstől való félelem miatt - teljességgel kitaszította őt az emberi közösség: a család, a falu vagy város népe. Így tehát a testi szenvedés, a lassú, fájdalmasan hosszadalmas anyagi leépülés, szétesés kínlódásait tetézte az emberi leépülés: az ember elvesztette méltóságát, emberi létét, kitaszított lett, kapcsolatok nélkül az emberi világon kívülre vetett valaki. Rongyokban, csengővel a kezében koldulva, az egészségesek elől menekülve, barlangokban és pusztaságokban éltek, mígnem a megváltó halál végre megszabadította őket.

Az Ószövetségben a Leviták könyve foglalkozik részletesen a lepra kérdésével (ld. Lev 13-14). A papoknak, a levitáknak volt feladata, hogy a betegséget felismerjék, s megfelelő módon járjanak el a beteggel szemben. A betegség gyanúja esetén mindenkinek önként kellett jelentkeznie a papoknál - nem csak azért, mert védeni akarták a közösséget a fertőzéstől, hanem egyszersmind az élet Ura, Isten iránti tiszteletből is. Ugyanis a lepra - épp mivel oly titokzatosan terjedt, néha mintha a semmiből bukkant volna fel - Isten büntető ujjaként jelent meg a hívő zsidók előtt. Amikor Mirjám a pusztában öccse, Mózes ellen fordul, hóként lepi el testét a lepra (Szám 12,10). Amikor Uzija király gőgjében arra vetemedik, hogy papi ténykedést folytasson a jeruzsálemi Templomban, őt is hirtelen, a papok szeme láttára szállja meg a lepra (2Krón 26,19-20). Isten csapása a királyt sem kímélte - s a lepra nem csak a test szenvedését, de a teljes bukást is magával hozta, hisz egy elkülönített, tisztátalan király nem vezetheti az országot, még sírt sem kaphat ősei között.

A lepra tehát egy alapvető üzenetet is közvetített az emberek felé, túl a félelmen, iszonyaton: az élet ingatag és esendő. Vannak olyan erők, olyan hatalmak, amelyek nem állnak irányításunk alatt, bármikor és bárkit elérhetnek, s bármilyen életet semmivé tehetnek - még a legnagyobbét, a királyét is. Az ember bizonytalan lábbal áll a földön, s az emberi kötelékek is esendők, hisz a betegség pillanatában azoknak is végük. Nincs bizonyosság, nincs biztonság, az ember - legyen bármennyire is erős, hatalmas vagy gazdag - ki van szolgáltatva. Nem csak a puszta halálról van szó, hisz azon, mint kapun átlép az ember - hanem az évekig húzódó szenvedésről. A leprában nem csak meghal az ember, de előtte évekre, évtizedekre élő halottá válik. A halál borzalom, a lepra viszont a halál utáni pokol és magány elővételezése a földi életre.

Mindez az ószövetségi népet szüntelenül Istenre, az élet Urára emlékeztette. Isten az abszolút hatalom, ezért az ember számára a legtöbb, amit tehet, hogy törvényeit megtartva igyekszik igazságban és szentségben megmaradni a Mindenható színe előtt. Akkor ő megkönyörül a bűnösön, s megóvja az egyébként oly törékeny és esendő emberi életet.

Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus elé lépő ember is ebből az élethelyzetből érkezik. Tisztátalan és kitaszított ember, aki betegsége miatt se családhoz, se néphez, se valláshoz nem tartozik, s magányosan tengeti pusztai életét. "Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem." - mondja Jézusnak. Azért megdöbbentő szavak ezek, mert egyrészt kifejezésre juttatják azt, hogy az emberi kiszolgáltatottságban ez a beteg minden reményét egyetlen személybe helyezi; másrészt egy embertől várja azt, ami csakis Isten hatalmának megnyilvánulása lehet. Jézusnak megesik a szíve rajta: "Akarom! Tisztulj meg!" Tekintéllyel és erővel kimondott szavak ezek. Amit két hete a kafarnaumiak megéreztek az evangéliumban - "úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" -, az most eleven és kézzelfogható valósággá lett. Csodájával Jézus nem csak gyógyít, de egy elveszett emberi személyt, egzisztenciát, egy teljes testi-lelki-társadalmi életet teremt újjá.

A csodatétel utáni jézusi szavak elgondolkodtatók. Azt mondja a betegnek, hogy megtartva a Leviták könyvének előírásait, jelenjen meg a papok előtt, hogy azok megállapítsák a gyógyulást, s utána mutassa be a törvény által előírt áldozatot. Vagyis Jézus rámutat, hogy a teljes gyógyulás nem csak a kór elmúlásában áll, hanem abban is, hogy az egykor leprás most visszatér az emberi világba. Újból belép a vallási-emberi közösségbe. A törvény felvállalása, a közösség szokásainak megtartása ennek jele.

Ugyanakkor azt is a lelkére köti, hogy senkinek ne szóljon a csodáról - a perikópa záró szakaszából ki is derül, miért. A csoda olyan visszhangra lelt, hogy Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba. Ellenségei üldözték a hatás miatt, szimpatizánsai pedig csodatevő, gyógyító rabbit csináltak volna belőle. Ám ő nem ezért jött hozzánk - múlt vasárnap hallhattuk: "azért jöttem, hogy hirdessem az evangéliumot." Ez is mutatja, hogy az alapvető üzenet nem a csoda ereje és nagysága, hanem az örömhír, az, hogy az Isten felkarolja az elesett, lelkében, emberségében megtört, meggyengült és megbetegedett embereket. Isten számára, bár fontos a test, az igazi csodát az ember életének belső megújítása jelenti. Így megérthetjük, hogy a leprás szava - "Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem." - a mi szavunk is. A mi sebeink nem a bőrünkön, életünk felszínén vannak, hanem lenn a mélyben. A csoda ott is megtörténhet, csak kívánnunk és kérnünk kell.

 

Imádság:
 


Urunk, Istenünk! A bűn elszakít bennünket tőled és az Egyház közösségétől. A bűnöktől való szabadulást egyedül te adhatod meg nekünk. Lelkünk bűneitől nem szabadulhatunk meg saját erőnkből. Ha bűnbánatot tartunk és a szentgyónásban megvalljuk bűneinket, ez a cselekedet annak a kifejezése, hogy szeretnénk helyreállítani a megsértett kapcsolatot veled, a mi irgalmas Atyánkkal és az Egyház közösségével. Amikor bocsánatot nyerünk vétkeinkre, te visszafogadsz bennünket a szeretet közösségébe. Urunk, megvalljuk bűneinket, és alázattal fordulunk hozzád: bocsáss meg nekünk!

 


 

2021. február 7. – Évközi 5. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,29-39)

Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda.
Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

A mai evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus elment Simon és András házába, hogy meggyógyítsa Péter apostol anyósát, aki lázas betegen feküdt. Amikor beesteledett, odavitték hozzá a többi beteget is, az egész város ott tolongott az ajtó előtt. Sokakat meggyógyított, akik különféle bajokban szenvedtek. Másnap Jézus hajnalban kelt, és elment egy elhagyatott helyre, hogy ott imádkozzék. Amikor rátaláltak, azt mondták neki: téged keres mindenki. Jézust ma is megtalálhatjuk, azóta is itt jár közöttünk, gyógyít és hajnalban kel. Olyankor biztosan lehet találkozni vele... Mi is újjászülettünk általa a keresztség kegyelmében, és mindennap megújít bennünket irgalmassága által. Megváltottak vagyunk, azért, hogy Krisztus jelei legyünk a testvéreink között. Péter anyósa pedig minden meggyógyultnak példát ad azzal, hogy szolgálja őt.

„Téged keres mindenki.” A tömeg keresi Jézust, mert vonzza őket, amit mond és tesz. Emlékeztet ez az esemény arra, amikor a csodálatos kenyérszaporítás után is mindenki őt kereste, és királlyá akarták tenni. Akkor az ingyen kenyér miatt, most pedig azért, hogy gyógyulást találjanak nála. Jézus viszont nem azért tesz csodákat, hogy elnyerje a csodálatunkat és hódolatunkat. Az Atyához akar elvezetni minket, ezért szólít a követésére. Ahhoz, hogy Krisztus igazi tanúi és hirdetői legyünk, követnünk kell őt abban is, hogy keressük a kapcsolatot az imádságban az Atyával. Jézus a mai evangéliumban, ahogyan számos más alkalommal is, visszavonult imádkozni egy magányos helyre. Ha követjük őt ezen az úton, akkor lehetünk hiteles tanítványai.

A szentleckében Pál apostol igazi Krisztus-követőként arra emlékeztet, hogy az evangélium hirdetése olyan kötelesség, amellyel nem lehet dicsekedni. Őt is vonzza Jézus személye és evangéliumának ereje, amelyet meg akar ismertetni minden emberrel. E cél érdekében nem riad vissza attól, hogy bár független, mindenkinek a szolgája legyen. Sőt attól sem, hogy gyönge legyen a gyöngék megnyerése érdekében. Vagyis végső soron mindent alárendel az evangélium hirdetésének, hogy minél több embert megnyerjen Jézusnak.

Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában Benedek pápának egy Brazíliában elmondott beszédét idézi, amelyben elődje a vonzásról beszél. „Mindenkinek joga van megkapni az evangéliumot. A keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem, mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak. Az Egyház nem térítéssel, hanem »vonzással« növekszik.” (14). Krisztus ma is vonzza azokat, akik keresik, és meg akarják találni őt, azokat, akik képesek hajnalban felkelni, hogy az imádságban találkozzanak vele. 

(Ternyák Csaba egri érsek)

 

Imádság:



Urunk, Jézus Krisztus! Te fáradhatatlanul végezted azt a küldetést, amit a mennyei Atyától kaptál. Hirdetted az evangéliumot a szegényeknek, akiken a gazdagok nem segítettek. Irgalommal fordultál a betegekhez, akiken mások nem tudtak segíteni. Odafordultál az özvegyekhez, akikkel nem törődött a társadalom. Tanításod és cselekedeteid valóban azt igazolták, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása. Te isteni hatalmaddal megtörted a gonosz uralmát az emberek felett, megszüntetted a betegségeket és hirdeted mindenkinek az örömhírt. Uram, hozzon nekem szabadulást a te jelenléted! Add, hogy mindig téged keresselek és téged kövesselek! Segíts, hogy tanításodban felismerjem az üdvösség örömhírét! Mutasd meg az Atyához vezető utat!

 


 

 

2021. január 31. – Évközi 4. vasárnap

 

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,21-28)

Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

A mai szakasszal folytatódik Márk evangéliumának olvasása. Miután az evangélista bevezett bennünket Jézus Krisztus Örömhírébe, az apostolok meghívásán keresztül meghív Jézus követőinek sorába. A helyszín most már nem a Kafarnaum melletti tengerpart, hanem maga a város. Jézus a tenger menti úton betér a városba. Ez a Genezáreti tó északnyugati partján fekvő kb. 2000 lakosú város ettől kezdve Jézus városa (Mt 9,1; Lk 4,31) lesz, ahová mindig visszatér és ahonnan elindul tanítói körútjaira és végső soron Jeruzsálembe. A Via Maris (a tenger menti út) kereskedelmi és hadászati szempontból régóta ismert út volt (Iz 9,23). Ennek az útnak az egyik csomópontja volt Kafarnaum (héb. Kefarnachum – menedék, engeszelés, vigasz; ma Tell Hum; abban az időben a vallásos zsidók itt tisztelték Náhum próféta sírját). Itt lakik Simon és András, Jakab és János; itt gyógyítja meg Jézus Simon anyósát, az inaszakadt szolgát (Mk 2,1), innen szólítja el a vámasztal mellől Lévit, a vámost (Mk 2,14), meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt és Jairus leányát stb. Röviden szólva Jézus itt beszélt legtöbbször és itt tett legtöbbször csodát.
Márk bevezet minket Jézus egyik eseménydús szombati napjába, amelynek során tanít (vö. Mk 6,2), ördögöt űz, meggyógyítja Simon anyósát, ismét gyógyít betegeket még naplemente után is. Ezt a napot leginább új szombatnak célszerű nevezni – hiszen Jézus személye maga a szombat. Érdekessége Márk elbeszélésének, hogy az 1,21-22 inkább összefoglaló beszámoló, míg az ördögűzés már részletesebb 1,23-28 (legvalószínűbb, hogy Márk ezzel akarta mintegy bizonyítani Jézus hatalmának hatékonyságát). Az elbeszélt esemény közelebbi helyszíne a kafarnaumi zsinagóga, ahol a vallásos zsidók összejöttek, hogy imádkozzanak, hallgassák a Szent Írások felolvasását és a hozzájuk fűzött tanítást. Akinek volt megfelelő tudása az írások értelmezéséhez, az szólásra emelkedhetett, de fel is kérhették. Az első újdonság amivel Jézus ámulatba ejtette hallgatóságát, hogy hatalommal tanított, nem úgy, mint az írástudók, akik sajátos magyarázati módszerrel értelmezték az írásokat, amelyben valamely bölcs személyiség tekintélye volt a mérvadó. Jézus tanításában a tekintély maga az Isten (Mk 2,10; 10,45; 11,27-33). Jézus az Isten Fölkent Messiásaként hatalommal tanít (vö. Dán 7,13-14; Mk 1,27; Mt 7,28). Érdemes nem csak a helyszínt, hanem a környezetet is jól szemügyre vennünk: Jézus, az ő első követői: Simon, András, Jakab és János valamint a zsinagógai közösség. Márk Jézust állítja a közösség középpontjába azáltal, hogy narrátorként beszámol a tanításról és hatásáról, így a figyelem teljesen Jézusra irányulhat. Márk nem árulja el számunkra, hogy melyik szakaszt olvasták fel az Írásokból, mit mondott Jézus, de beszámol a hallgatóság ámulatáról (vö. Mk 7,37; 10,26; 10,28; Lk 4,31-32). Az evangélista fokozza érdeklődésünket Jézus iránt: a meghívott halászok azonnal követték őt, a zsinagógai hallgatóság ámulattal hallgatta, most pedig a tisztátalan lélek engedelmeskedik szavának!

Az összefoglaló elbeszélést konkréthatalommegynyílvánulás követi (1,23-28). Amire felfigyelhetünk, hogy a narrációt átveszi a párbeszéd: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél! Tudom, ki vagy: az Isten Szentje. Jézus ráparancsolt, így szólva: Hallgass és menj ki belőle!” (1,24-25) Az eddigi nyugodt elbeszélés megtörik. Találkozik  két hatalom: a tisztátalan lélektől megszállott emberből előtörő lélek másképp reagál, mint a közösség többi tagja: kétségbeesetten kiált! Az ámulatot felváltja egy kiáltás. Mégis ebben a kiáltásban sok érdekesség rejlik: 1. mi közünk hozzád – a gonosz lélek mintegy kifogásolja, hogy Jézus felborítja azt a légkört, amely révén eddig hatalmában tudta tartani egyrészt a zsinagógai közösséget (amely már egyben jelképpé is válik: az egész világ), másrészt szószólóként a többi tisztátalan lélek nevében is beszél; 2. a tisztátalan lélek hatalmat próbál gyakorolni Jézus felett, kimondva azt, hogy ő a názáreti Jézus – ezáltal lealacsonyítva őt (vö. Jn 1,45), mégis hozzátéve az igazságot: te vagy az Isten Szentje (Lk 4,34; Jn 6,69);  3. a vesztünkre jöttél – Jézus érkezéseegy sokkal nagyobb hatalom jelenlétét képviseli: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög művét romba döntse” (1Jn 3,8b). Márk felhasználja a tisztátalan lélek kiáltását, hogy megpendítse Jézus személyiségének misztériumát olvasói számára: a názáreti Jézus, az Isten szerett Fia és Szentje (Mk 1,1; 3,11; 15,39) – ő a Messiás: pap (Zsolt 105, 16 LXX) és próféta (Bölcs 11,1; 2 Kir 4,9; 1Kir 17,18).
Jézus dorgálóan ráparancsol a tisztátalan lélekre, aki elhagyva az embert még egy halálhörgéshez hasonló kiáltással távozik. Későbbiekben Jézus hasonló módon parancsol a gonosz lelkeknek (vö. Mk 5,8; Mt 8,32). A parancs: menj ki, távozz! (héb. vagy arámi pok) nem voltak idegen kijelentések a korabeli emberek számára ördögűzések során (bMeir 17b). Ami meglepő, az sokkal inkább az lehetett, ahogyan parancsolt Jézus – ő nem valaki nevében űzi ki a gonosz lelket és hallgattatja el őket, hanem ő maga a tekintély hordozója. Jézus Úrként cselekszik(Zsolt 110; Mt 22,41-46).
A zsinagógai közösség megrendülten figyeli az eseményeket. Ebből a szempontból figyelemre méltó változások tanúi lehetünk:
– Jézus hatalommal tanít – a közösség ámul
– a gonosz lélek másképp reagál (önhatalmúan a közösség és szószólóként saját faja nevében)
– Jézus hatalommal cselekszik (hatalommal és Isten nevében) – a közösség megdöbben
A zsinagógai közösség ettől kezdve másként tekint Jézusra, ő nem csupán egy, az Írásokban jártas ember, nem csak abban különbözik az írástudóktól, hogy Isten tekintélyével beszél: „Ki ez? – kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (Mk 1,27b).

– Mi közünk a názáreti Jézushoz? A kérdés noha burkoltan, de előkészíti Simon Péter hitvallását (Mk 8,27.30). Jézus tanításának hallgatása és elfogadása, illetve annak elutasítása a Jézushhoz fűződő kapcsolatunk fokmérője. Ezen a ponton viszont a hit kérdése azonnal az erkölcsi cselekvés alapja is lesz, minthogy a keresztény erkölcs alapja és érthetősége is a Jézussal való közöségből fakad: mi közünk ahhoz a Jézushoz, aki a legkisebbekben jelenik meg számunkra.
– a csodák, amelyeket Jézus végbevitt, annak jelei, hogy ő az Isten Fölkentje (Messiás), ezért bízhatunk benne!
– a csodák arra irányítják figyelmünket, hogy Jézus a testi és szellemi bajoknál nagyobb veszélytől és a leginkább súlyos rabságból akar megszabadítani minket: a bűntől, amely elfodít egész emberi lényünk forrásától és céljától – amely az ember létének légyege –, az Istentől, aki a Szeretet
– Jézus a megígért próféta (MTörv 18,9-20), mivel Isten akaratát követi, mint Mózes. Jézus a mózesi karizmatikus prófétaság beteljesítője (ApCsel 3,22; 7,37), aki az Úr szolgájaként hoz reményt, irgalmat és igazságot.
az Úr napjának megszentelése: Jézus szorosan kapcsolódott vallási közösségéhez. Nem csupán saját tanítványi körében, nem csak egyedül, hanem a zsinagógai közösségben is rendszeresen, a törvény előírásait megtartva imádkozott. Nem függetlenítette magát a közösségtől, hanem Isten népének tagjaként hallgatta Isten szavát, ő maga is jelentkezett felolvasásra és tanított. Ilyen módon a vasárnapi és ünnepnapi szentmisén való részvételünk az Úr nekünk ajándékozott napjának cselekvő megszentelése: ima, Isten igéjének hallgatása (elmélkedés); szolgálat: az Ige felolvasása; tanítás: az evangéliumi élet megélése és az Evangéliumi igazságról tett tanúbizonyság
– a személyes és közösségi élet tudatosítása: Jézus tanítása elsőre ámulatba ejt minket (Mk 6,1-2; Lk 4,21-22a)! Az evangélium igazságávval való első találkozás legtöbbször pozitív hatással van az emberre, igaz nem minden esetben (Mt 13,53-58; Mk 6,1-6; Lk 4,16-30). Viszont Jézus tanításának próbája maga a hit, amely a kemény beszéd ellenére is maradásra késztet: „Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja? Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: Botránkoztok rajta? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek. Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki. Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: Ti is el akartok menni? Simon Péter felelt neki: Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (Jn 6,61-69). Amikor az ember találkozik Isten szavának rá vonatkozó mélyéségével, amikor veszélyeztetve érzi bűnös kényelmét, akkor sokszor támad: megbotránkozik (Mk 6,3; Lk 4,22b-23), arrogáns dühbe gurul (Lk  4,28-29), elhagyja Jézust és annak közösségét, vagy pedig saját kiválóságát próbálja bizonyítani ‘megalázva’ Isten szavát, sőt magát az igazságot is kétségbe vonja (Jn 9,8-41; ApCsel 3,10-4,22). A Jézussal való őszinte és nyílt találkozást, az emberi lélekbe kényelmesen befészkelődő és szürke középszerűségre kényszerítő gonosz lélek érezteti veszélyhelyzetként! A veszély azért igazán nagy, mert az ember képes ösztönösen azonosulni a középszerűséggel és a kényelmi boldogság érzetével. Az ösztönös reakció ilyenkor az önző ellenállás. Ritkán előfordul, hogy a középszerűség nyomasztó hatása, amely elmagányosodásba taszítja az embert, nem öli ki teljesen a boldogság vágyát, ilyenkor az ember önmaga teszi meg az első lépést (Lk 15, 17-20; 19,1-4). Az érett és nyitott válasz a személyes párbeszéd Jézussal, amely kérdéssel veszi kezdetét: Ki vagy te? (Jn 1,37-39; Mk 1,27). A személyes találkozás Jézussal teszi éretté a személyes, bensőséges kapcsolatot Jézussal és emeli ki a személyt valamint a közösséget a megszokottság közömbösségéből. A megszokottság közömbössége valójában a hitet öli meg, sötétségbe (mentális és lelki) tasszítja az embert úgy, hogy azt hiszi, ez az állapot a normális.

 Isten Igéjét hallgatni, aszerint élni és érett hitre jutva feltenni a kérdést Jézusnak: Ki vagy te? Jézus válaszul feltárja önmagát és elmondja, hogy ki vagyok én Őáltala, Ővele és Őbenne (Jn15)! (Lectiodivina)

Imádság:

Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus! Tudjuk, hogy a gonosz fogva akarja tartani az embert, rabszolgává tesz, nem engedi, hogy szabadon cselekedjünk. Te viszont felszabadítasz, megajándékozol minket a szabadsággal, hogy szabad és felelős döntést hozhassunk. Ez a megváltás lényege. A megváltás minden rosszból kiemel, megszabadít minket és lehetővé teszi számunkra, hogy Istennel élve megtaláljuk a boldogságot. Urunk, a te hatalmad nagyobb, mint a gonosz léleké. A te isteni erőd képes legyőzni minden gonosz erőt. Ennek tudata nagy vigasztalást jelent számunkra a kísértések idején. Segíts minket, hogy visszautasítsuk a gonosz kísértéseit és szabadon Istennek szenteljük életünket!

 


 

 

2021. január 24. – Évközi 3. vasárnap „ISTEN IGÉJÉNEK” vasárnapja

 

 

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből  (Mk 1,14-20)

Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

A harmadik évközi vasárnap ószövetségi olvasmánya egy példabeszédes történet része. Jónás próféta második küldetését írja le, amelyet Isten akarata szerint pontosan és eredményesen végre is hajtott. „Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek egyaránt zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket.” Ninive lakói hittek az Istennek, bűnbánatot tartottak és ez szabadulásukra szolgált. Íme az idegenek és távollévők adnak leckét Isten népének, azoknak akik Isten szövetségesei. Az Újszövetség hajnalán, Jézus Ninive lakóinak megtérését dicsérettel említette, és szembe helyezte a megátalkodott írástudókkal, farizeusokkal és Galilea néhány városával: „a gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván, de nem kap mást, csak Jónás próféta jelét. (..) A Ninive lakói feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van, mint Jónás.” (vö. Mt 12,38-41). A Jónás-jel, amelyet Jézus ad, széttárja majd az Egyház kapuit a választottak és az idegenek előtt.

Az evangélium is az Istenhez térés időszerűségéről, sürgősségéről szól. A mai vasárnappal elkezdjük olvasni Szent Márk Evangéliumát, amely végigkísér majd bennünket az év legtöbb vasárnapján. Miután Keresztelő János rámutatott Jézusra, az Isten Bárányára, Jézus veszi át a szót. Ott folytatja, ahol Keresztelő János abba hagyta. Ő is bűnbánatot hirdetett. „Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: ,,Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.''

            Az apostolok voltak az elsők, akik engedelmeskedtek ennek a  sürgető felszólításának, Jézus meghívásának. „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.'' Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek.” Nagyon kifejező és szép ez a fogalom, hogy "nyomába szegődtek". Lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, a halászat kemény munkájától megedzett apostolokat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött. Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, hanem azért, mert minket is megigézett, és vonzz Jézus személye.

Az ó-szövetségi tanítóknak, rabbiknak is voltak tanítványai, akik éppen úgy megosztották életüket mesterükkel, mint Jézus tanítványai, mégis különböznek Jézus tanítványaitól. A rabbi növendékek ugyanis, csak időlegesen vállaltak életközösséget mesterükkel. Amint „felszabadultak” már sok mindenben függetlenek voltak. Másrészt a rabbi növendékeket mesterükkel szellemi és lelki értelemben az Ó-szövetségi Szentírás, a Tóra kötötte össze. Itt viszont Jézus a tanítványok életének központja lett és maradt, ő töltötte be a későbbiekben a Tóra szerepét, ő lett a Szentírás. Isten Igéje, amelyet szemükkel láttak, fülükkel hallottak.

Ninive megtérése, az apostolok példája mutatja, hogy Isten hozzánk intézett üzenete abban az élethelyzetben, feladatkörben, hivatásban akar elérni, amelyben most vagyunk. Ma nekünk is követnünk kell az Úr Jézust. Az evangéliumban meghirdetett Isten országa nekünk is szól, és befolyásolja, egyenesen meghatározza az életünk irányát. Azonban az tőlünk függ, és hit kérdése, hogy Isten országának közelsége, az a valóság, hogy Isten országa közöttünk van, milyen hatással van ránk, az életvitelünkre, döntéseinkre, és értékvilágunkra. Gondolkodjunk el, és tegyük meg azt a lépést, amire ma Jézus minket ösztönöz, hogy személyessé váljon a mi Krisztus - követésünk is, úgy, mint az apostoloké volt.

 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A te eljöveteleddel az üdvösségtörténet új korszaka kezdődött el, Isten elküldte Fiát, hogy véghezvigye a megváltás művét, amely a kereszten teljesedett be. Segíts minket azért munkálkodni, hogy ne az önzés világa, hanem valóban Isten országa valósuljon meg a földön. Segíts, hogy ne féljünk a megtéréstől, hanem engedjük, hogy megváltoztasd életünket! Tőled arra kapunk személyes meghívást, hogy veled legyünk, megismerjük Isten országát, megtérjünk és hirdessük az evangéliumot. Adj nekünk erőt küldetésünk teljesítéséhez, az emberhalászathoz!

 

 


 

 


 

 

 

2021. január 17. – Évközi 2. vasárnap

 

 

Evangélium Szent János könyvéből   (Jn 1,35-42)

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi második vasárnap evangéliuma Jézus nyilvános működésének legelső pillanatait rögzíti. A szakasz valójában három találkozás elbeszélése: Jézus közeledik keresztelő Jánoshoz és két tanítványához, a két tanítvány, János és András, elmegy Jézushoz, végezetül pedig András Jézushoz vezeti fivérét, Simont, János fiát. Roppant emberi, egyszerű pillanatok ezek, nem hordoznak nagy teológiai tanítást - és mégis ebben az egyszerűségben rejlik alapvető üzenetük számunkra.

A János evangéliumából vett szakasz egy sajátos érdekességet mutat fel. Az idős evangélista vagy tanítványa-írnoka, aki a szöveget lejegyzi, bő félszázados távolságból tekint vissza ezekre az eseményekre, mégis pontosan emlékszik mindenre. Meg tudja mondani az időpontot: "a tizedik óra körül volt", vagyis nagyjából délután négykor. Pontosan vissza tudja adni az első Jézussal váltott szavakat, amelyek - kiszakítva az evangélium szövegkörnyezetéből - olyannyira hétköznapiak, hogy nem is értjük, mit keresnek a szent szövegben:

  • Mit kívántok?
  • Mester, hol laksz?
  • Jöjjetek, nézzétek meg!

"Elmentek tehát vele, és megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak."

Bármilyen egyszerűek a szavak, beleégtek János emlékezetébe, olyannyira, hogy még agg korában is pontosan emlékezik rájuk. Számára ez a szent pillanat, élete nagy perce: a találkozás Jézussal. Ahogyan egy szerelmes kristálytisztán és örömmel idézi fel a pillanatot, amikor először megpillantotta kedvesét, úgy János is hasonlóképpen tud el-elmerengeni az első, Jézus házában töltött délutánon.

A pillanat egyszerűségének megértése azért fontos számunkra, mert a szavak mögött kidomborodó történés nagy tanulságot rejt. Nem véletlen, hogy ezen a vasárnapon az első olvasmányban az ifjú Sámuel meghívásáról hallunk. Ő éjszaka hallja az őt néven szólító hangot - "Sámuel, Sámuel!" -, s háromszor hiszi azt, hogy Éli főpap hívja. Csak negyedszerre ébrednek rá, hogy az Úr szólítja az ifjút. Isten szava "eleven és átható, minden kétélű kardnál élesebb" (vö. Zsid 4,12), ugyanakkor szelíd, nagyon emberi is ez a hang. Sőt, Sámuel egyenesen emberinek találja, hisz nincs benne semmi hatalmas, emberfölötti, megdöbbentő. Az a tapasztalat jut osztályrészéül, mint Illés prófétának, akinek a Hóreb hegyén megmutatkozik Isten - aki azonban nem a hegyeket felforgató szélvészben, nem a földrengésben, nem a tűzben, hanem az enyhe szellő susogásában jön el (ld. 1Kir 19,9-13). Isten megszólalása lehet néha csodás és hatalmas, mint a közeledő pálforduló ünnepén látjuk majd, de legtöbbször egyszerű, szelíd ez a hang, oly tiszta, oly emberi!

Sőt, nem csak emberi, de kifejezetten ember is, hisz Jézusban Isten Szava öltött testet. S ez az Ige most emberként szólítja meg az evangéliumban Jánost, Andrást és Simont. János evangéliumában az emberi szerző nem írja le a szinoptikusoknál látott meghívás-történetet, a háló, a halászhajó, az apa mellől való elszólítást. János, aki személyes emlékként hordja ezt magában, nem erre a látványos, nagy pillanatra emlékezik, hanem a délutánra, amikor elment Jézus házába, s vele töltötte az időt, délután négytől estig. Ebben a nagyon is emberi pillanatban látta meg ő Isten gazdagságát, erejét, szépségét - ahogy Illés is az enyhe szellő susogásában fedezte fel az átvonuló Urat.

Mégis, már ebben a csöndesen egyszerű pillanatban ott szunnyad az isteni erő. Hisz Jézus, aki akkor látja először Simont, köszönés, üdvözlés helyett mélyen rátekint az előtte álló férfira, és ezt mondja: "Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni". Nem fejti még ki, mit jelent ez a név, nem mondja még el, milyen hivatás vár a most először látott Simonra. De az emberi találkozás mögött már megtörtént a csoda - Isten rátekintett egy emberre, s meglátva szívét, meghívást adott neki. Idő kell még, míg mindez apránként kibomlik, felragyog, de mégis, már a legelső pillanatban Isten kiválasztó szeretete ég.

Ez az a tanítás, amelyet meg kell értenünk az évközi második vasárnap evangéliumát hallva: Isten alázata az emberséggel való szövetségben, az emberi teljes felvállalásában sajátos fénnyel mutatkozik meg. Aki arra vár, hogy Isten jellel, csodával, lenyűgöző módon demonstrálja jelenlétét, hatalmát, az valószínűleg hiába vár. Vannak csodák, vannak prófétai jelek - de ez csak kevés embernek lesz osztályrésze. A legnagyobb szenteket nem ezek érdekelték, ezek általában a gyenge hitű emberek számára voltak érdekesek, lenyűgözők, kívánatosak vagy izgalmasak. Az igazi mély hit - mint János evangélistáé - nem akar hatalmasan, fényesen isteni megnyilatkozásokat. Számára az Úr megtalálása ennyi volt: délután négykor belépni a názáreti Jézus házába, s vele lenni estig.

Rabindranath Tagore, az indiai gondolkodó és költő az Eltévedt madarakban így ír: "Isten jobban szereti az emberi mécses lángját, mint a saját nagy csillagai fényét." Hogy ez mennyire igaz, azt Istennek olyannyira emberi megszólalásai mutatják. Isten az ember előtt nem tüntet a hatalmával, nem akarja lenyűgözni őt, sőt, még lehengerlő módon meggyőzni sem, Isten nem ragyogni és csillogni akar teremtménye szemében - Isten alázatos, csöndes, nagyon is emberien megszólalni képes és kész Isten.

Ez azonban figyelmeztet bennünket: amíg csak a szélvészben, földrengésben, tűzben; amíg csak a csodában, a hatalomban, a ragyogásban keressük Istent, addig ő nem lesz ott. De ott lesz az emberiben, egy-egy elejtett szóban, életünk apró elemében, egy pillanatban, egy mosolyban, akár egy fájdalomban. És lesz, mint Jánosnak, nekünk is, ha figyelmesek s nyitott szívűek vagyunk, egy délután négy óránk, amikor teljes csöndben megtaláljuk, hol lakik az Isten. (Török Csaba)

 

Imádság:



Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!

 


 

 

2021. január 10. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése

 

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,7-11)

Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!” Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

      Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk, és arra buzdít bennünket, hogy keressük az Urat, mert közel van, és mert bőkezű a megbocsátásban. Jó tudni, hogy Isten ma is közel van és hogy irgalma végtelen.
      A második olvasmányban Szent János apostol a Jézusba vetett hit erejéről biztosít bennünket, amely képes arra, hogy legyőzze a világot. Szent Jánosnál a „világ” kifejezés mindig az Isten ellen lázadó világot jelenti. Üzenete ma is aktuális, hiszen néha úgy tűnik, egyre több az Isten elleni lázadás a mai világban is.
      Szent Márk evangélista elmondja Jézus megkeresztelkedésének történetét, éspedig a rá jellemző tömörséggel. Beszámol a tényekről, és az olvasóra bízza, hogy döntse el, ki neki Jézus Krisztus?
      Urunk megkeresztelkedésének ünnepén első gondolatunk természetesen Jézus felé irányul, aki ezzel az eseménnyel nyilvánosan megkezdte messiási küldetését. Mégis, ebben az eseményben a főszereplő nem Jézus, hanem a Szentlélek Úristen, aki galamb alakjában leszállt rá és tanúságot tett mellette. Figyeljük meg, hogy a tanúságot nem a maga nevében tette, hanem az Atya nevében, aki kinyilvánította, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Itt tehát a Szentháromság titkával találkozunk.
      Jézus megkeresztelkedése egészen egyszerűen kezdődik: Jézus ott állt a sorban a többi bűnössel együtt. Nem előzött meg senkit, nem kért semmiféle kiváltságot. A jelenlévők közül senki sem ismerte Őt, csak Keresztelő Szent János.
      Van azonban az evangéliumi jelenetben egy érdekes körülmény, amelyre Szent Márk evangélista hívja fel figyelmünket: Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég. A karácsonyi események során immár harmadszor hallunk a nyitott égről. Először Jézus születésekor, amikor is megnyílt az ég, angyalok szálltak le és énekelték Isten dicsőségét a pásztoroknak. Aztán  Szent István első vértanú megkövezésénél olvasunk arról, hogy István feltekintett az égre és a megnyílt égben látta Jézust az Atya jobbján.
      Az ősbűn óta az emberben megmaradt a kép, amint az angyal becsukta a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés új képe viszont a nyitott mennyország. A betlehemi Kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját és lejött közénk. Mint minden kisgyerek, Ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót! Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát!
      De nemcsak az angyalok tanúskodnak arról, hogy az ég kapuja nyitva van, hanem Szent István is: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján." Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték”. (ApCsel 7, 55-57).
      Szent Istvántól elvettek minden földi reményt, nem maradt senkije, aki megvédené gyilkosaitól. Szorongásában felnézett az égre és meglátta az egyetlen kiutat, a nyitott mennyországot. Kidobták szülővárosából, a földön jogtalan és hontalan lett, de új otthonra talált a mennyországban.
      Mi, mai keresztények vagyunk Szent István vértanú utódai, akik hirdetjük, hogy a mennyország kapuja nyitva van. Néha talán mi is hazátlannak, kitagadottnak érezzük magunkat ebben a világban, mint Szent István. Nem jogilag vagyunk kitagadottak, hanem emberileg, mert amit mi hirdetünk, az nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik kinevetnek bennünket hitünkért, vannak, akik sajnálnak bennünket, hogy maradiak vagyunk, vannak, akik üldöznek bennünket. Ma is vannak olyan keresztény tanúk, akiket a világ annyira gyűlöl, hogy nem tudja őket másképpen elhallgattatni, mint hogy megöli őket. A „nyitott mennyország teológiája” arra buzdít bennünket, hogy amikor úgy érezzük, kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor emeljük fel szemünket az égre, és ott meglátjuk majd Jézust, amint mosolyogva néz le ránk a nyitott kapun keresztül.
      Urunk megkeresztelkedése egy egészen új Isten- és emberképet kínál: a mi Istenünk olyan Isten, aki nem fél lenézni a mennyország nyitott kapuján keresztül, hogy lássa emberi vergődésünket, mi hívők pedig minden pillanatban felnézhetünk hozzá az égre, hogy lássuk csendes, jóságos mosolyát, amellyel minket is azokkal a szavakkal bátorít, amelyekkel egyszülött Fiát mutatta be nekünk, vagyis, hogy mi is szeretett gyermekei vagyunk.(P. Szentmártoni Mihály elmélkedése)

 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! A mai ünnep emlékeztet minket az Egyház és minden megkeresztelt ember sajátos küldetésére. Arra a küldetésre, amely a te mennybemeneteledkor mondott parancsodból fakad: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). A mi környezetünkben is élnek olyanok, akik nincsenek megkeresztelve. Nem ismerik Istent, de bizonyára jószándék van a szívükben. Adj nekünk erőt, hogy segítsük őket elindulni a hit útján! Adj nekünk bátorságot annak megvallására, hogy semmi sincs nagyobb ebben a világban, mint megismerni téged és semmi nem adhat nagyobb boldogságot az embernek, mint hozzád tartozni.

 

 


 

 

2021. január 3. – Karácsony utáni 2. vasárnap

 

 

 

Evangélium Szent János könyvéből(Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Ezek az Evangélium igéi

 

Elmélkedés:

      Isten hallgatása súlyos teherként nehezedett rá minden idők emberére. Az embert ősidőktől fogva foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen az Isten: jóságos Atya, vagy büntető Bíró, hozzánk hajló Szeretet, vagy közömbös Távolság? A Megtestesülésben Isten válaszolt mindezekre a kérdésekre. Tulajdonképpen nincs mit kérdeznünk Tőle, mert minden kérdésünkre már előre megadta a választ. Maga Jézus mondta tanítványainak a búcsú pillanatában, hogy ezentúl már nem kérdeznek majd Tőle semmit, hiszen maga az Atya szereti őket.

Amikor az ember tudja, hogy szeretik, nem kérdez semmit. A szerelmesek nem faggatják egymást szeretetükről, hanem meg vannak győződve arról, hogy szeretetük kikezdhetetlen. Csak az, aki nem biztos abban, hogy szeretik, keres állandóan új jeleket és bizonyítékokat a másik szeretetéről. Mi hívő keresztények biztosak vagyunk abban, hogy szeret bennünket az Isten. Szent János evangélistával valljuk, hogy láttuk, és kézzel tapintottuk ezt a szeretetet, ezért minden kérdés fölösleges. Miért élünk? Miért halunk meg? Miért a szenvedés? Merre halad a világ? – ezek a kérdések a nemhívőket nyugtalanítják. Nekünk hívőknek minden egyes kérdésre ugyanaz a válasz cseng a fülünkben: „Szeret az Isten”. Ezt a választ adta mennyei Atyánk megtestesült Fiában.
      Jézus Isten Igéje. A vasárnapi liturgia alapvető üzenete, hogy Isten szólt hozzánk, megszólított bennünket és elmondott mindent magáról és rólunk. Magáról elmondta, hogy szerető Atya, hogy megbocsátó Irgalom és jóságos Hatalom. Rólunk pedig elmondta, hogy szeretett gyermekei vagyunk, hogy minden bűnre van bocsánat és hogy gondoskodik rólunk.

A karácsonyi időszak a szépen fogalmazott szavak, a jó szó időszaka. Ilyenkor mondjuk és írjuk ezeket a szavakat egymásnak és érezzük, hogy milyen jó, ha valaki ilyen szavakkal ajándékoz meg bennünket. Egy Etióp mondás szerint: „Azt a szót, amely segít és örömöt szerez, nem mondhatod magadnak.”  Olyan szó ez, amelyben kifejeződik számunkra a tisztelet és a jóindulat. Egy jó szónak köszönhetően az ember valósággal átszellemül, fejlődik. Egy jó szó több erőt adhat, mint egy egész karácsonyi menü. A szavakat halljuk, olvassuk. De az a szó, amely segit, jót tesz, amely elfogadást, barátságot és közelséget jelent, az ritka. A szavak tömkelegében, csak egészen kevés olyan mondat van, ami nemcsak a fülünket, hanem a szívünket is megérinti.

Ilyen szavakról szólnak a mai szentírási részek. Képzeljük el, hogy mi lenne, ha a Bibliában ez állna: „Kezdetben volt a véletlen és a véletlen Istennél volt és Isten véletlen volt. Minden véletlenül lett és véletlen nélkül nem lett semmi, ami lett.”… - a világ véletlenül lett volna. Önök is és én is véletlenül lennénk, és minden kezdet és vég, egész életünk, az egész emberi történelem véletlen lenne. De a Bibliában egyértelműen ez áll: „Kezdetben volt az Ige.” A kezdetnél nem valami vak, ismeretlen, anonim, céltalan áll, hanem valami nagyon személyes: egy Ige, egy Szó, amelyet maga Isten mond ki. A szavak kapcsolatot teremtenek, közelséget, összeköttetést, érintettséget. A beszéd maga az élet osztozása. Magunkat ajándékozzuk a másiknak, amikor elmondok valamit, ami bennem él, amit gondolok, érzek, remélek, kívánok… .

A szavak segíthetnek megérteni és élni. Ilyen szót mondott ki Isten. Az Ige, a Szó, amit kimond az élete, szeretete, igazsága, az embereknek tett ígérete. Meg akarja osztani velünk. A kezdetek ígérete ezt jeleni: „Szeretlek. Jó, hogy vagy. Azt akarom, hogy élj.”  Ezt mondta mindenre, ami létezik: a teremtésre, a történelemre, minden egyes emberre. Minden ezáltal lett és az Ige, a Szó nélkül nem lett volna semmi, ami lett.

A mai vasárnap olvasmányai Isten mély szeretetéről és bizalmáról, ember felé forduló jóindulatáról szólnak. Az életet úgy értelmezik, mint Isten-kapcsolatot, mint egy sarj ebből a gyökerekből táplálkozó növekedését.

Éppen az Újév kezdetén, minden új és ismeretlent megelőzően jót tesz a bizalom a ránk háruló nehézségek leküzdéséhez. Isten felettünk érzett öröme támaszt és erőt adhat, hogy merjük megtenni olyan dolgokat, amelyek egy olyan bizalmi háttér, mint Isten jelenléte nélkül veszélyesek, vagy túl bonyolultak, fárasztók lennének. Meghasonlás és kudarc, amelyek szintén emberi életünkhöz tartoznak, ebből a szemszögből nézve talán nem jelentenek kevesebb szenvedést vagy gondot, de elvész a bizonytalanság és félelem, mert ezekben a helyzetekben is Isten kezében vagyunk elrejtve.

Isten igenlő szava mindannyiunkhoz intézett kérdés és meghívás: beengedjük-e életünkbe, megnyitjuk-e előtte szívünket, testté lesz-e életünkben. Ez egyedül személyes döntésünktől függ. Isten mindenesetre teljes szívből kívánja a velünk való találkozást és kapcsolatot.

 

Imádság:



Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!

 

 


 

 

2020. december 27. – Vasárnap, A Szent Család: Jézus, Mária és József

 

 

 

Evangélium Szent Lukács könyvéből(Lk 2,22-40)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés: 

Szent Család ünnepén is odalépünk a felállított betlehemek elé, hogy rádöbbenjünk Isten szeretetére, amely a családot választotta ki arra, hogy Egyszülöttje belépjen az emberi történelembe, és felkészüljön a küldetésére. Ekkor csodálkozunk rá igazán arra, hogy a Szent

Család ünnepe valóban a mi ünnepünk is, hiszen mindannyian családból származunk, és valamilyen családban vagy egyházi közösségben, a családok családjában élünk. Ez Isten különleges ajándéka, ami egy életre szól, hiszen mindig is valakinek a gyermeke maradunk, vagy valakinek a testvére, szülője. Ez az ünnep arra hív bennünket, hogy érintettségünk okán Isten elé vigyük a családunkat, ahonnét jövünk, amelyben élünk.

Felbecsülhetetlen az az erő, gyengédség, amely a család sajátja: a kölcsönös segítség, egymás nevelése, a megtartó kapcsolatok, az osztozás az örömökben és a nehézségekben.

Az ember nem elégszik meg pusztán funkcionális kapcsolatokkal. Olyan, személyek közötti viszonyulásokra van szüksége, amelyek bensőségesek, érdek nélküliek és ajándékozók. Ezek közül alapvető az, ami a családban valósul meg. Az emberi élet kiterjedt hálózata abból a kapcsolatból bontakozik ki és születik újjá folyamatosan, amelyben egy férfi és egy nő felismeri, hogy egymás számára teremtettek, és elhatározzák, hogy egzisztenciájukat egy közös élettervben olvasztják össze: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24).

Lényünk legmélyébe van írva a család valósága: vágy, eszmény, sokszor megtört valóság. Mégis a lelkünkben él az egészről, a teljes családról alkotott kép. Ez a családról szóló, belénk kódolt „tudás” szeretne megvalósulni egy életen át. Jézus is családban élt, Máriával és Józseffel, akik valódi és örök példák: Mária az Isten gyöngédségét, irgalmát hordozó anya, aki Isten akarata szerint éli mindennapjait. József az Isten tervét, erejét és biztonságát megjelenítő atya. Jézus pedig az ígéret gyermeke, az ajándék, a jövő reménye.

E hármas egységben van minden család ereje. Ez a család a szívünkben hordozott, sokszor meg sem fogalmazható vágyunk foglalata: hiszen ebben mondható el a múltunk, a jelenünk és a jövőnk, a szeretet, a biztonság, az elfogadó kölcsönönösség, a béke és az öröm, a kiteljesedő élet, mindaz, ami számunkra isteni és emberi.

Urunk Jézus is családban született, ott „tanulta meg ezt a világot”. Mintegy harminc éven át ebben a tapasztalatban tette magáévá az emberi állapotot, felemelve azt a Szentháromság közösségébe, és beépítve tanítói működésébe, amikor elhagyta Názáretet.

Az evangéliumokban Jézus közössége is egy család formáját ölti magára, egy vendégszerető családét, nem pedig egy kirekesztő, elitista csoportét. Itt találjuk Pétert és Jánost, az éhezőt és a szomjazót, az idegent és az üldözöttet, a bűnös asszonyt és a vámost, a farizeusokat, a tömegeket és a sor végén magunkat is.

A mai ünnep Jézus családjához kapcsol bennünket, hogy rajtunk keresztül a családunkat, a mieinket is bevonhassuk abba a biztonságba és erőtérbe, amelyre mindannyian rászorulunk.

 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! Családban születtél és családban ismerted meg a szeretetet. A szeretetnek családra van szüksége, hogy otthonra találjon. Segítsd a szülőket, hogy felelősségtudattal készüljenek a gyermekvállalásra és gyermekük nevelésére. Segítsd őket, hogy helyet adjanak otthonukban Istennek és az ő szeretetének. Add, hogy a családok megerősödjenek az életszentségben hivatásuk teljesítéséhez, s ehhez az Egyház minden segítséget megadjon, felmutatva a családi életközösség igazi értékét.

 


 

 

2020. KARÁCSONY

 

 

,,Az angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül. Istent dicsőítve ezt zengték: »Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!«''

Hol van a magasság, és hol van a föld?                                                                                                                                           

Erre a kérdésre ez az éjszaka: Jézusnak, Isten egyszülött Fiának megtestesülése megdöbbentő választ ad. A magasság Isten sajátos létmódja, minden emberi elképzelést meghaladó létezése, transzcendenciája. Az örökkévalóság, ahol Istent szent angyalok veszik körül. Csakhogy ettől az éjszakától kezdve a magasságos ég leszállt Mária ölébe, és közöttünk lakik! Hiszen ahol Jézus van, ott van az Atyaisten és a Szentlélek is. Mától kezdve lokalizálni lehet az Istent, a végtelen mennyet! A történelem és a világmindenség értelme nem ott van, ahol az emberi bölcsesség keresi, hanem itt, a szent megtestesülésben.

És a föld? Hol van a föld, amelyről az angyalok énekelnek? Hiszen az Úr megadja kegyelmét, és földünk megtermi gyümölcsét -- adventi vágyunk beteljesült. Az Úristen kegyelme Jézus Krisztus, akit elküldött, de ő nemcsak az égből, Istentől való, hanem a Föld gyümölcse is. A teremtő Szentlélek Mária testéből alkotta meg az örök Ige testét. Így az anyag, a föld anyaga az égbe, Isten világába emelkedett. Jézus emberi teste mutatja a föld és az egész anyagi világ rendeltetését, hogy egy nap Isten jelenlététől fog ragyogni. Nemcsak az ég szállt le a földre, hanem a föld is felszállt az égbe. Minden átváltoztatás ennek titokzatos megvalósulása.

 Ezért, ha engedünk a mai éjszaka isteni varázslatának, átélhetjük az eljövendő világ ártatlan szépségét.  Karácsony éjszakájának üzenete hatalmas felszólítás: állj be annak a világnak az építésébe, amelyet Isten akar, hiszen másnak úgysincs jövője! Dicsőítsd Istent az angyalokkal együtt, és légy jóakaratú ember. 

Kegyelemteljes Karácsonyt Kívánok!

 


 

 

 

 

2020. december 20. – Advent 4. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Lukács Könyvéből (Lk 1,26-38)

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedések:

A mai evangéliumban Lukács evangélista az angyali üdvözlet történetét, Gábor angyal és Mária párbeszédét írja le. Ő az egyetlen, aki beszámol erről, a másik három evangélista hallgat a találkozásról. Lukácsról tudjuk, hogy történészi hitelességgel beszéli el az eseményeket, amelyekről tudósít. Ő maga írja evangéliuma elején barátjának, Teofilnak: „jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent” (Lk 1,3). Vajon honnan értesülhetett egy olyan eseményről, amelyről a többi evangélista semmit sem tud? Csak egyvalakitől tudhatott arról a párbeszédről, amely Gábor angyal és Mária között történt, mégpedig magától Máriától, akinek szokása volt, hogy gondosan a szívébe vésse a szavakat, amelyeket hallott (vö. Lk 2,19.51).

A nagy adventi személyiségek között, akik Krisztusról tanúskodnak, Keresztelő János után itt van Máriának, Isten anyjának a tanúsága, aki Lukács evangéliumának elbeszélésében visszaemlékezik azokra a Gábor angyal által közölt nagy tettekre és ígéretekre, amelyeket az Úr cselekedett. Mindez egyetlen cél érdekében történt az emberek megváltásának nagy tervében. Így Krisztus szűzi fogantatását sem láthatjuk elszigetelt, egyedi eseményként, vagy úgy, mintha az valamilyen, Máriának szóló személyes kiváltság lenne. Csak úgy tekinthetünk rá, mint a kegyelem művére az emberek örök üdvössége érdekében. Ezért a fogantatás és a szűzi születés nem két igazság, hanem a megtestesülés isteni titkának időbeli feltárulása.

A szentleckében Szent Pál apostol azzal bátorítja a rómaiakat, hogy a hit befogadására annak a titoknak a feltárulásával kerül sor, amelyre „ősidők óta csend borult, de amelyet most az örök Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak, és minden nemzet előtt ismertté tettek” (Róm 16, 25–26). Jézus Szűz Máriától való születésének története így nemcsak a megtestesülés igazságának szemléltetése, hanem a megváltás misztériumának része. Ennek kibontásán fáradozott a népek apostola, aki Isten titokzatos, rejtett bölcsességét hirdette, amelyet Isten öröktől fogva a megdicsőülésünkre rendelt, és feltárt a Lélek által (vö. 1Kor 2,7.10). 

Antiochiai Szent Ignác, amikor misztériumról ír, azt nemcsak Jézusra alkalmazza, akiben megjelent a misztérium, amelyben Isten Fia kinyilatkoztatta az Atya titkát, hanem Máriára is. Jézus Krisztus életének eseményeiben ismerhetjük fel a titok megvalósulását, amelynek Mária is a részese volt. Így ír erről: „Rejtve maradt e világ fejedelme előtt Mária szüzessége és szülése, hasonlóképpen az Úr halála is: három kiáltó misztérium, mely Isten csendjében ment végbe.”

A hit befogadása ma is együtt jár azzal, hogy engedjük belépni az életünkbe a misztériumot. Az embernek a kegyelemmel való tudatos együttműködése fellebbenti a fátylat a titokról, hogy ezek a régen történt események hatással vannak a mi életünkre is, hiszen általuk tárul fel Isten üdvözítő terve, amely minden ember örök javát akarja.

(Ternyák Csaba egri érsek)

______________________

 

Advent negyedik vasárnapján az angyali üdvözlet története hangzik fel a szentmisében. Az évszázados prófétai várakozás beteljesülése, az első Úrjövet ez. Az evangéliumi elbeszélés csodás módon vezet be bennünket a kegyelem világába, az adventi csöndes öröm legelső személye, Mária által.

A hozzá belépő angyal így köszönti őt: "Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!" A köszöntés már elgondolkodtató. Az eredeti szövegben khaire van, amit a latin ave-val fordít, hisz ez egy szokásos köszöntési formula volt. Azonban a szó szerinti jelentése e szófordulatnak ez: örvendj. Így szólítja meg az angyal Máriát, így adja tudtul Isten, hogy a Fiú belép a világba, hogy az idők teljességében emberként megszületik. Ez a khaire, üdvöz légy, örvendezzél, adja meg az evangélium alaphangját.

Mindez azonban elválaszthatatlan a köszöntés második felétől: kegyelemmel teljes, gratiaplena. Az Ószövetség ismeri ezt a kifejezést: "kegyelmet találni valakinek a színe előtt" (vö. Ter 6,8; 18,3 etc.), s annak megjelölésére használja, hogy az adott személy kedves az Úr előtt, hogy ő ráfordítja orcáját. A Kivonulás könyvében Mózes ezt mondja: "Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk?" (Kiv 33,16). A kegyelem valójában Isten önmegosztása a kegyelemben részesítettel. Ha Mária kegyelemmel teljes, ez azt jelenti tehát, hogy különös Isten-közelségben él, személye Isten közösségi erőterébe van kapcsolva.

Ezt még jobban hangsúlyozza az angyali üdvözlet folytatása: "Az Úr van teveled." Akivel az Úr van, a győzni fog (Bír 6,6), akivel az Úr van, az felemelkedik. Amikor Máté evangélista meghirdeti Jézus születését, az Emmánuel névvel illeti a Messiást: velünk az Isten. Azonban ezt megelőzi a "veled az Isten". Hogy teljesen velünk legyen, előbb Máriával van egészen sajátos módon.

Itt még nem az anya szíve alatt fejlődő magzatra kell gondolnunk, hanem Mária lelki nagyságára, ami miatt ő "áldottabb minden asszonynál". Ő Éva, az örök nő antitézise. Az engedetlenségre Mária igenje, a lázadásra a Szűzanya alázata, az Ádámmal a bűnben való összefonódásra a Krisztus mellett a megváltás művében való mindvégig tartó kiállás válaszol. Ahogyan azt már az egyházatyák is megfogalmazták: a Máriának mondott Ave megfordítja Éva nevét; a két szó egymásnak tükörképe. A második az elesés, a bukás szava, az első a felemelkedés, Isten üdvösségének igéje.

Ez a hatalmas titok, amely szinte túláradóan egybefogja az egész üdvtörténetet, a kezdetektől a Jelenések könyvének végkifejletéig, természetesen túlnő Mária személyén. Ő, a fiatal zsidó leány csodálkozással áll meg a misztérium előtt, s így is teszi fel kérdését, amely a megérthetetlenre vonatkozik: "Hogyan történhet meg ez?"

Az angyal ugyanazt a választ adja, mint amelyet Jézus is az üdvözülés mikéntjéről, lehetetlenségéről őt faggató apostoloknak: "Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges" (Mk 12,27). Az ember harcának, küzdelmének, belső meghasonlottságának, a bűn drámájának megoldása túlnan fekszik az emberi lehetőség határain. Amit leromboltunk, újra felépíteni nem tudjuk. Ám Istennek ez lehetséges. Ő Szavával teremtette a világot a semmiből - s amikor a világ önnön hibájából a bűn révén a káosz, az üresség, a semmi, a halál felé kezd visszazuhanni, Isten megint csak a Szavával siet az elbukott emberiség segítségére. "Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).

Ez a dicsőség a megtestesülés, Jézus földi életének nagy titka. Hiszen a kereszten, a szenvedésben, emberi összetöretettségében olyannyira dicstelennek látszott - s mégis az örök Isten fénye ragyogott át rajta. Mindez az első és a második Úrjövet közötti várakozás titkára, a világtörténelem Húsvéttól végítéletig tartó hatalmas, évezredes Adventjére utal. Hiszen a Fiú eljött - a mennybe ment, de itt maradt. A Máriának mondott szavak élnek az Egyház szívében, aki újra és újra szentségi módon nem csak jelenvalóvá teszi, de meg is valósítja a megváltás kegyelmét a világban.

Mária méhe, az első szentély, ahová Isten belép, titokzatos módon egy a második szentéllyel, az Egyházzal. Hisz mi is, a hívek közössége, Krisztus misztikus teste, bensőnkben foganjuk meg újra és újra az Igét, amely csodálatosan termékennyé válik a kegyelem által. Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon sajátos lelki gyümölcshozás, benső termékenység időszaka is. Mária méhében kilenc hónapon át fejlődött ki a magzat - az Egyház, az évszázadok zarándoka ugyanígy szervesen nő, fejlődik, mélyül el a kinyilatkoztatott titkok ismeretében. Mindezt a Szentlélek kegyelmet hozó árnyékában, Isten oltalma alatt, az ő sugarában teszi.

Ezt a megrendítő titkot Mentes Mihály - talán kicsit régiesnek ható - versében megragadja, amely vers egyházi népénekként vált ismertté:

"Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak.
Az úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak.
Madárkák zengenek, az ég is ráragyog:
Földön még nem esett ílynagy dolog
Mária szent szívén dobog szíve örök Úrnak."

Az utolsó sor, Istennek Mária szívén dobbanó szíve, a legmélységesebb titkot fejezi ki: az Úr vele volt, hogy velünk lehessen. Mária Dominustecum-a összerímel az Emmánuel-lel. Veled az Isten - velünk az Isten. Advent és Karácsony titka ez.

 

Imádság:

Mindenható Istenünk! Te teljesítetted ígéretedet és elküldted közénk egyszülött Fiadat, a mi Megváltónkat. Fiad születésével újjáteremtettél minket, embereket, mert Jézus a mi lelki újjászületésünk egyetlen forrása. Hisszük, hogy isteni gondviseléseddel azóta is formálod és alkotod a világot. Minden születéssel, minden emberi élet kezdetével valami újat alkotsz és minden emberrel terveid vannak. Azt az utat kell végig járnunk életünkben, amelyet te jelöltél ki számunkra. Adj nekünk Fiad végtelen alázatosságából és engedelmességéből, hogy mi is egyedül a te akaratodat kövessük, egyedül téged tekintsünk életünk Urának, neked engedelmeskedjünk és a te országodat építsük!

 

 


 

 

2020. december 13. – Advent 3. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,6-8; 19-28)

Abban az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

A próféta különleges ember. Szava felzúg, s a hallgatóságot szíven üti, megindítja, esetleges ellenséges érzelmekkel tölti el. Egy bizonyos: a próféta más, mint az átlag, kilóg a "normális" emberek sorából. A próféta egy jel, amely megszólít, amely arra kényszerít, hogy értelmezzem. Keresztelő János is ilyen próféta volt, s a zsidó papok és leviták ezért küldenek hozzá küldöttséget, hogy kérdezzék meg őt: "Ki vagy te?" Erről a találkozásról, s János válaszáról szól János evangéliumának Advent harmadik vasárnapján felolvasott részlete.

Érdekes és mély értelmű párbeszéd bontakozik ki a kérdezők és a válaszoló között. János ráérez a keresésre, a vágyra, a Messiás várásának lelkületére, így a ki vagy te-kérdésre azonnal ezt a feleletet adja: "Nem én vagyok a Messiás". Furcsán hangsúlyoz az evangélista: "megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta, hogy nem ő a Messiás", háromszoros állítmánnyal emeli ki, hogy János tudja: nem ő az, tiltakozik az ellen, hogy vallási lelkesedők vagy fanatikusok emberi érvek alapján őt Krisztussá kiáltsák ki.

Ugyanígy nyíltan megmondja, hogy ő nem Illés vagy a próféta. Ezzel kifejezésre juttatja egyfelől alázatát, de még inkább azt, hogy ő nem azt a küldetést kapta, hogy a messiás-királyi zsidó várakozásoknak megfelelő módon hirdesse meg a Megváltó elérkeztét. Már itt körvonalazódik a későbbi konfliktus a zsidók és Jézus között: bár a nép várja a Messiást, mégsem fogadják el Jézust, mert ő nem olyan, mint ahogyan az emberek azt elképzelték, sőt nem is akar olyan lenni, nem tesz engedményeket az emberek vallási indítású, evilági uralomra vonatkozó fantáziáinak.

Hogy milyen eleven volt ez a várakozás, a reménykedés, azt éppen a küldöttek juttatják kifejezésre: "Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket..." János, a próféta föllépett, keresztel - s a várakozó népben különös érzés támad: vajon ő az? Lehetséges, hogy elérkezett az idő? Nem is sejtik, hogy az elkövetkező évek az emberiség egyik legtragikusabb történését hozzák: Isten küldöttének elutasítását azért, mert ő nem olyan, mint akit vártak. Ez fogalmazódik meg később János tanítványainak is a kérdésében, akik hasonló módon lépnek Jézus elé: "Te vagy-e a Messiást, vagy mást várjunk?"

Isten hűséges az ígéretéhez, és megajándékozza önmagával a rá várakozó népet. Ám elutasításra talál, mert nem úgy jön, nem úgy érkezik, ahogyan azt az emberek előre elképzelték. Valóban, az ember számára a képzelet, az előítélet, önnön elvárásai és képei sokszor fontosabbak a valóságnál is. A hétköznapi életben épp úgy tapasztaljuk ezt, mint a hit területén. "Nem tudom elfogadni, hogy..."; "Képtelen vagyok elhinni, hogy...", "Nem tudok napirendre térni fölötte, hisz annyira mást vártam" - megannyi mondat, ami az emberi keresés és várakozás kudarcát mutatja. Ma divat keresni, de nem jó találni - hisz a keresés énrólam, képzeletemről, vágyaimról szól, ezzel szemben a megtalálás arról szól, akit megleltem, s aki gyökeresen más lehet, mint amilyennek elképzeltem.

Ez Advent harmadik vasárnapjának, az örvendezés vasárnapjának üzenete: a várakozás öröme hamarosan átvált a megtalálás örömébe - csak ne feledjem el: ne magamat keressem Istenben, ne a saját vágyaim és saját elképzeléseim beteljesülését. Hagyjam, hogy Isten úgy mutassa meg magát, amint neki tetszik. Mert a valóság mindig értékesebb, mint a képzelet, a megtalálás vágya és kockázata nélkül hiábavaló a várakozás.

 

Imádság:
 

Urunk, Jézus Krisztus, te minden nap eljössz hozzánk, minden nap döntés elé állítasz minket, minden nap választ vársz tőlünk. Elfogadom és hiszem, hogy te vagy az élő Isten Fia, akit azért küldött az Atya e világba, hogy általad szóljon hozzánk, és általad nyilatkoztassa ki igazságait és jóságát. Elfogadom és hiszem, hogy képes vagy eltörölni minden bűnömet, és képes vagy engem jó útra téríteni. A te törvényed, a szeretet parancsa szerint akarok élni. Kérlek, adj erőt, hogy minden nap tökéletesebben tudjak a mennyei Atya törvényeinek eleget tenni!

 


 

 

 

2020. december 6. – Advent 2. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,1-8)

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”

Ezek az Evangélium Igéi


Elmélkedés:

Advent második vasárnapján Márk evangéliumának kezdetét hallhatjuk. Ezek a sorok alapvetően határozzák meg az utánuk következő egész könyvet - az evangéliumok első sorai már rávilágítanak a szent szerző központi gondolatára, szándékára. Ezt láthattuk a tavalyi év kezdetén már Máténál, de így van ez Lukácsnál és Jánosnál is.

Márk rögtön Jézus megkeresztelkedésével kezdi könyvét, szemben Mátéval, aki Jézus születésével, Lukáccsal, aki keresztelő Szent János születésével és szemben Jánossal, aki az Ige örökkévalóságával nyitja meg írását. Ebből is látszik, hogy Márk számára a lényegi üzenet, amelyet közvetíteni akar, az Jézus igehirdetése, s a csodák, amelyek az ő istenségét támasztják alá. Keveset foglalkozik az Ószövetséggel és a zsidókkal való jézusi vitákkal - hiszen célközönsége a pogány-keresztények népes tábora. Számukra akarja Jézus nyilvános működését, halálát és megdicsőülését közvetíteni, hogy az Istenemberbe vetett hitüket megerősítse.

Az első mondatok már efelé a cél felé mutatnak. A fenti megfontolásból érthető, hogy Máté számára az evangélium alapvetően a krisztusi igehirdetéssel, Isten országának meghirdetésével egyenértékű fogalom. Márk ezt rögtön egybefűzi a prófétai idézettel, amely egy érdekességet mutat fel. Bár az evangélista így fogalmaz: "Izajás próféta megírta", valójában előbb Malakiást, a legutolsó kisprófétát idézi: "Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat" (3,1), s csak ezután idézi magát Izajást: "A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit" (40,3). Miért csak az egyiküket nevezi meg Márk, miért írja a Malakiástól vett idézetet is Izajás neve alá? Minden bizonnyal nem arról van itt szó, hogy az evangélista hiányos ismeretekkel rendelkezett volna a prófétákról, hanem sokkal inkább arról, hogy a lényeges mondandó, a központi gondolat Izajásé - a Malakiástól vett idézet mintegy kiegészítés, kifejtés, rásegítés ehhez.

Mit is mond ki az izajási központi gondolat? Hogy ezt megérthessük, fel kell lapoznunk magát a prófétát. A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat szerepel, több bibliakiadásban azt az alcímet viseli, hogy "a próféta meghívása", vagyis Izajás kiválasztásáról, elküldéséről van szó. És mire szól a küldetés? Azt a Márknál leírt idézet előtti két sor mutatja meg: "ŤVigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!ť - ezt mondja Istenetek. ŤSzóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.ť" (40,1-2). Azért jön el a próféta, hogy vigasztaljon, hogy bejelentse a büntetés végét, a kegyelem és kiengesztelődés idejének beköszöntét. Ezt a feladatot tulajdonítja tehát Márk Keresztelő Szent Jánosnak.

Az izajási idézet természetesen elsődleges síkján a nép babiloni fogságból való szabadulásának örömhírét, az Ígéret földjére való hazatérést jelenti. Ebben a fényben a pusztában kiáltó szó új értelmet kap - hiszen a puszta valójában a fogság földje és az Ígéret földje között terül el. Itt kiált a hang, hogy itt váljék egyenessé Isten ösvénye, amelyen majd az Úr megmutathatja erejét, s hazavezetheti népét.

Tehát Márk evangéliuma az üdvösség elérkeztének bejelentésével és a hazatérés, a fogságból való megszabadulás képével kezdődik. A pusztában felhangzik a szó, s az utak elkezdenek épülni az új Ígéret földje, vagyis az Egyház felé. Isten érkezik, s a próféta, Keresztelő János meghirdeti az eljöttét. A nép egybe fog gyűlni a szolgaság házaiból, s elindul, a próféta szavára a pusztán, a bűnbánaton át az Egyház földje felé. "Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja." (Iz 40,3-5) - ez az izajási igehirdetés, s János épp ezt ismétli el, immár egyetemes értelemben.

Valójában a Márk evangéliumának elején Izajás szavain és Keresztelő János alakján keresztül megrajzolt elgondolás, program egészen adventi. Az Úr útja a pusztán át vezet - ez a magányosság földje, a magunkba szállás, a bűnbánat helye. Az Úr ösvénye a sivatagon át visz - ez a böjt, az önmegtartóztatás vidéke, a testi élet egyfajta misztikus meghalásáé, a szellemi, a Szentlélekből fakadó életért. A völgyeket fel kell tölteni - a hiányokat, az űrt életünkben orvosolni kell, a sebeket be kell kötözni, a mulasztásokat jóvá kell tenni. A hegyeket és halmokat el kell hordani - le kell hántani magunkról mindent, ami fölösleges, meg kell szabadulni a gőgtől, a hiúságtól, a beképzeltségtől, az elbizakodottságtól és az önzéstől. Az egyenetlen egyenes lesz, a hegyek orma és a völgyek mélye egy szintbe kerül - vagyis az emberben megteremtődik a belső egyensúly, a belső béke, az ember megízleli az üdvösség állapotát.

És mi ezen adventi úton levésünk célja? Nem más, mint az, hogy megmutatkozzék Isten dicsősége. Ezért is prédikálja Keresztelő János: "Aki utánam jön, hatalmasabb nálam". És miben áll Jézus Krisztus hatalmassága? Abban, hogy vízzel és Szentlélekkel meg fogja keresztelni az embereket - vagyis beteljesíti a megváltás művét, benne a keresztségben meghalunk, a vízbe temetkezünk, hogy vele együtt föl is támadjunk.

Ez az igazi Advent, a hatalommal érkező és megváltó, megmentő Krisztus eljöttére való várakozás. Az erre való felkészülésre az evangélium - Izajás próféta révén - útmutatást ad. Ha megfogadjuk, megtapasztaljuk majd a várakozás örömét, a megszabadulás vígságát, az örvendezést Isten gyengéd uralmában: "Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg! (...) Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. (...) Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjába veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti" (Iz 40,1.9-10.11).

 

Imádság:
 


Uram, Jézus Krisztus! Te egykor bűnbánatot hirdettél a népnek és megtérést vártál az emberektől. Evangéliumod üzenete arra ösztönöz, hogyszembenézzek önmagammal, bűnös múltammal, életem hibáival. Segíts felismernem mindazt, amin változtatnom kell, s amin a te kegyelmeddel változtathatok. Adj szívembe igaz bűnbánatot! Add nekem a Szentlélekben való újjászületés kegyelmét! Mutasd meg nekem, milyen úton induljak, s mit vársz tőlem a jövőben! Köszönöm az adventi készület idejét. Adj erőt, hogy nap mint nap előre haladjak a lelki felkészülés útján és találkozhassak veled, az Isten Fiával.

 


 

 

 

2020. november 29. – Advent 1. vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 13,33-37)

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Ádvent első vasárnapjával az Egyház új liturgikus évet kezd. Mint minden liturgikus időszak, az Ádvent is több, mint csak puszta visszaemlékezés egy múltbéli eseményre. Emlékezni a liturgiában annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Minden liturgikus emlékezés felelevenít egy találkozást Isten és ember között, és ennek a találkozásnak a lényege újra valósággá lesz, Isten kegyelmének kiáradása. Ha tehát ma és egész Ádventen keresztül Urunk eljövetelét várjuk, akkor ez nem csupán visszaemlékezés arra, hogy kétezer évvel megtörtént Jézus Krisztus eljövetele, hanem valóság, valódi Isten-várás. Jézus Krisztus ezelőtt megtörtént eseményre, hanem valóság, valódi Isten-várás: Jézus Krisztus ma is megtestesül mindannyiunk életében, akik várjuk őt..

Ádvent ünneplése az Isten eljövetele utáni vágy és megtérés tudatosítását, átélését jelenti. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket, mert imánkra, hogy „Jöjj el Urunk!” halljuk mindjárt a választ is: „Az Úr már eljött!”
Az egész ádventi lelkület három gondolatkörre, három hangulatszínre osztódik: sóvárgás, ima, öröm. Ezt a három ádventi lelkületet mintegy megtestesíti három nagy személyiség, akikkel az ádventi olvasmányokban leggyakrabban találkozunk: Izajás próféta, Keresztelő Szent János és Mária. Három kor képviselői, három lelkület hordozói ők.

1. Izajás próféta a „sóvárgások férfija”. Izajás Izraelnek olyan történelmi időszakában élt, amikor az amúgy is széthúzó nép politikai intrikák játékszere lett. Izrael fénykora hanyatlóban volt amit a nép úgy élt meg, hogy Istenük elhagyta őket. Izajás próféta igyekezett hitet és reményt adni honfitársainak. „Legyetek bátrak, ne féljetek, itt a ti Istenetek!” – kiáltotta oda nekik és ez a kiáltás nem pusztán költői fogás, vagy szónoki frázis, hanem mélyen átélt személyes meggyőződés volt. Izajás rendületlenül hitte, hogy Isten valóra váltja majd népének tett ígéretét és tényleg elküldi a megígért Szabadítót.A Próféta szíve megrendült ettől a gondolattól s feltört lelkéből a legszebb ádventi ima: „Harmatozzatok égi magasságok és adjátok meg nekünk a Megváltót!” Izajás próféta ma is szól, ma is bátorít és bátorítására nekünk is szükségünk van. Nem könnyű ugyanis mindig felismerni a köztünk jelenlévő Istent. De mi is rendületlenül hisszük, hogy itt van és ez a hit új lelkesedéssel tölt el bennünket.

2. Keresztelő Szent János a „puszták embere”. A puszta bibliai fogalom. A zsidó nép a pusztában élte meg legközvetlenebbül Isten jelenlétét. Ez a tapasztalat befolyásolta egész vallásos magatartásukat. A próféták gyakran vonultak vissza a pusztába, hogy ott meghallják Isten hozzájuk intézett szavát. Keresztelő Szent János szintén a pusztában készült küldetésére. A puszta a Bibliában a lélek magányát jelenti, az elmélyülés, a magunkba vonulás csendes óráit. Isten szava csak ilyen csendben válik hallhatóvá. De az Isten szava nem maradhat a szívbe zárva, az mindig alkotó szó, ezért el kell vinni másokhoz, szükségszerűen dinamizmussá válik. Keresztelő Szent Jánosról is azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. Ima és tevékenység. Ádvent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája.

3. Mária, a boldog kismama. A Boldogságos Szűz Mária Ádvent legkedvesebb alakja. Ő már nem csak hiszi, hanem tudja, hogy a Megváltó közöttünk van. Ez szíve boldogságának titka. Az igazi öröm mindig egy féltve őrzött titokból ered. Mária már szívében hordja a legnagyobb Titkot, ezért öröme határtalan. Van-e a mi szívünknek is titka, amely örömmel tölt el bennünket? Vagyunk-e mi is Máriák, akik örömmel hordozzuk magunkban Istenünket?
Ádvent - három személy: Izajás, János, Mária. Ádvent – három hangulat: fájó vágyakozás, puszták imádkozó magánya, boldog biztonság. Három kép, három üzenet. Ádvent nem csupán emlékezés, hanem valóság: imába mélyült Isten-várás, amely örömmel tölt el bennünket.

    Ádvent az Isten-várás pusztája. Tudunk-e mi pusztát találni, pusztába vonulni a mindennapi élet zajlása közepette is? Tudjuk-e egy kicsit idegeneknek érezni magunkat ebben a zajos világban? Mindezt csak azért, hogy meghalljuk Isten szavát, mert hiszen az a hivatásunk, a küldetésünk a világban, hogy a pusztában kiáltónak a szava legyünk akik életükkel, szavukkal, tetteikkel végigjárják Keresztelő Szent János útját a pusztától a Jordán vidékéig és azon túl, be a városokba, hogy aztán újra visszatérjenek a pusztába tovább várni, figyelni az Isten szavára. Ádvent most ismét ilyen visszatérés, visszavonulás a pusztába, önmagunkhoz, Istenünkhöz. Ádvent az elmélyülés, sóvárgás, lelkiismeretvizsgálat, befelé való fordulás ideje.(Szentmártoni Mihály S.J.)

 

Imádság:


Urunk, Jézus! 

Gyermekként jöttél emberi világunkba.

Gyenge, magatehetetlen gyermekként születtél meg, miként minden ember.

Gyermekként szükséged volt a szeretetre, a gondoskodásra, a törődésre. Oly módon szeretnék hozzád közeledni, ahogyan az édesanyák gyermekükhöz. Szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel. Alázattal meghajolva a születés titka előtt, az élet titka előtt, a gyermek titka előtt. Rácsodálkozva arra, hogy minden új élet, minden újszülött gyermek az Isten ajándéka. Hiszem, hogy születésed új lehetőségeket, új utat nyit meg számomra. Születésed adjon nekem bátorságot és erőt az újrakezdéshez és a lelki újjászületéshez!

 

 


 

 

 

2020. november 22. – Vasárnap, Krisztus, a mindenség királya

 

 

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből  (Mt 25,31-46)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre? Ő pedig ezt feleli majd nekik: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek! Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

    Krisztus király ünnepe, az egyházi év befejező vasárnapja hosszú pillantást enged az utolsó ítéletre. A Vőlegény, a hazatérő Úr (vö. Mt 25,1-30) immár királyként trónol, megítéli a világot, szétválasztja a jót és a rosszat.

    Az evangéliumi szakaszok olvasói eddig alternatívákkal találkoztak, amelyek közül választaniuk kellett. Most elérkezik a pillanat, hogy szembe nézzenek a bíróval, Jézus Krisztussal, aki ítél felettük, választ közülük.

Máté képe formailag nem látomás, mégis megrázó erővel jelenik meg képzeletünkben. Az Emberfia, vagyis a feltámadt Jézus dicsőségben jön el, angyalok kíséretében, ahogy a zsidó hagyomány szerint Isten, mindent felülmúlva, mindent átlátva, teljes, megkérdőjelezhetetlen és magától való hatalommal. A dicsőség, amelyben látható ragyogást sejtünk, a trón, amely mindenek felett és mindenki színe előtt áll, szembesít és feltár: a király, minden hatalom és igazság birtokosa, azelőtt a szegényekben, a segítségre szorulókban, a gyengékben rejtőzködött. Elsősorban az eddig rejtőző Emberfia, a világban rejtetten jelenlévő Isten kiléte nyilvánul meg, és benne tárul fel az emberi életek igazsága is.

Az Emberfia király és pásztor, vagyis gondoskodó és életadó hatalom birtokosa, Izrael és az Egyház, egyben az egész világ Ura. Az Emberfia fiú, aki Atyja áldását és országát ígéri azoknak, akik jót tettek vele. Az Emberfia bíró, aki elválaszt, igazságot tesz, aki beavat és megmagyaráz, mint az apokalipszis angyala. Az emberek csodálkoznak, mintha most kelnének halálos álmukból, mintha most döbbennének életük igazi távlatára és lehetőségére. Ez a csodálkozás valójában nem más, mint a megnyílt szív válasza Istennek: akkor többé senki sem zárkózhat el Isten jelenléte elől.

Máté evangéliumának, sőt az Ószövetségnek az olvasói is sejthettek valamit abból, hogy mi lesz az ítélet lényege. Isten különleges egységben van a szegénnyel. „Aki megkönyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki tettéért.” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (Péld 19,17). Egy midrás a Második Törvénykönyvhöz: „Ha enni adtatok a szegénynek, úgy számítom be nektek, mintha nekem adtatok volna enni” (Midr Tann a MTörv 15,19-hez). Érdekes, hogy a zsidó hagyomány (vö. Sota 14a) még Isten tetteiben is az irgalmasság cselekedeteit látta, amikor ő mezíteleneket ruházott fel (Ter 3,21), betegeket látogatott meg (Ter 18,1), gyászolókat vigasztalt és halottakat temetett el (MTörv 34,6), Ádám, Ábrahám és Mózes esetében. Jézus korábbi szavaiban pedig többször feltűnt, hogy tanítványai a kicsinyek, a megvetettek, a szegények és szomorkodók, akiket a Hegyi beszéd kezdetén a boldogmondások vigasztaltak.

A nyolc boldogmondás (Mt 5,3-12) és az utolsó ítélet képe, vagyis Jézus nyilvános tanításának eleje és vége összetartozik: a király az ítéletben teljesíti be, amit szolgáinak földi életükben megígért.

Talán meglepő, de az értelmezők szerint Krisztus „legkisebb testvérei”, akikkel azonosította magát, eredetileg elsősorban a keresztény testvérek, a vándortanítók lehettek, akik megtették Isten akaratát (vö. Mt 12,49köv), akik Jézusért mindent hátrahagyván leginkább rászorultak testvéreik törődésére (Mt 10,40), akik Isten szava miatt börtönbe kerülhettek, leginkább megtapasztalhatták az éhséget, szomjúságot, ruhátlanságot (vö. Mt 10,42; 1Kor 4,11köv; 2Kor 6,4köv stb.).

De aki így útra kel, hamar megtapasztalja, hogy Isten gyakran olyanokban köszönt rá, akik szinte a nevét is elfelejtették már, vagy félnek ajkukra venni.

Máté evangéliumában az utolsó ítélet képét Jézus szenvedésének és keresztre feszítésének története követi. Jézus odaadja az életét, ő az a legszegényebb, akiben Isten rejtetten együtt van minden szenvedővel és szegénnyel.

Nem versenyezhetünk vele a szeretetben, de hozzákezdhetünk, ahogy lehet. A többi Isten csodálatos, nyilvánvaló titka.

(Martos Balázs)

 

Imádság:

Urunk, Jézus, te vagy a mindenség királya!

 Hittel várjuk eljöveteledet és a veled való találkozást.

 A hitről való tanúságtétel minden korban bátorságot kíván a keresztényektől, tőlünk.

Bátorságot, hogy az üldözések idején, az elutasításokat megtapasztalva vagy az emberek közönyét látva is folytatódjon

az evangélium hirdetése és a hit terjesztése.

Annak tudatában élünk, hogy a te megbízásodból, a te munkatársadként adjuk tovább a hitet.

Nevelj minket az alázatra, hogy ne önmagunkat, hanem téged és a te örömhíredet hirdessük!

Segíts minket, hogy elutasítsuk a gazdagság és a hatalom kísértését és egyedül neked szolgáljunk!

 

 


 

 

Évközi 33. vasárnap – 2020. november 14.

 

 

+ EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből   (Mt 25, 14-30)

Mivel a kevésben hű voltál, menj be Urad örömébe!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak:
Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: "Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!" Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: "Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga? A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!"
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: "Uram? Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked?" Válaszul az úr ezt mondta neki: "Te gonosz és lusta szolga? Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza? Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van? Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van? Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre? Ott sírás lesz és fogcsikorgatás?"

Ezek az evangélium igéi.

 

 

Elmélkedés:

Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliumában hallhatjuk a talentumokról szóló példabeszédet Máté megfogalmazásában, amelynek alapvető értelmezése mindannyiunk számára ismerős: Isten kegyelmi ajándékaival, a talentumokkal, ellátja az embereket. Kinek többet, kinek kevesebbet ad. Egy azonban bizonyos. "A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele" (1Kor 12,7). Pál ezzel az Istentől kapott talentumok alaptermészetét mutatja fel: azok soha nem öncélúak, hanem mindig egyfajta haszonra szolgálnak. Ezt jelképezi az evangéliumi példabeszédben a talentumok megforgatásával szerzett nyereség. A kegyelem befogadásának lényegéhez tartozik tehát, hogy az működése által gyümölcsöt hoz bennünk. Megint csak Pál szavai, önvallomása mutat erre rá roppant élesen: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan" (1Kor 15,10). Az ilyen emberi tartásnak, belső lelki felelősségnek az ellentettjét jelképezi a szolga, aki a megkapott talentumot elrejti a földbe, vagyis nem hajt hasznot a kegyelemből, az hatástalan marad benne.

Azonban ezen az elsődleges értelmezési szinten túllépve, éppen a hasonlat végkifejletét szemlélve megtapasztalhatjuk a keresztény életnek egy másfajta alapvető jellemvonását. A szolga, aki a földbe rejti a kincset, így indokolja meg tettét: "Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd" (Mt 25,24-25). Egy egészen sajátos emberi magatartás körvonalazódik szemeink előtt. Az úrtól való félelem áthatja a szolga életét - fél az úrtól, s ezért fél bármihez is kezdeni a talentummal, nehogy elveszítse azt. Egyetlen gondolata nem más, mint az, hogy amikor hazatér az úr, visszaadhassa neki azt, ami az övé, ami jár neki.

Ez a jellemvonás egyfajta hitbeli életmódot jelképez. Az az ember áll itt szemeink előtt, aki féli az Istent, s az iránta való tiszteletet az előírások betartásával mutatja fel. Lehet, hogy élete, érzelmei, gondolatai teljességgel idegenek a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istentől, de a vallási, a külsődleges előírásokat pontosan és szinte aggályosan betartja. Lehet, hogy pénteken egyszer sem merül el imában a kereszt előtt, egyszer sem szemléli Krisztus szenvedését, egy fohászt sem mond engesztelve, bűnei bocsánatát kérve - de kínosan ügyel arra, hogy húst ne egyen. Lehet, hogy vasárnap mindig elmegy misére - de hazatérve veszekszik, megkeseríti családja vasárnapját. Lehet, hogy napi kötelezőként felvállalt imákat elvégez - de közben lélekben teljesen idegen Istentől s a mellette álló embertől, akik nem egy vállalt imádság-mennyiség teljesítését, hanem a szeretet megélését kérik, várják tőle.

Vagyis az utolsó szolga, aki elássa a talentumot, az nem pusztán a lusta vagy a rettegő ember képe, de azé is, akinek a hit nem más, mint egy előírás-tisztelő vallásosság. Jézus azonban két dologra mutat rá: az egyik az, hogy az így megélt hit terméketlen; a másik pedig az, hogy Istennek ez nem kedves áldozat, sőt!

Miben áll tehát az a lelkület, amelyet a példabeszéd kér tőlünk? Abban, hogy az Istenre való nyitottságban élve elfogadjunk a kezéből minden kegyelmi adományt, s azokat ne a külsődleges vallásgyakorlat börtönébe zárjuk, hanem teljes, cselekvő, elszánt és örömteli lélekkel vigyük bele a világba. Ha úgy tetszik, a kegyelmet azért kapjuk, hogy minden gondolatunkkal, ötletünkkel, belső indításunkkal azon legyünk, hogy a legkülönfélébb helyeken és módokon gyümölcsözővé tegyük. A kegyelmet ne úgy szemléljük, mint valamit, ami csak egy előírásos vallásosság földgödrébe való, hanem úgy, mint az egyetlen valóságot, amely a világ minden pontján, helyén, pillanatában gyümölcsöt tud hozni - nem csak az Úrért, a talentumot adó Gazdáért, hanem önmagunkért is.

Hiszen az evangéliumi szakasz megmutatja azt is, hogy a haszon nem a gazda kincstárát gyarapítja pusztán, hanem lehetővé teszi azt is, hogy maga a szolga is bővelkedjék. A rest szolgától elvett talentumot a gazda nem a maga kincstárába záratja be, hanem odaadja a másik szolgának, annak, akinek tíz talentuma van. A kegyelmet Isten adja, de mégis önmagunk számára szerezhetünk érdemet azáltal, ha kiteljesítjük azt életünkben. Ezért mondhatja a Katolikus Egyház Katekizmusa: "Jócselekedeteim érdeme az isteni jóság ajándéka" (KEK 2009), hozzátéve, hogy "Krisztus bennünk élő szeretete minden érdemünk forrása Isten előtt" (KEK 2011).

Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliuma tehát rámutat hitünk egyik alapvető követelményére, mégpedig arra, hogy az ne külsődleges vallásgyakorlás legyen, hanem teljes létünk feltétel nélküli átadása az isteni kegyelemnek, amelyből, amely által megteremhetjük önnön létünk gyümölcsét a világban. Az ember így megérti, hogy csak a kegyelemből él, s ez a kegyelem csak annyiban élteti, amennyiben átadja önmagát neki - nem földgödörbe, külsőségbe zárja, hanem engedi önmagában megfoganni s gyümölcsöt hozni.

Zárásként álljon itt Sík Sándor "Ó tiszta csend!" című versének utolsó versszaka:

 

"Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén 
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén 
S füstjén az Angyal megjelen. 
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, 
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: 
A csend-foganta Kegyelem."

(Török Csaba)

 

 


 

Az MKPK új közleményt adott ki a járványhelyzet alakulása miatt

 

 

 

A járványhelyzet romlása és a várható további korlátozások miatt november 9-én, hétfőn a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia újabb közleményt adott ki, mely a latin szertartású egyházmegyékre érvényes – visszavonásig.

A rábízottakért érzett felelősségtől vezérelve a Covid-19-járványhelyzet alakulása miatt, figyelembe véve a járványügyi szakemberek véleményét, Egyházunk sajátosságait szem előtt tartva visszavonásig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a mellékelt közleményt adta ki:

1. A koronavírus miatt meghirdetett veszélyhelyzetben a templomok mint a lelki feltöltődés és imádság helyei különösen is fontosak, ezért templomainkat továbbra is nyitva tartjuk. Szentmisék is tarthatóak, de azok csak úgy végezhetőek, hogy a hatósági kijárási korlátozásokkal összhangban maradjanak. Felelősen és körültekintően kell eljárni.

2. A jelenlegi kivételes helyzetben is érvényesek a Katekizmusban (KEK 2183.) és az Egyházi Törvénykönyvben (CIC 1248. k. 2. §) található előírások, amelyek szerint ha valaki számára súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel, igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt imádsággal – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával, elmélkedéssel – egyénileg vagy a családban. Bár a szentmisén való részvétel nem helyettesíthető, több helyen van online vagy televíziós miseközvetítés, hogy megerősítést, vigasztalást és bátorítást nyerjenek azok, akik most nem tudnak részt venni vasárnapi és ünnepnapi szentmisén. A közvetítések rendjéről felületeinken folyamatosan tájékoztatást adunk.

3. A szentmisén való részvétellel kapcsolatban az általános morális elvek továbbra is érvényesek. Kérjük, hogy aki betegnek érzi magát, önmaga és mások védelmében érezze lelkiismereti kötelességének, hogy mielőbb orvoshoz forduljon, és ne menjen közösségbe. Idősebb, veszélyeztetett, illetve beteg testvéreink, továbbá azok, akik kötelességüket teljesítik, beteget ápolnak, nagyon idős vagy veszélyeztetett személlyel laknak együtt, hatósági karanténban vannak, jogosan félnek a közösségben való megjelenéstől, ezért mentesülnek a szentmisén való személyes részvétel kötelezettsége alól. Nyomatékosan kérjük őket, hogy maradjanak otthon.

4. Felmentést adunk mindazoknak is, akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában (CIC 87. k. 1. §., 1245. k.).

5. Plébániai oktatásokat, közösségi összejöveteleket szoros kivételektől eltekintve – amelyek során azonban követni kell az aktuális járványügyi és gyülekezési előírásokat – csak online formában tartsanak meg.

6. Templomainkban, egyházi intézményeinkben és plébániáinkon, valamint a szentségkiszolgáltatásban, illetve oktatási, szociális és egészségügyi intézményeinkben továbbra is mindenben kövessék a vonatkozó járványügyi előírásokat.

7. A plébániai és a szerzetesközösségeket továbbra is bátorítjuk, hogy – a járványügyi hatóságok előírásainak megtartása mellett – folytassák az imát a járvány érintettjeiért.

Az Egyházi Törvénykönyv 838. kánonja értelmében az egyes megyéspüspökök, illetve akik a jogban velük egyenlő elbírálás alá esnek, ettől eltérő rendelkezéseket is hozhatnak.

Jelen rendelkezés Magyarország latin szertartású egyházmegyéire érvényes.

Imáinkkal és példánkkal erősítsük a bizalmat Istenben és egymásban, és különösen is figyeljünk egymásra, főleg beteg és idős embertársainkra. Idős paptestvéreinket tisztelettel kérjük, hogy ebben a helyzetben fokozottan vigyázzanak egészségükre, a fiatalokat pedig buzdítjuk, hogy legyenek segítségükre.

Budapest, 2020. november 9.

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia


Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtószolgálata

 

 


 

 

 

Évközi 32. Vasárnap - A-év
2020. november 8.

 

 

Evangélium Szent Máté Könyvéből (Mt 25,1-13)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a tíz okos és a tíz balga szűzről hallunk, akik kimentek a vőlegény elé, s magukkal vitték lámpásaikat. A példázat jól ismert mindannyiunk számára, hisz már számtalanszor hallottuk: tudjuk jól, hogy a vőlegény Krisztus, a lakodalom a második úrjövet, s az okos szüzek azok, akiket ez az úrjövet készen talál. Azonban a szakasz értelmezésében talán tovább léphetünk ennél, feltárva a hasonlat mélyebb rétegeit.

A szüzek, akik előre mentek a lakodalmas házhoz, s várták a vőlegényt, a régi népszokásokból ismerősek. Lámpásaik azonban sajátos értelmet nyernek a mi szövegösszefüggéseinkben. Szinte önkéntelenül eszünkbe jut a 119. zsoltár szava, ahol ezt olvassuk: "Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon" (Zsolt 119,105). A fény, amely az éjszakában az ember lába előtt mutatja az utat, Isten szava - amelyet a szüzek kezükben tartanak. Ez a hitnek jelképes leírása. Ezt még inkább felismerjük, ha elelmélkedünk a Példabeszédek könyvének szavain: "Mert a parancs lámpás, fény a tanítás, életre vivő út az intelem s a feddés" (Péld 6,23). Vagyis a szűz, akinek kezében ég a lámpás, az olyan embert jelenti, aki meghallotta Isten szavát, azt hittel magába fogadta, s ennek a fényében járva eljutott a lakodalmas ház, az üdvösség küszöbéig. Így megérthetjük, hogy a szüzek - túl a kor szokásán - mit jelképeznek még a hasonlatban: a hit egységét, integritását, tisztaságát.

Hogy kell tehát értelmeznünk az öt okos és öt balga szűz képét? Ha mind a két csoport kezében tartotta a hit lámpását, s eljutott az üdvösség küszöbére, a lakodalmas ház kapujáig, akkor miben is áll közöttük a különbség? "Az igazak fénye lobogva világít, a gonoszok lámpása meg kialszik" (Péld 13,9) - olvassuk megint csak a Példabeszédek könyvében. Igaz az, aki nem csak hogy hisz Istenben, de egész életét ezen hit szerint akarja alakítani, a mindennapjait a hit normái szerint rendezi be. Már Izajás könyvében így szól népe igazairól Isten: "Mert hiszen napról napra keresnek, és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, amely az igazsághoz szabja tetteit, és nem hagyja el Istenének törvényét" (Iz 58,2). Igaznak lenni tehát annyit tesz, mint az igazsághoz szabni tetteinket, Isten törvényei szerint élni. Ha a balgák mécsese, a hit elalszik illetve nincs elég olaja, akkor ez annyit tesz, hogy hitük nem alakította át életüket. Nem elég a hit mécsesének pislákoló lángja a lakodalmas házba való belépéshez, ahhoz annál több kell.

Mi is ez a több, ez a más? Ezt Jakab apostol mondja el nekünk éleslátóan és nagy lelki mélységeket feltárva: "Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek. Akarod-e tudni, balga ember, hogy a hit tettek nélkül mennyire meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei alapján igazult meg, amikor odatette fiát, Izsákot, áldozatul az oltárra? Láthatod, hogy hite működött tetteiben és tettei tették teljessé a hitét Így teljesült az Írás szava: -Ábrahám hitt az Istennek, ez megigazulására vált- és: -Az Isten barátjának- nevezték. Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában." (Jak 2,19-24).

Vagyis az okos és a balga szüzek között nem abban állt a különbség, hogy az előbbiek hittek, az utóbbiak pedig nem; hanem abban, hogy az előbbiek hite átformálta életüket, tetteikben kivirágzott, s ezek a hitből fakadó a tettek megigazulásukra szolgáltak. Ezzel szemben a balgák, ha fel is tudták mutatni a hit lámpásának fényét, az mégis kialvóban volt bennük, hisz nem volt, ami táplálhatná, éltethetné azokat. Ezáltal a balgák kialvó mécsesei a tettek nélkül halódó, meghaló hit jelképei, ismét Szent Jakab szavai szerint: "Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog" (Jak 2,17).

Mi is tehát az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumának üzenete számunkra? Legfőképpen az, hogy a Mennyek Országa, bár Isten kegyelméből adatik osztályrészünkül, mégis megköveteli önnön szüntelen munkánkat, elköteleződésünket, áldozatvállalásunkat is. A hit sohasem lehet bennünk puszta meggyőződés, világnézet vagy hagyomány, lelki örökség. A hitnek elevennek kell lennie, ez azonban csak akkor lehetséges, ha a hit az Isten törvényei szerinti cselekedeteket szüli bennünk. Nem véletlen, hogy az egyházatyák szüntelenül figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az ortodoxiának, a helyes hitnek harmóniában, összhangban kell lennie az ortopraxissal, vagyis a helyes gyakorlattal, életvitellel.

Miért alapvetően fontos ez a keresztény hívő számára? Azért, mert az Atya akaratát cselekedve, az Ő akaratával azonosulva válok hasonlóvá hozzá. Jézus Krisztusnak, a Fiúnak az Atya iránti szeretete és a vele való tökéletes egysége abban nyert kifejezést itt a földön, hogy teljesen engedelmes volt a legvégsőkig, a halálig, a keresztig - a nagypénteki szenvedésig, amely által - a Zsidókhoz írt levél szavaival élve - Jézus "engedelmességet tanult" (vö. Zsid 5,8). Ezért mondhatta ő, hogy "Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). Ez az egység teszi lehetővé a lakodalmas házba való belépést. Aki Isten akaratát teljesítve eggyé vált vele, hasonló lett hozzá, az az okos szűz, akinek ég a lámpása, s akit a kapuban az Úr felismer. A balgák, bár volt kis lámpásuk, nem éltek a hit szerint, s emiatt nem is ismeri fel őket a ház Ura, amikor zörgetnek.

Mi vajon melyik csoportba tartozunk?

(Török Csaba)

 

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy veled éljünk. Örülünk annak, hogy meghívottak vagyunk, mert a meghívás a te szereteted jele. Személyes felelősségünk, hogy mennyire vagyunk előrelátóak és felkészültek. Elismerem, hogy többször megkísért a könnyelműség és megfeledkezem arról, hogy rád várakozok. Ments meg engem ettől a felelőtlenségtől, hiszen ezzel üdvösségemet kockáztatnám. Adj nekem éber lelket, amely mindig készen áll a veled való találkozásra!

 

 


 

 

2020. november 1. – Vasárnap

Mindenszentek ünnepe

 

 

November 1-jén közös napon ünnepeljük az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Mindenszentek ünnepe a kötelező egyházi ünnepek közé tartozik, ezért a hívek számára előírás a szentmisén való részvétel.

Keleten már 380-ban megemlékeztek minden vértanúról. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel.

III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét.

IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep november 1-jére.

„Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat”

– hangzik fel az ünnepi mise könyörgése mindenszentekkor. E szavakkal a már mennybe jutott, üdvözült hívek közösségének, a diadalmas egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó, küzdő egyház.

Imáinkban emlékezzünk meg azokról a szentekről, akik példájukkal megmutatták nekünk, hogy életünkben itt és most van lehetőségünk arra, hogy kövessük Jézust, hogy azon az úton járjunk, amelyet Ő mutatott meg nekünk.

________________________

 

A mindenszentek örömünnep.

Azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az átváltoztatás után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: "... szent és katolikus Egyházadért (...) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, (…) pápánkkal, (…) főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: "A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással.A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk. A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk. A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

____________________________

 

Evangélium Szent Máté könyvéből  (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!”

Ezek az Evangélium igéi

 

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz

A mai szentmisének már a kezdőéneke megadja az ünnep alaphangját: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát.”

Ezt az örvendezést folytatja mindenszentek ünnepének evangéliuma, Jézus boldogmondásai. Az Üdvözítő nyolcszorosan boldognak nevezi azokat, akik szegénység, gyengeség, nehézségek, megpróbáltatások, sőt üldözések ellenére is követik tanítását, akik az evangéliumot életük vezérfonalául választják. Ők a szelídek, az igazságra szomjazók, az irgalmasok és a békességszerzők, akiket gyaláznak, üldöznek, gonoszsággal vádolnak. „Örüljetek és ujjongjatok – mondja Jézus –, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Az Egyház is ezért nevezi boldognak azokat az embereket, akik Krisztust hősies fokon követték, és életszentség hírében haltak meg. Ez válik valóra a hivatalos boldoggá vagy szentté avatás során. Az üdvözült lelkek Isten fogadott gyermekei, akik Isten arcát szemlélik, és ez túláradó örömmel tölti el őket. Isten arcának szemlélése valamelyest már itt, a földön is lehetséges a szentségimádás csendjében, az Isten és az ember közötti találkozás során. Részesei lehetünk az arsi plébános, Vianney Szent János által megcsodált parasztember élményének, aki arra a kérdésre, hogy mit csinál ilyen hosszan a templomban az Oltáriszentség előtt, így válaszolt: „én nézem őt, és ő néz engem”.

Tudjuk, hogy több mint tízezer azoknak a száma, akiket a Katolikus Egyház a szentek és a boldogok között tart számon. Ők azok, akikről hivatalosan kimondták, hogy szentek, akiknek ünnepük van, amely legtöbbször egybeesik a haláluk, azaz mennyei születésük napjával. A Jelenések könyve viszont akkora seregről beszél, hogy meg sem lehetett számlálni: „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt” (Jel 7,9). Ténylegesen sok-sok millióan vannak, akikről az Egyház nem nyilvánította ki, hogy szentek vagy boldogok, de ott vannak azok között, akik látják a mennyei Atya arcát, akik az örök boldogságban örvendeznek. Mindenszentek ünnepén rájuk emlékezünk. Idősebb testvéreink, példaképeink ők, akik előttünk jártak mint elődeink, őseink, családunk elhunyt tagjai, az örök dicsőség örökösei. Csanád Béla írja: „Testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe ez, azoké, akik üdvözültek (s nem csak a szentté avatottaké). Sőt, a saját reménybeli ünnepünk is, mert mindannyian arra vágyunk, hogy egykor a mindenszentek seregében éljünk a mennyben.”(Ternyák Csaba egri érsek)

 

_______________________


       Mindenszentek ünnepének első olvasmánya a Jelenések könyvéből vett nagy jelenet, amely a szentek közösségének megszámlálhatatlan seregét tárja szemünk elé és azt üzeni, hogy a mi helyünk is ott van közöttük: ez a tudat ad reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.

       A második olvasmányban Szent János evangélista szintén az örök jövőre irányítja figyelmünket: mi nem azok vagyunk, akik vagyunk, hanem azok, akik lehetünk és lennünk kell.

    Az Evangéliumban a jól ismert Hegyi beszédet olvassuk. Már annyiszor hallottuk ezt a szöveget, hogy talán meg sem lep bennünket, pedig kimeríthetetlen kincstárat tár elénk. Próbáljuk meg ezúttal egy új módon olvasni a boldogságokat. Mi ugyanis leginkább arra fordítjuk figyelmünket, hogy kik a boldogok, de nem fontoljuk meg azt, hogy mit kapnak ígéretként azokért a lemondásokért, szorongattatásokért és megpróbáltatásokért, amiért boldogoknak mondja őket az Evangélium.

      Megtudjuk azt, hogy a mennyek országát kapják, vigaszt kapnak, Isten látása lesz a jutalmuk. Jutalmuk közös nevezője az Isten országa. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mennyire ihlet bennünket a mennyek országa? Tudunk-e vele mit kezdeni lelki életünkben?”

A Szentek olyan emberek, akik mindig aktuális üzenetet tolmácsolnak felénk. Első és alapvető üzenetük az, hogy a földi élet két pólus között megy végbe: a jelen és a jövő, az időbeli és örökkévaló között. A Szentek olyan emberek, akik a jelent élik, de a jövőre irányítják tekintetüket. A Boldogságok első része kifejezi a jelen valóságát, a második része a jövő jutalmát: szegénységben élünk még akkor is, ha nagy vagyonunk van; az élet eseményei, szeretteink elveszítése szomorúsággal tölt el bennünket akkor is, ha egészségesek vagyunk; a sok becstelenség és erőszak próbára teszi szelídségünket akkor is, ha megpróbálunk becsületesen élni; a sok igazságtalanság bosszúvágyat ébreszthet bennünk még akkor is, ha igyekszünk igazságosak lenni; a háborúk, gyilkosságok megkérdőjelezik az igazságosságra vonatkozó fogalmunkat még akkor is, ha a békét tűztük ki zászlónkra; az érzékiességben elmerülő kommunikációs eszközök elhomályosítják szemünket még akkor is, ha erkölcsileg kifogástalan életet igyekszünk élni; a sok lázadó megzavarja békességünket még akkor is, ha békét hirdetünk; a terrorizmus megzavarja társadalmi nyugalmunkat; az Egyházat kicsúfolják és üldözik, ami miatt szenvedünk. Ebben és ilyen világban hol találjuk meg lelkünk nyugalmát, az evangéliumi Boldogságokat? A Szentek arra tanítanak bennünket, hogy életünk boldogságát úgy találhatjuk meg, ha szívünket egy más valóságba horgonyozzuk le: Isten országába, Isten valóságába, ami ugyan még nem érkezett el teljes dicsőségében, de egész biztosan megérkezik.


      A Szent azonban nem képzelődő ember, hanem pontosan a jövő gondolata miatt képes szembenézni a jelen pillanat nagy kihívásaival: mindennek ellenére tud és akar békességteremtő lenni, mindennek ellenére tud és akar tisztaszívű maradni, mindennek ellenére tud és akar irgalmat gyakorolni, mindennek ellenére tud és akar szomorúakat vigasztalni.

      Minden keresztény életszentségre hivatott, ez pedig pontosan ugyanazt jelenti, amit a Szentek tettek: mi vagyunk a mai kor, a mai idők a mai társadalom sója és napfénye, gyertyalángja és jó illata. Nem szükségszerűen világtávlatokban kell szentekké lennünk, elég a saját kis világunkban, közvetlen környezetünkben úgy élnünk, hogy az eljövendő mennyek országára irányítjuk tekintetünket s ez erőt ad ahhoz, hogy bátran szembenézzünk a jelen pillanat kihívásaival, nehézségeivel és ellentmondásaival. Ha így élünk, akkor miénk lesznek az evangéliumi Boldogságok ígéretei.(P. Szentmártoni Mihály)

 


 

 

Az Apostoli Penitenciária dekrétuma a halottakért felajánlható búcsúkról

 

Nézőpont – 2020. október 27., kedd | 19:01

 

 

Október 22-én az Apostoli Penitenciária rövid dekrétumot tett közzé, mely a világjárvány rendkívüli körülményeire alkalmazza a mindenszentek ünnepéhez és halottak napjához kapcsolódó teljes búcsú elnyerésének feltételeit. Az alábbiakban a dekrétum teljes szövegének fordítását közöljük.

Idén, a Covid-19 által okozott pandémiahelyzetben az elhunyt hívek javára szolgáló teljes búcsú elnyerésének lehetőségét meghosszabbítjuk egész november hónapra, úgy alkalmazva az ehhez szükséges feltételeket, hogy a keresztény nép védve legyen.

Számos megkeresés érkezett a lelkipásztorok részéről az Apostoli Penitenciáriára, kérvényezve, hogy idén a Covid-19 okozta járvány miatt igazítsák a helyzethez azokat a kegyes cselekedeteket, amelyek a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára elnyerhető teljes búcsúhoz szükségesek (lásd Búcsúk kézikönyve, 29, 1 §). Éppen ezért az Apostoli Penitenciária a Ferenc pápa által adott rendkívüli felhatalmazás birtokában az alábbi rendelkezéseket hozza erre az évre vonatkozóan, annak érdekében, hogy elkerülhetővé váljanak a csoportosulások:

a) A november 1–8. közötti időszak egyes napjaira megengedett teljes búcsú – melyet azok nyerhetnek el, akik temetőt látogatnak és legalább lélekben imádkoznak az elhunytakért – áthelyezhető a hónap más napjaira is. Az egyes hívő szabad választására van bízva, hogy melyik lesz ez a nyolc nap, és nem szükséges, hogy ezek a napok egymást kövessék.

b) A halottak napjához, november 2-hoz kötött teljes búcsú – melyet azok nyerhetnek el, akik templomot vagy kápolnát látogatnak és ott elimádkozzák a Miatyánkot és a Hiszekegyet – nemcsak ezt a napot megelőző vagy követő vasárnapra, illetve mindenszentek főünnepére helyezhető át, hanem az egyes hívő szabad döntése alapján, november hónap bármely más napjára is.

Az öregek és betegek, illetve mindazok, akik súlyos okból nem hagyhatják el otthonukat – ilyen ok lehet például az illetékes civil hatóság által elrendelt korlátozás a pandémia idejére, annak érdekében, hogy a szent helyeket ne lepjék el tömegesen a hívek – szintén elnyerhetik a teljes búcsút. Ennek előfeltétele, hogy lélekben egyesüljenek a többi hívővel, szakadjanak el a bűntől és álljon szándékukban, hogy az első lehetséges alkalommal teljesítsék a három megszokott feltételt (gyónás, szentáldozás és a Szentatya szándékára való ima). A búcsú elnyerése számukra úgy történik, hogy Jézus vagy a Szűzanya képe előtt végeznek imádságot az elhunytakért, például a halottakért végzett zsolozsma reggeli vagy esti dicséretét, a rózsafüzért, az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét, vagy más olyan halottakért való imát, amely kedves a híveknek. Választhatják azt is, hogy elmélkednek egy-egy olyan szentírási szakaszról, amely szerepel a megholtakért végzett liturgia szövegei között.* Illetve élhetnek azzal a lehetőséggel is, hogy valamilyen irgalmas cselekedetet végeznek, felajánlva Istennek saját életük fájdalmait és viszontagságait.

Azért, hogy az isteni kegyelem áradását a lelkipásztori szeretet cselekedetein keresztül előmozdítsuk, a Penitenciária nagyon kéri a gyóntatási felhatalmazással rendelkező papokat, hogy nagylelkűen álljanak rendelkezésre mind a bűnbánat szentségének kiszolgáltatására, mind a betegek áldoztatására.

A búcsú elnyeréséhez szükséges lelki feltételekkel kapcsolatban az Apostoli Penitenciária 2020. március 19-én kiadott A bűnbocsánat szentségéről a pandémia miatt kialakult jelenlegi helyzetben című dokumentumban nyerhető bővebb felvilágosítás.

Végül, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkek megfelelő segítségben részesülhessenek a hívek közbenjárása által, különösképpen az oltár Istennek tetsző áldozata révén (lásd Conc. Tr. Sess. XXV, decr. De Purgatorio), buzdítjuk a papokat, hogy mutassák be a szentmisét háromszor halottak napján, az IncruentumAltaris kezdetű, a tiszteletre méltó emlékű XV. Benedek pápa által 1915. augusztus 10-én kiadott apostoli konstitúcióban található szabályok szerint.

Ez a jelenlegi dekrétum egész novemberre érvényes. Minden vele ellenkező rendelkezés hatályát veszti.

Kelt Rómában, az Apostoli Penitenciária székhelyén, 2020. október 22-én, Szent II. János Pál pápa emléknapján.

MaurusCard. Piacenza
Paenitentiarius Maior

ChristophorusNykiel
Regens

L. + S.
In PA tab. N. 791/20/I

 


 

 

2020. október 25. – Évközi 30. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,34-40)

Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”

Ezek az evangélium igéi

 

Szeresd az Istent, szeresd embertársadat!
A szeretet fontos az ember számára, hiszen egyik alap igényünk, hogy szeressenek. „Szeretném, ha szeretnének,...” sóhajt fel a költő.
Mit is jelent a szeretet? A szeretet nem langyos általánosság – fogalmazza meg Vasadi Péter. A szeretet elsősorban döntés. Döntés a másik ember mellett, döntés Isten mellett.
Ennek az az alapja, hogy megismerem a másikat. De ahhoz, hogy megismerjem, erőfeszítésre van szükség. Arra, hogy teljes figyelmemmel a másik felé forduljak, mintegy lemondva önmagamról. Ha látom, hogy valaki érdeklődéssel fordul felém, és számomra is valamennyire fontos, akkor beengedem életembe, egyre többet mutatok meg magamból, és ő is egyre többet mutat meg magából. Így alakul ki a szeretet, így válhat megalapozottá a másik melletti döntés.
Persze ennek a szeretet kapcsolatnak többféle szintje van, más a családban, más a baráti kapcsolatban vagy a munkatársi kapcsolatban. De az alapja ugyanaz, megismerni és mellette dönteni.
Isten iránti szeretetünk is hasonlóképpen alakul ki. Ezért tévút, hogy majd ha nagy lesz, eldönti, mit akar a gyermek. Mert hogyan döntsön amellett, akit nem ismer. Ezért kell pici kortól segíteni – példámmal és szavaimmal – a felnövekvő gyermeket, hogy megismerje Istent.
Isten és az embertárs szeretete szoros kapcsolatban van egymással. „Hogyan szeretheted Istent, akit nem látsz, ha nem szereted embertársadat, akit látsz?” – teszi fel a kérdés szent János apostol. Vagyis az Isten iránti szeretetemet leginkább a másik ember felé fordulószeretettelmutathatommeg.

Keresztény életünk legfőbb parancsa a kettős szeretet parancsa. Ha a szeretetre épül életünk, könnyű lesz minden más parancs megtartása, hiszen akit szeretek, annak kedvéért teszem meg. Akkor nem csupán kötelező a vasárnapi mise, nem csak egy nyűg a napi imádság, hanem válasz az Isten szeretetére.

Ha megtapasztalom Isten szeretetét, akkor könnyebb lesz a másik ember felé szeretettel fordulni. És ha a másik ember felé szeretettel fordulok, ebben megtapasztalom Isten szeretetét is.

 

Imádság:
 


Uram, Jézus! Te azt kéred tőlem, hogy ne legyek türelmetlen, ne veszítsem el reményemet, ne tagadjam meg hitemet, amikor Isten a szenvedésekkel vagy bármi más „rosszal” próbára tesz! Azt kéred, hogy szeressem őt a jón és a rosszon keresztül is, mert minden mögött Isten rejtezik! Keresztáldozatod azt mutatja, hogy az Atya iránti szeretet engedelmességet, tehetetlenséget, szenvedést jelent, de ugyanakkor mégis állandó Istenre figyelést és Isten akaratának elfogadását is. Uram! Segíts, hogy egész életemet a szeretetnek szenteljem!

 

 


 

Évközi 29. Vasárnap - A-év Missziós vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,15-21)

Abban az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.


Elmélkedés:

Az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliumi szakaszában egy olyan jézusi mondat hangzik el, amely szinte szállóigévé lett mára: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az Istennek pedig, ami az Istené!".

A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, igencsak felfokozott. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tanított és csodákat tett a templomban, s ezzel magára vonta a főpapok és farizeusok figyelmét. Először vitába szállnak Jézussal, ám ő hasonlatokkal fogalmazva meg mondanivalóját, rávilágít érzéketlenségükre, keményszívűségükre. Erre ellenfelei más taktikát alkalmaznak - egy semleges, látszólag a két fél, Jézus és a zsidó vezetők, viszonyán kívül álló kérdést tesznek fel: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" Mindezt ráadásul olyan behízelgő, kedélyes modorban, hogy az egyszerű hallgató semmi rossz szándékot sem feltételezhetett, hisz így szólítják meg Jézust: "Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére." Bár a szavak igazak, bár pontosan illenek Jézusra, s egy tanítvány szájából elhangozva szinte hitvallással érnének fel, a farizeusoktól kimondva mégis gonosz tartalommal telítődnek. "Miért kísértetek, ti képmutatók!" - kiált fel Jézus, felismerve ezt a gerinctelen alakoskodást, ezt a behízelgő gonoszságot. Az ember még az igazság szavait is fel tudja használni gonoszan.

A dilemma adott: ha Jézus nemmel felel a kérdésre, azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor a rómaiak előtt felségárulással lehet őt vádolni, s a megszállók kivégzik. Hogy ez mennyire így van, az világos Lukács evangéliumában, ahol a keresztrefeszítés előtti perben épp ezzel vádolják be Pilátusnál Jézust: "Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak" (Lk 23,2).

Ha azonban igent mond, akkor valójában a vámosokkal, a megszálló és gyűlöletes rendszer kiszolgálóval fúj egy követ. Akkor nem lehet ő a Messiás, aki megszabadítja népét az elnyomástól, és visszaállítja Dávid házának uralmát.

Ezt a dilemmát Jézus az elmélkedésünk elején idézett mondattal oldja fel, rámutatva az adópénzen a császár képére. Vagyis a földi és isteni, földöntúli valóságok közötti viszony egy alaptörvényét állítja fel, kimondva, hogy mindkét világnak meg kell adnunk azt, amivel tartozunk.

Az alaptörvény szép, azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan is néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mennyi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár?

A jézusi mondat alapkijelentését abban kell látnunk, hogy a Megváltó nem akarja a vallás vagy a hit jelszavával megszüntetni a világi valóságok jogos önállóságát - magyarán szólva nem teszi azt, amit egyes vallásokban látunk, hogy a hétköznapi élet minden területét alárendelik a vallási rendnek. Jézus ideálja sokkal inkább egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén "Isten látta, hogy jó, amit teremtett", vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen felismerve a földi dolgok értékét él velük.

De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideig tartó csupán - az ember célja azonban a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke akkora, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, s emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, s emiatt elveszítem szemem előtt a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban felfedezve az értéket, pont annyit adok, amennyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.

Mindehhez azonban a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség - és a tudat, hogy végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, s ilyenkor az Isten törvényéhez szabad csakis ragaszkodni.

A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, amely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát.

(Török Csaba)

 

Imádság:


Mindenható Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Bűneim elhomályosítják isteni arcodat rajtam. Tisztítsd meg szívemet és lelkemet, hogy tisztán tükrözhessem vissza arcodat. Segíts evilági kötelességeim teljesítésében, de legfőképpen segíts abban, hogy neked adjam önmagamat, életemet! Szívembe adtad a vágyat, hogy téged keresselek és benned találjam meg a boldogságot. Fiad, Jézus azt kéri, hogy hozzá váljak hasonlóvá. Segíts, hogy arcomon hordozzam Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjam, felajánljam magamat neked! Adj bölcsességet, hogy felfogjam Jézus szavainak értelmét és megadjam neked mindazt, ami neked jár: az imádást, a dicsőítést és a szeretetet.

 


 

 

2020. október 11. – Évközi 28. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,1-14)

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap evangéliumi szakasza újból egy jézusi példabeszédet állít elénk. A király fiának mennyegzője biblikus képekből, elemekből építkezik, értelmezése ezért eléggé világos. A király maga az Atyaisten, a fia pedig Jézus Krisztus. Az ő esküvőjéről van szó. A jegyes személye az Egyház, Isten Népe (bár vannak páran, akik úgy vélik, hogy az emberi lélek a jegyes, ám ez kevésbé valószínű értelmezés). A meghívottak pedig nem más, mint a választott nép, a zsidóság. Őket Isten arra választotta ki, hogy várják a Messiást, s amikor elérkezik, akkor az ő körükben teljesítse be a megváltás művét, ülje meg mennyegzőjét. Csakhogy ezt a meghívást a választottak visszautasították, s amikor elérkezett az évszázadok óta várt Messiás, nem ismerték fel őt, nem lettek részesei mennyegzőjének. Ezért a király megint elküldi szolgáit - akik az apostolok -, hogy mindenkit hívjanak meg a mennyegzőre, vagyis az Egyházba.

"A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel." Az Egyház születésének és elterjedésének képes leírása ez. Mindenki felé elvitték az evangélium örömhírét az apostolok, távoliak és közeliek, egykor gonoszok és jók is helyet kaptak Isten lakodalmas házában. Csakhogy amikor a király megérkezik, észreveszi, hogy egyesek nincsenek mennyegzős ruhában - őket kidobatja a külső sötétségre.

Mit is jelent mindez? Két szempontot kell szemünk előtt tartanunk. Az egyiket maga Jézus adja meg: "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak" - vagyis sokan vannak olyanok, akiket elér Isten hívó hangja, akár az ószövetségi választott népben, akár a világban, az utakon mindenfelé; ám csak kevesen fogadják meg ezt a hívó szót, kapnak helyet a lakodalmas asztalnál. Azonban a ruha alkalmatlansága miatt kidobott vendég egy második szempontot is elénk idéz: nem elég az asztalhoz leülni, nem elég az Egyházba belépni, ez még nem garancia az üdvösségre. Lehet úgy is kiesni az üdvözülők seregéből, hogy előtte már beléptünk a lakodalmas házba. A ruha jelképe a léleknek - s az az ember, akinek lelke nem felkészült, nem tiszta, az leülhet az asztalhoz, de a lakoma tulajdonképpeni megülésekor (ami a végső napon lesz) már nem lehet ott. Szépen fejezi ezt ki a magyar egyházi népének: "Mennyegzős köntösbe öltözködjetek, szívben megtörődve ide jöjjetek; Jézus étkül adja nékünk itt magát, Nincs, aki felfogja ezt a nagy csodát."

Valóban, a lakoma csodája a király fiának és jegyesének eggyé válása, Krisztus és az üdvözült Egyház, Krisztus és az ember egységre, közösségre lépése. Erre azonban az még nem jelent feltétlen biztosítékot, hogy ott ülünk a mennyegzős házban - ehhez még az is kell, hogy a "mennyegzős köntös" rajtunk legyen. Miben is áll ez?

Az evangéliumi példabeszéd első szakasza, a meghívást nyíltan visszautasítók példája ad ebben útmutatást számunkra. Miért is nem jönnek el? "... az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket." A mennyegzőtől való távolmaradás fő oka tehát az, hogy az ember a hasznát, a saját anyagi javát helyezi teljességgel az előtérbe. Ez a mentalitás sokszor megnyilatkozik az emberben, bennünk is. Isten, az imádság, a lélek iránti kötelezettségek várhatnak, fontosabb most a munkám, üzletem, hasznom, előrejutásom, anyagi vállalásom. Az értékrend válsága ez: hiszen a lakodalom, a mennyegző egyfelől abszolút érték (erre utal a lakodalmas ház és az azon kívül uralkodó külső sötétség ellentéte), másfelől pedig nem ideig tartó, hanem örökös (erre utal a mennyegző, a visszavonhatatlan szövetségre lépés motívuma). Ezzel szemben áll a föld, az üzlet - vagyis csupa olyan jó, ami egyfelől véges, esetleges, másfelől pedig csak ideiglenes. Az e kettő között szükséges sorrend és a mennyegzős érték elsődlegességének elveszítése az emberi értékrend meghasonlását, kifordulását, értelmetlenné válását jelenti.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a király először még türelmes: szolgákat küld. Ám nem egynek közülük a verés, az életáldozat lesz a sorsa. Mi ennek az oka? Valószínűleg arról van szó, hogy az ember még a felborult értékrendben is kényelmesen be tud rendezkedni, talán még ideológiát is kitalál magának, hogy miért jó, miért helyes az értékrend kifordítása. Azonban egy küldött megjelenése ezt az otthonosan berendezett válságot és meghasonlást, amelyet már természetesnek és kényelmesnek fogadtunk el, megzavarja. Olyasmiről kezd beszélni, ami egyértelműen megköveteli a változtatást, az új sorrend, az új értékrend megalkotását, mert rávilágít arra, hogy az, ami most van, hibás, rossz, nem felel meg az ember végső céljának. Egy ilyen küldött, egy ilyen szó mindig irritáló, idegesítő - a verés, a gyilkosság az elnémítás útja.

Itt nem kell feltétlenül fizikai erőszakra gondolnunk. Ilyen szellemi, lelki "verés" például a hit kivetése a közösség életéből, mondván, hogy az magánügy - vagyis a közösségben elnémítom a hit hangját, hogy ne zavarjon. Ilyen "verés" az is, ha a hit és a végső értékek kérdését besorolom sok más kérdés közé - pluralista világ van, s a tolerancia azt is jelenti, hogy nincs joga senkinek azt mondani, hogy ő a végső, a teljes igazságról szól. Ne akarjon senki végső dolgokról szólni, mert az intoleráns. Az értékrend válságát fogadja el mindenki, s ne mondja azt, hogy ez így nem jó. A király, Isten küldöttének elnémítása ez is.

A sort még lehetne folytatni - ám a fő kérdés kettős: Az én személyes életemben hogy áll ez az értékrend? Egyáltalán: Kész vagyok-e tárgyilagosan, elfogulatlanul szemlélni életemet, készen arra, hogy a hibát a maga teljes súlyában felismerjem? S a második kérdéskör ebből fakad: Ha felismerem, hogy életem nem evangéliumi, mivel válaszolok? Ideológiát gyártva megvédem a magam otthonos értékrendi válságát, vagy kész vagyok magamat kitenni az isteni kritikának, hagyva, hogy a Végtelen keze faragjon rajtam?

Nagy kérdések ezek. De aki nem csak meghívott, hanem választott; nem csak választott, de mennyegzős köntösbe öltözött választott akar lenni, annak válaszolnia kell rájuk.(Török Csaba)

 

Imádság:


Istenünk, te nem akarsz bennünket kényszeríteni, még a boldogságot, a boldog életet sem akarod ránk kényszeríteni. Inkább felkínálod ajándékodat, segítségedet, kegyelmedet. Minden szentmisében csodálatos ünnepre hívsz bennünket. Meghívsz minket, hogy hallgassuk tanításodat, az örök élet felé irányt mutató isteni szavadat. És meghívsz minket az ünnepi asztalhoz, az oltárhoz, hogy Krisztus testével táplálkozzunk. Szeretetteljes hívásodat örömmel fogadjuk el. Élj bennünk, Istenünk!

 

 


 

2020. október 4. – Évközi 27. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből  (Mt 21,33-43)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus folytatja példázatos párbeszédét a jeruzsálemi templom főpapjaival és véneivel. A szőlősgazda küldötteit megverő, fiát, örökösét megölő bérlőkről szóló példabeszéd ugyanazon a síkon értelmezhető, mint a múlt vasárnapi, a két fiúról szóló.

A középpontban megint a szőlő és a gazda áll. Isten országáról és Istenről magáról van szó. De míg múltkor Keresztelő János volt a beszélgetés nagy kérdése, s az ő megtérést hirdető szava állt szemben a főpapok és vének keményszívűségével, addig most színre lép maga a fiú, az örökös: azaz Jézus. Ő szólal meg, szinte prófétai erővel, megjövendölve halálát és azt a radikális változást, amelynek során Isten országát - vagyis a szőlőt - elveszik az ószövetségi választott néptől, s az új népre, az Egyházra bízzák. A hasonlat - a kő elvetése, de mégis szegletkővé való válása - igen drámai módon válik valóra, amikor egy időben dől össze, pusztul el a jeruzsálemi Templom s születik meg az Egyház, amelynek az a kő lesz szegletköve, maga Jézus, amelyet az ószövetségi nép a maga Templomában fölöslegesnek, sőt kártékonynak ítélt.

Azonban a példabeszéd nem csak erről az üdvtörténeti folyamatról, az Egyház népének e kezdeti, alapozó élményéről szól - de hordoz magában egy erkölcsi figyelmeztetést is minden korok hívői számára. Ez a figyelmeztetés roppant egyszerűen összefoglalható: a szőlő nem a tulajdonunk, hanem csak bérbe vettük azt, ezért ennek megfelelő módon kell bánni azzal, de mindenekelőtt ennek megfelelő módon kell viszonyulni a gazdához.

Mit is jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy Isten országa nekünk ígért örökségünk, de nem birtokunk. Ha valaha is a tulajdonunk lesz, az csakis azért lehetséges, mert a gazda önként nekünk ajándékozza - nem azért, mert méltó módon meg tudjuk azt fizetni, hanem szeretetből. Azonban erre a szeretetre csak úgy válunk méltóvá, ha már bérlőként, vagyis a földi Egyházban élve Isten országát, a szőlőt becsülettel műveljük, lelkiismeretesen gondozzuk, s megadjuk a gazdának a kellő időben azt, ami jár neki: egyfelől a szőlő megtermi gyümölcsét, elegendő és szép gyümölcsét munkánk révén, másfelől pedig megadjuk a gazdának azt a tiszteletet, amely neki mindenek előtt és fölött kijár.

Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelősséggel munkáljuk már itt a földön is - mert ahogy Jézus mondta: "Isten országa közöttetek van". Bár az Ország teljessége csak az üdvösség állapotában juthat osztályrészünkül, de az mégis valami módon jelen van már itt a földön is. Mindenekelőtt ott, ahol az Ország törvényei megvalósulnak: a szeretet, a kölcsönös figyelem és testvéri felelősségvállalás, az odafigyelés, a közösségi lét szabályai, törvényei ezek. Ha nem élünk már itt a földön méltóan Isten országához, hogy legyen az örökrészünk később? A gyümölcs megtermése pedig ebből az alaptartásból fakad: ha így élünk, Isten országa akkor lesz hatékony és termékeny a világban, akkor lesz meg az Istentől megígért, az ő kegyelmével támogatott termés - vagyis a kegyelem gyümölcse a hívőkben, s mindenkiben, aki életpéldájuk, szavuk hatására Istenhez fordul.(Török Csaba)

 

Imádság:


Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Téríts le a bűn, a gonoszság és az önzés útjáról, hogy példádat követve elindulhassak az önfeláldozó szeretet útján. Benned van üdvösségem, és veled juthatok el az örök életre. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül te vagy az Üdvözítő!

 


 

2020. szeptember 27. – Évközi 26. vasárnap  Szentírás vasárnapja

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből(Mt 21,28-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: Nincs kedvem!, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.”
Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”

Ezek az Evangélium igéi


Elmélkedés:

Az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza egy félbevágott perikópa, ugyanis Jézus és a főpapok vitájának csak második feléről számol be - vagyis mi a beszélgetés végét, zárását halljuk. A jézusi kérdésfölvetés abban állt, hogy mintegy válaszolva a templomban eléje lépő főpapoknak, akik számon kérik rajta, milyen hatalommal cselekszik, nekik szegezi a kérdést: "Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől?" (21,25). Ez az alaptémája tehát a beszélgetésnek: Keresztelő János prófétai szolgálata, amely megtérésre és bűnbánatra hívott fel, amely kimondta nyíltan: "A fejsze már a fa gyökerén van", amely radikális változásra szólított fel. Erre kell választ adniuk a főpapoknak - ők ugyanis nem fogadták meg János szavait, mert ha megfogadták volna, akkor most nem kérnék számon Jézuson azt, hogy ő milyen hatalommal cselekszik. Megértik a főpapok, s megérzik, akárhogy válaszolnak, nem jó: "Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja" (21,25k). Inkább kitérnek a válasz elől.

A főpapoknak ez a magatartása, ez a megtérni késedelmes, okoskodó emberi gyarlósága mondatja Jézussal azt a példázatot, amelyet az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza elénk tár.

Hogy az atya, aki két fiát küldeni akarja, ki is tulajdonképpen, az eléggé egyértelmű: maga Isten. A két fiú értelmezése már több odafigyelést igényel. Egyesek azonnal azt mondanák, hogy itt minden bizonnyal a pogányokról és a zsidókról van szó, azonban ez az értelmezés helytelen lenne. Hiszen egyfelől a szövegkörnyezet, másfelől a szakasz végkifejlete arra utal, hogy itt mindkét esetben zsidókról van szó - hisz János csak zsidóknak hirdette meg keresztségét, és az egész párbeszéd a választott nép hitének, hitből fakadó életének keretén belül mozog. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy az első fiú jelképezi a "vámosokat és utcanőket", míg a második fiú a papokat és a farizeusokat.

Mi a különbség e két csoport, e két "fiú" között? Mindkettejük előtt áll egy atyai parancs, egy követelmény - ez Istennek a választott nép számára adott törvénye. Az egyik elutasítja azt, míg a másik igenli. A törvényt elutasítók a vámosok és utcanők, a megvetett és tisztátalan bűnösök, a törvényt igenlők pedig a főpapok és a vének. Azonban a helyzet rögvest megfordul, amikor felhangzik János prófétai szava, s megtérésre, vagyis az atya szőlőjében való munka valós elvégzésére szólít fel. Ekkor azt lehet tapasztalni, hogy akik nemet mondtak a törvényre, bűnben éltek, készek életüket megváltoztatni, megjobbítani, s a János által mutatott útra lépni; míg a törvény igenlői elzárkóznak a megtérés és a bűnbánat elől.

Jézus vitapartnereinek természetesen a józan ész alapján el kell ismerniük, hogy végső soron nem az az engedelmes, az apa akaratát megtevő fiú, aki igenli az ő szavát, hanem az, aki valóságosan, kézzel foghatóan elvégzi a munkát, még ha előtte nemet is mondott rá.

Ezt a végkövetkeztetést értelmezi Jézus a főpapokra és a nép véneire. Először is megválaszolja saját maga kezdő kérdését - "Honnan volt János keresztsége?" - amennyiben így fogalmaz: "Eljött hozzátok János", egyértelmű, hogy ez a mondat magában foglalja: Istentől jött el hozzátok, Istentől küldetett hozzátok János; vagyis az ő keresztsége az égből volt, Isten Országának előkészítője volt a Keresztelő. Azonban a legfőbb hiba nem ennek a ténynek fölnemismerése, hanem az, hogy "nem hittetek neki". A főpapok és vének bűne ebben áll, mégpedig kettős szempontból: mert nem hittek először, amikor hallották János prófétai szavát, de utána nem hittek másodszor sem, amikor pedig világosan láthatták Isten működésének lenyűgöző jelét: azt, hogy a vámosok és utcanők megtértek. Vagyis nem csak a késedelmes szívűség (vagyis hitetlenség az igehirdetésben), hanem a megátalkodott szívűség (Isten kegyelmi művétől sem engedték megindítani kemény szívüket) lesz hitetlenségük jele. Nem az a fő baj tehát, hogy nem hitték el, János Istentől jött, hogy nem hittek az ő szavának, hanem az, hogy - miként Jézus fogalmaz - "mindezt láttátok, és még utólag sem tértetek jobb belátásra" (21,32).

Ez az evangéliumi perikópa minden Istenben hívő ember számára figyelmeztetés, mégpedig kettős síkon. Egyfelől arra emlékeztet bennünket, hogy a törvény elfogadása, Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés - a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit. Ahol igazi hit van, ott tettek is vannak; ahol igazi hit van, ott kézzelfoghatóvá válik Istennek a Szentlélek által közölt megannyi kegyelme, erejének lenyűgöző szépségű és megdöbbentő működése, amely nem egyszer nem a szentekben, de a legnagyobb bűnösökben mutatkozik meg. Másfelől ráirányítja figyelmünket arra a tényre, hogy a hit folytonos alázatot, megtérésre való készséget jelent - azt a tudatot, hogy a hit nem beteljesült, mindig esendő, soha nem tökéletes. Mindig szükség van megtérésre. A különös paradoxont juttatja ez kifejezésre, amelyet az ördögtől megszállott fiú apjának fohászában is szemlélhetünk: "Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24). Ha valaki azt hiszi, eleget tud hitéről, hogy ismeri már Isten szavát, megalapozott már elégségesen a hitében, akkor ő az igenlők, de nem cselekvők csoportjához csatlakozik. Mert a legnagyobb munka, a legnagyobb kihívás az atya szőlőhegyén nem más, mint a naponta való megtérés, önmagunk szüntelen jobbítása, hitünk és hitetlenségünk kettősségének nem csak felismerése, de gyógyítása. Az úton levés a teljesség felé.(Török Csaba)

 

Imádság

Urunk, Istenünk! Miközben olvassuk a Szentírást, terád figyelünk, téged hallgatunk, s felfedezhetjük azt is, hogy te meghallgatsz minket és a Szentírás üzenete által válaszolsz kérdéseinkre. Tudom, hogy a kitartó olvasás, a figyelmesség és a tanulékony lélek elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljam szavadat, megértsem útmutatásodat. Segíts, hogy meghalljalak a Szentírás szavaiban! Meghalljalak téged, a megszólaló és lelkem visszhangját váró Istent! Segíts, hogy a te szent Fiad, Jézus Krisztus örömhíréhez méltóan éljek és eljussak hozzád az örök üdvösségre!

 


 

 

2020. szeptember 20. – Évközi 25. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 20,1-16a)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nemde egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!

Ezek az Evangélium igéi

 

Furcsa példázatot hallhatunk az évközi huszonötödik vasárnap evangéliumi szakaszában. A gazdáról van szó, aki a nap különböző szakaszaiban fogadja fel munkásait, s végül mindegyiknek ugyanannyi bért ad - annak is egy dénárt, aki reggeltől estig dolgozott, és annak is egy dénárt, aki csupán egy órára állt be a munkába. Ha gyakorlati eszünket vesszük elő, akkor azt kell mondanunk, hogy így a reggeltől estig dolgozó embernek az órabére nyolcada, tizede csak az utolsóként beállt munkásénak. De hogy lehet így igazságos a gazda? Az egyiknek tízszeres bért fizet? Ez ellenkezik minden normális emberi észjárással, a munkáért járó jogos és méltó bér fogalmával!

Így érvelnek a lázadozó munkások is, akik nem csak a reggeli hűvösben, de a déli tűző napon is dolgoztak - azonban a gazda elutasítja őket, mondván, hogy már a nap elején megmondta: a napidíjuk egy dénár.

Mit is akarhat tanítani nekünk ez a példázat?

Egy apróság segíthet minket Jézus gondolatának megértésében. Amikor a gazda kora reggel, nagyjából az első óra, vagyis a mi számításunk szerint hat óra táján kimegy a vásártérre, azzal a céllal teszi ezt, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Ezt az okot, ezt a meghatározott szándékot csak a legelső alkalommal említi a példázat. Amikor a nap későbbi óráiban megy ki, akkor már nincs szó arról, hogy munkásfogadás céljával kelne útra. Minden valószínűség szerint a gazda - amennyiben értelmes ember - már a legelső alkalommal felfogadta az összes munkást, akire szüksége volt ahhoz, hogy egy nap alatt elvégezze a munkát. A többi alkalommal sokkal inkább arról van szó, hogy megesik a szíve a tétlenül ácsorgókon, és segíteni próbál rajtuk. Ezt támasztja alá az utolsó órában, a tizenegyedik óra (vagyis délután öt) körül lezajló párbeszéd:

"- Miért álldogáltok itt egész nap?
- Mert senki sem fogadott fel minket.
- Akkor menjetek ti is a szőlőmbe!"

A gazdának megesik a szíve a napszámosokon, akik senkinek sem kellettek. Minden földművelő országban - így a régi Magyarországon is - kemény sora volt a napszámosnak, mert egész családja megélhetése attól függött, hogy lesz-e valaki, aki felfogadja őt egynapi munkára. Ha nem, akkor nem csak ő, de övéi is éhezés elé néztek. Szinte magunk előtt láthatjuk azoknak az embereknek a kétségbeesettségét, akik délután ötkor még arra várnak, hogy talán lesz valaki, aki megszólítja, felfogadja őket.

A gazda pedig jószívű. Bár nem dolgoztak egy egész napot, de az egész napjuk szorongásban, félelemben telt el. Csak egy órára állnak munkába, de megadja nekik a napi bért. A gazda nem matematikai igazságot, hanem az irgalom és a jóság igazságát gyakorolja, ahol nem az elvégzett munka, hanem a munkát elvégző ember a legfőbb érték. Nem a legyártott tárgy, hanem az azt legyártó ember méltósága, emberi tartásának megőrzése, életének méltó biztossá tétele áll a középpontban. A gazda által kiválasztottnak lenni azt jelenti, hogy az ember méltóságra, biztonságra, megélhetésre talált. A munkára váró ácsorgás a méltóság elvesztését, a teljes bizonytalanságot jelenti.

Ezen a ponton tárulhat fel előttünk a példabeszéd igazi teológiai mélysége. A gazda Isten maga, a munkára várók pedig mi, emberek vagyunk. Magunkban állunk a világban, s keressük a biztonságot, keressük a védettséget - de ezt csak akkor találjuk meg, ha kiválasztatunk. A család, a barátok, a nemzet, az ország, egy munkahely - a biztonság, a kiválasztottság megannyi formája. A sehová sem tartozás az élet ürességét, talajtalanságát is jelenti. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatjuk, hogy a megannyi emberi kiválasztottság, a biztonság megannyi helye végülis bizonytalan - hisz család, barátok, nemzet, ország, munkahely; mindez annyira esendő, mint egész emberi létünk. Egy tragédia, egy törés, egy hirtelen változás mindent átértelmez, akár meg is szüntet. S akkor megint úgy állunk az élet hatalmas vásárterén, mint a munkások, akik senkinek sem kellenek. Akik dolgoznának, de nincs, aki felfogadja őket.

Az ember elesett állapota ez, amelyben Isten közel akar lépni hozzá. A gazda nem azért megy ki óránként, mert munkások felfogadása a célja - de ha már ott van és látja az emberek kiszolgáltatottságát, akkor megesik rajtuk a szíve, és segít. Megadja nekik ugyanazt, amit az elejétől fogva kiválasztottaknak szánt. Isten előtt nincs értéktelen, nem tetszetős ember. Isten mindenkit kiválaszt, még azt is, aki esetleg rajta kívül senkinek nem kell, mert ő irgalmas szeretet, s ezért az ember kiszolgáltatottságának fájdalma Isten fájdalma is. Felemel - nem azzal, hogy erőlködés nélkül elhalmoz, hanem azzal, hogy munkát ad a szőlőjében, legyen az mégoly csekély munka is. Méltóságot ad azáltal, hogy neki pont én kellek, ha keveset tudok is tenni, neki épp az a kevés kell, s azért megadja ugyanazt a bért, amit a nagynak és erősnek, aki időben jóval többet dolgozott már a szőlőben.

Ha így szemléljük a példázatot, akkor megértjük az egyik legmélyebb igazságot is: a bér, az igazi fizetség nem az egy dénár, amit a munkás a nap végén kap; hanem az a tény, hogy őt a gazda kiválasztotta, megbízott benne, az övéi közé befogadta. Biztonságot, tartást, helyet, méltóságot adott neki. Isten rátekintett az emberre, kiválasztotta, meghívta, népévé tette az Egyházban, s munkával bízta meg hatalmas szőlőhegyén, a világban.

Tudatában vagyunk ennek? Vagy esetleg minden figyelmünket a dénárok mennyisége köti le, s elfeledjük, a legtöbb ami történhetett velünk az, hogy Isten kiválasztott és övéi közé emelt minket? Megéljük a kiválasztottság örömét s a szőlőhegy munkájának - legyen az mégoly csekély is - felelősségét a Gazda munkásai között, az Ő népében, az Egyházban? (Török Csaba)

 

Imádság:


Istenünk! Te minden embert meghívsz szolgálatodra és megígéred nekünk az örök üdvösséget. Segíts, hogy egész életünkben neked szolgáljunk, a te nevednek szerezzünk dicsőséget. Szolgálatunkat szabadon vállaljuk és irántad való szeretetből végezzük az üdvösség reményében. Légy hozzánk igazságos és irgalmas! Segíts minket, hogy végső célunkat, az örök életet mindig szem előtt tartsuk és szüntelenül törekedjünk feléd! Tartsd távol tőlünk az irigységet, hogy örülni tudjunk annak, ha mások is az üdvösségre jutnak!

 

 


 

 

2020. szeptember 13. – Évközi 24. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 18,21–35)

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”

Ezek az Evangélium igéi

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz:

Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.

Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.

Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.

Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).

Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.

Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).

Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!(Török Csaba)

___________________________

 

„Hányszor kell megbocsátanom?” – kérdezi Jézustól Péter apostol. Kérdésének hátterében az a meggyőződés húzódik meg, hogy a megbocsátás a gyengeség jele, és ha az ember többször is megbocsát, az visszaélésre ad alkalmat. A törvény világos: „szemet szemért, fogat fogért”, és ez erre a helyzetre is érvényes. Jézus pedig nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegye. Megértjük, hogy Péter igazságérzete háborog, amikor úgy tűnik, Krisztus meghaladottnak tekinti ezt a törvényt. Ma is vannak, akik méltatlankodnak, mondván, hogyan lehet a szentgyónásban újra és újra megbocsátani az ismétlődő bűnöket. Amikor Jézus azt válaszolja Péternek: „hetvenszer hétszer”, nemcsak mint legfőbb törvényhozó szól, aki a szeretet törvényét fölébe helyezi az igazságosság törvényének, amely szinte patikamérlegen mérte a bűnt és az okozott kár jóvátételének mértékét, legyen szó szemről, fogról vagy pofonról. Jézus beteljesíteni jött az ószövetségi törvényt, nem eltörölni, helyettesíteni, vagy új fontossági sorrendbe állítani. Másról is szó van itt, nem csak a törvények hierarchiájáról.

Ezt az új szempontot Szent Pál apostol úgy fejezi ki, hogy Jézus bűnné vált értünk, amikor magára vette a bűneinket. Megváltó halála után az ember új helyzetbe került: összes bűneiért bocsánatot nyert, adósságát megfizették, ítéletét eltörölték. Isten ugyanis „azt, aki bűnt nem ismert, »bűnné« tette értünk, hogy benne »Isten igazságossága« legyünk” (2Kor 5,21).

A „szemet szemért, fogat fogért” törvényt a szeretet törvénye nem helyettesítette, hanem teljessé tette. Az igazságosság törvénye nem szenved csorbát, a patikamérleg nem billen el, mert Krisztus adta a szemét, ő adta a fogát, ő kapta a pofont, ő fizetett meg a bűneinkért. A mennyei Atya ezért nem önmagunkban lát bennünket, hanem mint Krisztusban megigazult, bocsánatot nyert gyermekeit, akiknek adósságlevelét Fia érdemeiért eltörölte. Személyes bűneink gyengíthetik az Atyához fűződő gyermeki kapcsolatunkat, de nem tudják eltörölni. Az embert ezért nem annyira a bűnei határozzák meg, mint inkább a végtelenül irgalmas Isten bocsánata. Meghökkentő képpel írja le ezt a Szarovi Szent Szerafimnak, a híres orosz ikonfestőnek tulajdonított mondás: „Miközben az ember bűne csak egy marék homok, addig az isteni irgalmasság maga a végtelen tenger.”

Jézus azért kéri ezt a bőkezű megbocsátást az emberi kapcsolatokban, mert az Atya példája lebeg a szeme előtt. Ha Isten úgy tekint az emberre, mint akinek Krisztusban megbocsátott, mi sem tekinthetünk egymásra úgy, mint elítéltekre. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztények a tökéletesek társaságaként határoznák meg magukat, hanem sokkal inkább a kölcsönös megbocsátás közösségeként.(Ternyák Csaba érsek)

 

Imádság:

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. A veled való kapcsolatunkban újra és újra megtapasztalhatjuk az irgalmat, amelyet emberi kapcsolatainkban is gyakorolnunk kell. A harag, a bosszú, a megtorlás nem lehet jelen embertársainkkal való kapcsolatunkban, mert képmutatás volna részünkről tőled gyógyulást kérni bűneinkre, ha szívünkben harag él felebarátunk iránt. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket megbocsátó lelkületre!

 


 

 

2020. szeptember 6. – Évközi 23. vasárnap

 

Evangélium Szent Máté könyvéből  (Mt 18,15-20)

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ezek az Evangélium igéi

 

Pletyka

 

Elmélkedések:

Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…

Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel próféta könyvéből vesszük. A könyvében található adatok szerint Ezekiel a babiloni fogság idején működő, papi származású próféta volt. Könyvét valószínűleg többször kiegészítették, mégpedig talán nem nagy, összefüggő egységekkel, hanem úgy, hogy egyes részleteket újra meg újra átírtak, kiegészítettek, tovább írtak. Ennek az volt az értelme, hogy a hagyományban őrzött és tisztelt szent szavak eredeti értelme új korokban is megszólaljon. Ami egyszer olyan erős volt, fejtse ki hatását most is.

Az élet hol derűsebb, hol komolyabb arcát mutatja felénk. Van idő, amikor leginkább a szelíd támogatásban ismerünk rá Isten jelenlétére, de van olyan kor is, amelynek félelmetes körülményei erősen szembesítenek a határokkal, az élet kegyetlen törvényeivel. A hívő ember ilyenkor is Istenhez kiált, ilyenkor úgy látja, a valóság keményebb törvényszerűségeiben is Isten szólal meg. Vasárnapi szakaszunk alapja ilyen világos különböztetés: az élet kétesélyes, a döntések és tettek vagy halálra, vagy életre vezetnek, az emberek vagy Isten küldetését teljesítik, vagy „istentelenek”, vagyis gonoszok. A kor, amelyben Ezekiel élt, a fogság és száműzetés kora, amelyben királyokat hurcolt meg és végeztetett ki Babilon, kétségkívül ilyen kor volt: szembesített a tettek következményével.

Olvasmányunk azonban csak feltételezi ezeket az összefüggéseket. Amire valóban odafigyel, az nem a tettek és döntések, hanem a szavak következménye és felelőssége. Az istentelent figyelmeztetni kell, mondja Isten a prófétának. Szakaszunkban nincs is szó arról, hogy az istentelen megtér, csak a próféta felelősségéről hallunk: nála olyan tudás van, amelyet át kell adnia. Ezekiel gondolatvilágának jól ismert eleme az egyéni felelősség. Az ember nem a másik vétke miatt bűnhődik – mondja. Istennél olyan igazságszolgáltatás van, amely meghaladja az emberi világban érzékelhetőt. A sorsunk, a vétkünk, a bűnhődésünk és a remélt üdvösségünk is a sajátunk. A próféta üdvössége azonban éppen az igazság hirdetése: rajta azt kérik számon, mondta-e, figyelmeztetett-e.

Persze kimondva-kimondatlanul egy ilyen feladatnak is megvannak a maga határai. Elsősorban arról van szó, hogy a próféta Izraelért felelős. „Emberfia, őrállóul állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsd üzenetemet” – olvassuk. Az őrálló nem tud mindentől megvédeni, de vigyáznia, talán virrasztania kell. Ereje, haszna abban van, hogy távolabb lát, mint a többiek. Izrael házáért felel, a népért, amelyet az Úr kiválasztott, amely szinte várja is, hogy figyelmeztessék, álmából felébresszék, hogy a szabadságát a prófétai szóval megszólítsák és megerősítsék. A próféta rendkívüli ajándékot kap: hallja Isten szavait az ő szájából. A küldetése azonban nem az, hogy csak úgy bővelkedjen a szóban, hogy csak időzzön az Úr igéjének édességét élvezve, hanem az, hogy szóljon. S ami itt kimondatlan marad, de megszólal az evangéliumban: „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet…” Vagyis az őrálló szavának van ereje, van haszna. Néha olyankor, amikor nem is számít rá. Isten szava megteszi, amiért útjára indult.Ezekiel tapasztalatát leírták, aztán tovább írták. A vallásos hagyomány sohasem csak szociológiai szükségszerűségnek tartotta, hogy legyenek emberei a szónak, legyenek őrállók, beavatottak, hanem mindig Isten eszközeit, sőt küldötteit is látta vezetőiben. Bennük pedig az valósul meg látványosan, ami egyben minden ember tapasztalata is: felelős vagy a testvéredért, van, lehet súlya a szavaidnak. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…(Martos Balázs elmélkedése)

_________________________________

 

„Bizony mondom nektek: ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól.” Az emberi szavak törékenyek. Csak ha annak lelkéből részesültem, aki szól hozzám, tudom helyesen felfogni azt, amit hozzám intézett szavai jelentenek. Minél inkább egy lélek vagyok azzal, aki beszél hozzám, annál pontosabban és helyesebben értem azt, hogy mit is akar mondani. Ha meg akarjuk érteni Urunk szavait, előtte bűnbánatban meg kell tisztítanunk lelkünket, buzgó imádságban kérnünk kell, hogy egyesítse szívünket az ő szívével. Alázattal szentáldozáshoz kell járulni és elhatározni, hogy inkább meghalunk, mint hogy bűnt kövessünk el. Azután lassan el kell mondani az általa tanított imádságot, a Miatyánkot, hogy az őszándékai, melyek egyben az Atya szándékai, átitassák értelmünket, akaratunkat és érzelmi világunkat. A Szentlelket is kérnünk kell, hogy adjon világosságot és erőt Jézus szavainak megértéséhez. Ekkor fel fognak tárulni a szavak által hordozott isteni mélységek. Ezek nélkül intellektuális ínyenckedésbe vagy drasztikus tévedésekbe esünk Urunk szavait értelmezve. A ketten közületek kifejezés az Úr szájából azt jelenti, hogy ketten azok közül, akik vele szándékaiban teljesen egyesültek, úgy, ahogyan ő egyesült Atyja szándékaival. Az az igazi kérő imádság, ha Urunk „gyakorlatára” tekintünk, s ahelyett, hogy saját akaratunkat és terveinket próbálnánk rákényszeríteni Istenre, inkább abban kívánunk részt venni, amit ő akar tenni – a módot és időpontot teljesen rábízva az ő gondviselésére. Egyébként, ha nyilvánvalóan Urunk szándékain belül kérünk valamit, s főleg, ha azért imádkozunk, hogy szándékai megvalósuljanak, akkor minden lehetetlenség ellenére legyünk biztosak abban, hogy imánk meghallgatásra talál. Így vagyunk a mai Szentleckével is, ahol a szeretetről van szó. A szeretet sem jelent akármit: mivel a törvény teljessége a szeretet, azért mindaz, ami az isteni törvények ellen van, hiába érezzük szeretetnek, s hiába nevezi így a világ, nem lehet szeretet. Vigyáznunk kell: napi elmélkedéseinkben ne mi alakítsuk az evangéliumot saját bűnös és méltatlan világunkhoz, hanem mi alakuljunk az evangélium szerint. Jobb, ha felkavar és vádol az evangélium, mintha mindig „jóváhagyna”. Legyen a lelkünk Siloe tavának vize, melyet ha felkavar a Szentlélek, a gyógyítás erői szabadulnak fel benne.  (Barsi Balázs)

 

_______________________
 

Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.

Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.

Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.

Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).

Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.

Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).

Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!(Török Csaba)

 

Imádság

Uram, Jézus!

Adj türelmet és szelídséget a szülőknek és a tanároknak, hogy gyermekeiket és tanítványaikat intő szóval figyelmeztessék a helyes útra! Segíts engem, hogy igazi barátsággal, testvéri szeretettel közeledjek minden emberhez! Kellő tapintattal és jószándékkal figyelmeztessem embertársaimat hibáikra. Segíts, hogy ne feledkezzek el imádkozni értük, megtérésükért! Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

 


 

 

 

2020. augusztus 30. – Évközi 22. vasárnap

 

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,21-27)

Abban az időben Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”

Ezek az Evangélium igéi

_________________________

 

A kulcsok hatalmának átadása után Péter azonnal szembefordul Krisztussal, miként a szenvedéstörténetben is az Eucharisztia rájuk bízása után tagadja meg Urát a tanítvány. Jézus félrevonásában – „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22) – ott sűrűsödik a sátáni kísértés egész története, amibe mintegy beleöltözködik Péter, és ezzel elismétli, illetve előre mondja a kísértő szavát: „Dehogyis haltok meg!” (Ter 3,4); „Ezeket mind neked adom” (Mt 4,9); „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27, 40) Nem véletlen, hogy az evangéliumokban Jézus az ördögűzések kivételével, valamint Péteren kívül senki mást nem nevez sátánnak, és itt is ugyanolyan erővel utasítja el őt, mint a kísértőt a pusztában.

Péter aggodalmaskodása alapjában véve jó szándékú, mégis átkos, olyan, mint a keresztúton siránkozó asszonyoké, akikhez elutasítóan fordul Jézus: az ott lévők, akik megrettennek a jövő láttán. Ennek a fájdalomnak a mélyén ugyanis önzés húzódik meg; nem a másik féltése, hanem önmagunk megóvása áll. A „velünk vagy vele mi lesz” tipikus kérdése, ami valójában a „velem mi lesz” bűnös szorongása. És ebbe Péter újból beleesik majd a szeretetvallomás után – jellemző módon, itt félrevonja Jézust, ott pedig hátratekint. Az Úr azonban nagyon határozottan elfojtja a főapostolnak ezt az aggodalmát: „Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána a tanítvány… Uram, és ő? Jézus azt felelte neki: …mit törődsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,21–22) Korunk tipikus bűne ez, amely az el nem szakadás, az elszakadni nem tudás által kimondva vagy „csak” éreztetve számos elköteleződést, családalapítást, hivatásválasztást abortál. A mamahotel kényelme vagy a sok lehetőség csábítása az eggyel való elköteleződés félelmét produkálja, ami újból és újból megtermi az „Isten ments, ez nem történhet veled!” állapotok berögzülését, bűnös kötelékké válását, az önmagunknak való megmaradást. Ennek ellentétpárja a kereszthordozás, a kihirdetett ítélettől a kereszt felső szárához hozzákötözötten bejárt út a kivégzőhely irányába, amikor az elítéltet odavetették, hogy testében-lelkében szakadjon ki megszokott élete addigi keretei közül, és azonosuljon az ítélet szavával. Jézus azt állítja elénk, hogy paradox módon éppen ebben a teljes kiszakadásban, kizárólagos „elköteleződésben” és azonosulásban rejlik az élet boldogsága, nem a boldogság közvetlen keresésének frusztrációjában. 

Jézus és Péter párbeszédéből értjük meg, hogy a főapostol kiválasztása nem az alkalmasság alapján történt, mert feladata mindig meghaladja lehetőségeit, hanem Isten személyes, kiválasztó szeretete folytán. S hogy az Úrban a tanítványról – bűnei ellenére – él egy kép, amiről nem mond le, és amihez éppen a hivatalviselésen keresztül neveli föl azt, akire így tekintett. Mindeközben Péter és a Mester ezen a ponton szinte már átéli a tagadás későbbi mozzanatát. „Mintha Péter tagadásával valaki egészen mássá változna, valakivé, aki már bensőleg nem az övé. Mint egy ember, aki elvált, és évekkel később újra felesége mellett áll: ismeri testének minden titkát, és mégis mindez teljesen idegen a számára, felesége valaki másé. Bizonyos sajátságok benne, melyeket valamikor teljesen értett, most olyan dolgok jelzései, melyeket nem ismer…” (Adrienne von Speyr) „Ez is a Názáreti Jézussal volt! – Ő ismét esküvel tagadta: Nem ismerem azt az embert!” (Mt 26,71–72)

A korholással Jézus az elszakadásnak ebből az állapotából már itt – és azóta szüntelen – hívja vissza maga mellé Pétert, azaz minden tanítványát; megmutatja nekik igazi helyüket, róluk alkotott elgondolását. Márk evangéliuma szerint ekkor maga mögé rendelte őt (Mk 8,33), vagyis utasította, hogy ne rajta, keresztjén kívül keresse útját. Meghívja, hogy ne féljen, hanem merjen vele együtt haladni „testének feláldozása árán” (Zsid 10,10), hiszen Krisztus a keresztútján magában hordozta az Egyházat és fölvitte a keresztre annak minden tagját, hogy az Atyának átadja és megváltsa.(Kálmán Peregrin OFM)


 

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön! Segíts, hogy megtaláljam boldogságomat, és mások életét is boldogabbá tudjam tenni! Add, hogy tanításodban felismerjem az örök életre vezető igazságot! Erősíts, hogy mindig veled éljek, veled járjam életem zarándokútját, s végül megérkezzek a mennyei Atya örök országába.

(Horváth István Sándor)

 


 

 

2020. augusztus 23. – Évközi 21. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,13-20)

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.

Ezek az Evangélium Igéi

__________________________________

Az évközi huszonegyedik vasárnap evangéliumi szakasz jól ismert történés beszél el: Péter megvallja, hogy Jézus az Isten fia; a Megváltó pedig kimondja azon szavakat, amelyek a katolikus egyházban különös jelentőségre és fontosságra tettek szert: Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat. Talán éppen az a tény, hogy számunkra katolikusok számára oly fontosak a péteri szolgálat egyik bibliai megalapozását jelentő sorok, sokszor igen kevés figyelmet szentelünk a párbeszéd első felének - épp ezért most elmélkedésünkben ehhez a részhez szeretnénk gondolatainkat fűzni.

Jézus elhagyva Tirusz és Szidon vidékét, ahol a kánaáni asszony története lejátszódott, most Fülöp Cezáreája felé veszi az irányt, vagyis még mindig nem akar visszatérni a zsidó nép által lakott tartományokba. Útközben kerül sor a beszélgetésre, amelyet Jézus kérdése indít meg: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" A válaszok a korabeli zsidó vallásos hit egész színskáláját felmutatják: van, aki a holtaiból feltámadt Keresztelőnek tartja, van, aki az újjászületett Jeremiásnak, sőt olyan is, aki a messiási idő közvetlen előfutáraként Illést látja benne. Jézus tovább kérdez, s most az apostolok saját vélekedésére kíváncsi. Érdekes, hogy míg az első esetben minden apostol egyszerre válaszolt, most csak Péter szólal meg: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia".

Ennek a válasznak minden szava rendkívüli jelentőséggel bír.

A görög Krisztus szó ennyit tesz: felkent, s mint ilyen, a Messiás egyértelmű megjelölésének számított a zsidóság körében. Vagyis Péter azt vallja meg, hogy nem előfutárról, prófétáról, előjelről van szó, hanem magáról Isten Felkentjéről - vagyis az idő betelt, elérkezett a messiási pillanat, Isten Országa helyreáll, a mindenható megmentő ereje megmutatkozik.

Azonban Péter tovább megy: "az élő Isten Fia". Az Ószövetségben Jahve szokott jelzője volt ez: "élő", ezáltal a választott nép azt a hitét fejezte ki, hogy minden más isten - legyen az bálvány vagy csak szellemi istenkép - halott, ami egyszersmind kifejezi, hogy tehetetlen, értelmetlen, sőt tulajdonképpen semmi. Velük áll szemben az egyetlen és egyedül élő Isten. Az ő Fia a Krisztus, a Felkent. Bár ezt a címet az Ószövetség használta, Jézus korára egy-két kivételtől eltekintve eltűnt. A qumráni tekercsekben találkozunk vele, mint misztikus személlyel, aki a végidővel áll kapcsolatban. Mindazonáltal azt kell mondanunk, hogy ezt a kifejezést Jézus sajátos módon használta, sajátos tartalommal töltötte meg - éppen azáltal, hogy ő a fiúságát nem ószövetségi, nem is qumránimódon, hanem az Istenhez mint Atyához fűződő kapcsolata, benső egysége révén értelmezi. Péter tehát válaszával azt is kifejezésre juttatja, hogy igen mélyen megértette Jézus messiási tanításának ezt az elemét, számára Jézus messiási volta azonosult azzal az öntudatával, hogy ő az Atya valóságos, nem pusztán örökbefogadott vagy lelki Fia.

És ezen a ponton mutatkozik meg az alapvető különbség Péter és a többi apostol válasza között. Az apostolok emberi síkon szemlélték Jézus személyét: Istentől meghívott, felkent, kiválasztott prófétát láttak benne. Azonban Péter felfogja a többet is: Jézus nem pusztán úgy fia Istennek, mint ahogy azt átvitt értelemben az Ószövetség némely esetben a királyról vagy a prófétáról mondja. A názáreti Jézus a Messiás, aki az élő Istennek valóságos fia. Ha mindezen szempontokat egyszerre szemléljük, akkor megértjük Péter válaszának egyedülálló erejét és mélységét.

És éppen mivel ily sajátos és a korabeli vallási felfogás számára akár még botrányos is lehetett Péter vallomása, érthető, hogy Jézus az apostolok lelkére köti, hogy senkinek el ne mondják azt, ami ebben az egyszerű mondatban kifejezésre jutott. Hogy mennyire nagy súlya lehetett ezeknek a szavaknak, azt mutatja az is, hogy a legújabb kutatások épp erre, vagyis Jézus egészen sajátos messiási öntudatára helyezik a hangsúlyt a keresztre feszítést, Jézus zsidók részéről történő elutasítását vizsgálva. Azt is mondhatnánk, hogy a péteri mondat mintha vízválasztó lenne: aki ezt megvallja, az Isten bölcsességében részesül, az mintegy beleöltözik Krisztusba - és ellenkezőleg: a legtöbben épp ezért utasítják majd el őt, úgy a választott népből, mint a későbbi századok során az egész emberiségből. Mert ebbe a mondatba - az ószövetségi próféciák útját követve - bele van foglalva a Jézus egyetlenségébe és istenfiúságának egyedülállóságába vetett hit is.

Ezért valami módon a jézusi kérdés - "Hát ti kinek tartotok engem?" - bennünket is megszólít, minket is válaszra hív. Hisz ez nem csak kétezer éve, de ma is vízválasztó. Amíg Jézust azon az emberi szinten látjuk, fogadjuk el, mint ahogy az apostolok első válasza, addig távol vagyunk tőle. Jézus nem guru, bölcs, emberbarát, mester, csodarabbi. Ő az élő Istennek a valóságos Fia, Isten fölkentje, aki a világba jött, hogy megmentse, ami elveszett, és életet ajándékozott a benne hívőknek. Hisz nincs más név az ég alatt, amelyben üdvözülhetnénk, csakis Jézus Krisztusé. Számomra ki Jézus? Én ki tudom mondani oly egyszerűen, és mégis mély értelműen a belé vetett hitemet, mint ahogyan azt Péter tette? Számomra ki Jézus? Meg tudom-e egyáltalán kielégítően fogalmazni a választ, vagy csak hittanórán, templomban hallott szavakat ismétlek el, belső meggyőződés nélkül? Kicsoda nekem Jézus? Ez a kérdés ösztönözzön, buzdítson és bátorítson - s ha mi is megtaláljuk a magunk válaszát, mint egykor Péter, akkor hozzánk is szól majd Jézus válasza: "Boldog vagy, mert az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt neked!"(Török Csaba)

 

______________________________

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te Simont, az egyszerű halászt Péternek, azaz sziklának nevezted el. Az új név azt jelezte számára, hogy új feladatot, küldetést kapott tőled. Ennek teljesítésére nem emberi képességei, hanem a te megújító segítséged tette őt alkalmassá. Neki adtad a mennyek országa kulcsait. A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk most hozzád. Erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.Ebben segíts minket, Urunk!

 

 


 

 

 

 

2020. augusztus 16. – Évközi 20. vasárnap

 

Levesz a lábadról

 

 

Evangélium Szent Máté Könyvéből  (Mt 15,21-28)

Abban az időben: Jézus továbbhaladt, és Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.

Ezek az Evangélium igéi

____________________________________

A népekhez induló misszió parancsa Jézus húsvéti áldozatának gyümölcse, de már feltámadása előtt is találunk utalásokat az evangéliumokban az örömhír Izraelen kívüli meghirdetésére, továbbadására. Ilyen a kánaáni asszony története, akinek szorult helyzete és leleményessége arra készteti Jézust, hogy csodát műveljen, mégpedig túl Izrael közösségének határán, és ezzel mintegy előre jelezze, a pogányok is részesei a csodának, a feltámadásnak, Isten országának.

Az asszony kétszeresen tisztátalan: egyedülálló nő a férfiak világában és pogány, Máté evangéliumában mégis kizárólag ő az, akihez így fordul az Úr: „nagy a te hited!”(Mt 15,28) Mivel érdemli ki az asszony ezt a dicséretet? Azzal, hogy tisztátalanként és távol állóként is Krisztus elé járul, képes belehelyezkedni Jézus világába, és cselekvésre készteti a Mestert kérésével, fohászával. Az asszony így lesz az Egyház képe, mely szüntelen Urának színe előtt áll, bűneivel együtt is jelen van számára.

Szent Máté evangéliuma nem a csodára, hanem Jézus és az asszony párbeszédére helyezi a hangsúlyt. Ennek kezdetén megállapítja az asszony tisztátalanságát a gyermek (választott nép) és a kutya (pogányok) hasonlatával. Az igazi csoda itt következik be, mert az asszony elfogadja ezt a megállapítást, ő maga is tisztátalannak, kiskutyának mondja magát, és éppen ezáltal lesz gyermekké, az Atya jóságának befogadójává. Miként a következő fejezetekben már egyértelműen látjuk: az Istenre való alkalmasság határvonalai nem a zsidók és a pogányok között húzódnak, hanem a Fiút elfogadók és elutasítók között, ahogy ez lesz majd a Feltámadott tanítványainak jeruzsálemi igehirdetésében is a szabadulás meghirdetésének fő témája.

Az asszony így a feltámadás üzenetének későbbi befogadóit jeleníti meg; azokat, akik felismerik méltatlanságukat, és ez megnyilvánul Istenhez kiáltásukban: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia!” (Mt 15,22) A szükség, a szorongatás arra vezeti, hogy felismerje helyét az Úrhoz való viszonyulásban: a hozzátartozásban – ugyanakkor belátja méltatlanságát Isten jóságának befogadására.

Alakja a kérő ima megjelenítője: amikor korlátaink megtapasztalása nem vádaskodásra, hanem hitre vezet vagy megtanít a hitből fakadó imára. Éppen ez az Egyház közbenjáró szerepének logikája: Krisztus tanítványai nem okkult praktikákhoz folyamodnak, hanem Isten színe elé állnak, mert őket arra méltatta a Fölséges, hogy szóba álljon velük, hiszen felfigyeltek látogatására. Talán éppen e hivatásunk tudatosítása teheti könnyebbé és közelivé számunkra az ellenségeinkért való imát.

A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban? Ő így válaszolt: Mert nektek megadatott, hogy ismerjétek a mennyek országának titkait, azoknak pedig nem adatott meg” (Mt 13,10–11); és most itt a pogány asszony, aki ennek a kijelentésnek példája: a tanítvány képes belehelyezkedni Isten gondolatvilágába. Nem véletlen, hogy az Úr éppen ebben jelöli meg a Szentlélek működésének fontosságát: „ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13).

„Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!” (Szám 11,29) – mondta Mózes, amikor azok is prófétáltak, akik nem a szent sátor előtt álltak. A kánaáni asszony tette egy ilyen prófécia, mely által Isten megmutatta nekünk, hogy mindenkit üdvözíteni akar, és mindenki részesedhet jóságából.

De ehhez olyan emberekre is számít, akiknek nagy hite éppen abban nyilvánul meg, hogy saját tehetetlenségük nem elfordítja őket az Úrtól, hanem éppen ez ismerteti fel velük a közbenjárás fontosságát, a kegyelem e folyamának megnyitását, mert „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45).

(Kálmán Pelegrin)

___________________________

Mindenható Istenünk! Te mindenkit meghívsz a Veled való közösségre és senkit sem zársz ki szeretetedből. Minden embernek felkínálod az üdvösséget és megmutatod,milyen úton érhetjük azt el. Egyedül mi, emberek zárhatjuk ki magunkat azzal, ha elutasítunk téged, megtagadjuk a neked való engedelmességet és semmibe vesszük törvényeidet. Hálásak vagyunk azért, hogy minden embernek, nekünk is és minden embertársunknak megadod a segítséget ahhoz, hogy üdvözüljünk.

 


 

 

 

2020. augusztus 9. – Évközi 19. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 14,22-33)

Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

Ezek az Evangélium igéi

 

Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumának azzal kezdődik, hogy Jézus elbocsátja a népet, amely a kenyérszaporítás csodájának részese, tanúja volt. Nem feledhetjük, hogy Keresztelő János halálhíre késztette Jézust egy magányos helyre, s az emberek iránit együttérzése miatt gyógyított beteget körükben, tett csodát, amikor ők mégiscsak utána mentek. A kenyérszaporítás után azonban megint egyedül akar maradni Jézus - fel akar menni a hegyre imádkozni. Minden bizonnyal még ugyanazok a gondolatok forronghattak lelkében, amelyek miatt a kenyérszaporítás előtt is vissza akart vonulni egy magányos helyre. A tanítványokat előre küldi a csónakkal - az imádság, Jézus belső, drámai párbeszéde az Atyával a teljes magányban kell, hogy lejátszódjék.

A tanítványok pedig csónakba szállnak, s elindulnak. Minden bizonnyal nem is sejtik, hogy az éjszaka során a hit egy különös élményszerű megélésében lesz részük. Három mondattal írja le Máté evangélista a csónakban ülő tanítványok sajátos helyzetét:

"egy stádiumnyira eltávolodtak a parttól" - a tó közepén járnak, teljes magányban, messze minden emberi társaságtól, segítségtől. A tanítványok kis közössége teljesen magára hagyatva utazik a tó közepén.

"ellenszél fújt" - a hajósok kiszolgáltatottságát még erősebben érzékelteti a tény, hogy ellenszéllel szemben kell haladniuk a túlsó part felé, s emberi erőfeszítéseik oly gyengének, kevésnek tűnnek.

"a negyedik őrváltás idején" - ez már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. Mintha Jézus szándékosan megváratná tanítványait - a magányos éjszaka, az ellenszéllel való küzdelem legutolsó idején, szakaszában jelenik csak meg.

Ekkor közeledik a Megváltó alakja a vízen. A nehéz, talán félelmekkel terhes éjszaka végén egyáltalán nem meglepő, hogy a tanítványok először szellemre, gonosz jelenésre gyanakodnak, holott épp előző délután láthatták, hogy Krisztus úr a természeti törvények fölött is. Péter jelet akar - parancsolja meg Jézus, hogy ő is hozzá hasonlatosan járhasson a vízen. Jézus megteszi ezt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy nagyon fontos apró mozzanatot: Péter nem azt kéri, hogy járhasson a vízen, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen a vízen. Más szóval az apostol nem pusztán egy öncélú csodát, isteni erődemonstrációt szeretne, hanem Jézushoz akar eljutni a tenger közepén, a háborgó hullámok és ellenszél közepette. Ezt adja meg neki Jézus.

Hogy mennyire így van, azt mutatja az is, hogy amíg az apostol Jézusra néz, Jézust tartja szemében, felé halad, addig a víz színén van. Mihelyst azonban mással kezd el törődni, másra fordítja szemeit - a szélre, a viharra, a hullámokra - máris süllyedni kezd. Nem Jézusra tekintett, s ekkor félelem fogta el. A "Ments meg, Uram" kiáltás megkapó, hisz erről Jeromos azt írja: "Bár lángolt az isteni hit, az emberi törékenység mégis a mélybe húzta". Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert saját gyarlóságunk, töredékességünk lehúz. Jézus kell, hogy megfogja a kezünket és felemeljen.

Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Mihelyst beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember - talán maga sem tudja, hogyan - célba ér.

Az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy is, mint a hitben való élet allegóriáját. Mindannyian sokszor letelepedtünk Jézus köré, hallgatni az ő tanítását, hányszor és hányszor részesedtünk az általa megáldott és megtört kenyérből. Azonban mindahányszor útra lettünk bocsátva. A kenyértörés csodálatos helyén nem maradhatunk, útra kell kelnünk - "Menjetek", mondja a pap Krisztus személyében a szentmise végén.

Az utunk kivezet egy olyan földre, amely a hit és a bizalom próbája. Sokszor stádiumnyira kerülünk az emberi segítségtől és társaságtól. Magunkra maradunk, s megtapasztaljunk kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Ellenszél fúj, vagyis terveink kudarcot vallanak, ellen-erők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, Jézus már soha nem érkezik meg.

Azonban az utolsó őrségváltás idején, a nehéz harcban mégis megjelenik. Menekülhetünk előle, mondhatjuk: "Szellem", kitérhetünk előle - vagy megtehetjük az egyedül helyeset: Péterhez hasonlatosan elindulhatunk felé. Önnön félelmeink háborgó hullámai, harcaink szelei fölött kell hidat vernünk Jézus felé, tudva, hogy valójában az ő ereje vezeti lépteinket a hatalmas mélységek fölött. Csak rá kell tekintenünk, csak ő kell, hogy a szemeink előtt lebegjen, s akkor nem fogunk süllyedni. Ha a félelmek, ha a külső tényezők, ha a bizonytalanságok elvonják figyelmünket Jézusról, süllyedni fogunk. Ám ha végül mégis megérkezünk hozzá, akkor vihar elül, akkor a csónak partot ér.

Nem mitikus történet Péter vízenjárása - hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben. Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé, akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk.(Török Csaba)



Uram, Jézus Krisztus! Segíts, hogy mindig bízzak benned és soha ne kételkedjek a te isteni erődben. Segíts, hogy ne kételkedjek jelenlétedben. Kétségeim és gyengeségeim pillanataiban hozzád fordulok, miként Péter apostol is tette, és tőled várok segítséget, tőled várom a szabadulást. Adj nekem erőt, elszántságot és kitartást, hogy úgy járjak a hit egyenes útján, hogy arról se jobbra, se balra ne térjek le. Ne győzzön le a kicsinyhitűség és ne győzzön le a félelem! Erősítsd meg, Uram, az én hitemet!

 


 

Évközi 18. vasárnap 2020. augusztus 2.

 

„kietlen hely”

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 14,13-21)

Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.

Ezek az Evangélium igéi

 

„Ti adjatok nekik enni!”  

E történet igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez. Az emberi lét és az e létet alkotó kommunikáció három mozzanata itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság. A Keresztelő nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, mennyire megrendítette annak halála. Érdemes minden más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem aktivizmusba kezd, - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi. Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események. Csak a csendben érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlennek: a barát elvesztésének. Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másikéval. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó.

A közember azonban nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg. Jézus azonban nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben –

Ő szívesen fogadta őket. Vajon mi szívesen fogadnánk a nem várt vendégeket egy fárasztó nap végén, amikor magányra vágyunk? Amikor meghitt körben szeretnénk kiértékelni a nap eseményeit? Aligha. S ehhez nem kell ötezer "vendég", ilyesmi még legrosszabb álmainkban sem fordul elő! Ötezer jó szóra éhes, sőt gyógyulni vágyó ember, mindez túlórában!

Lám, a tizenkettő fenn se akadt mindezen, úgy látszik, ez lett a norma, amióta a Mester nyomába szegődtek! Lehet persze, hogy nem csak az éhező nép miatt aggódtak, amikor jelezték, haza kéne engedni őket, hanem kis csendre vágytak ők is.

A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kommunikáció netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz. Minderre azonban a kis közösséget is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: vége a fogadóórának! Jézus válasza ugyancsak meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy „ti adjatok enni” nekik. Az újfajta közösség, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelős a tömegért. És az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert! Annyi elég, amennyi van, hogy megvalósítsuk a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatnia társadalmat, aztán majd, egyszer… de ezt ismerjük. Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. Most. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne. Nem a piacra küldi őket, nem is elosztási mechanizmusról van szó, mint József idején a fáraók Egyiptomában, hanem egy ismét csak forradalmian új közösségi modellről. Ennek lényege a megosztás, a szolidaritás.  Ha kevés is a tartalék, de megosztjuk testvériesen, amink van, hirtelen sok lesz, és marad is. Az egyetemes pocsékolás és látszatbőség társadalmában, amelyben ma élünk, ez hatalmas provokáció! 

Második eleme pedig a kis, emberi léptékű közösség: Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban. A globalizáció korában egyre gyakrabban hallom: small is beautiful.  ( A kicsi az , gyönyörű – ez a fordítása)  Ez nem buddhista közgazdaságtan, mint nemrég hallottam,hanem a hegyi beszéd logikája.  Hat milliárd emberrel nehezen leszek szolidáris. 49 másikkal már inkább. Kipróbáljuk?

________________________

Urunk, Jézus, aki valóságosan jelen vagy közöttünk az Oltáriszentségben! A mindennapi kenyér a te ajándékod, hogy testünket tápláljuk. Az élő kenyér, az Oltáriszentség szintén a te ajándékod lelkünk táplálására. Saját testedet, önmagadat adod nekünk, hogy bennünk élj. Ajándékod vételére minden embert meghívsz. Segíts, hogy soha ne utasítsuk el meghívásodat, ne utasítsunk el téged! Tégy bennünket élő közösséggé a szentáldozás, az egy kenyérből való részesedés által! Tégy minket hozzád hasonlóvá szent tested vétele, a szentáldozás által!

 


 

 

ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP – „A” ÉV 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13, 44-52)

Abban az időben: Jézus ezt mondta a tömegnek: A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette. Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Megértettétek mindezeket?” „Igen” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.”

Ezek az Evangélium igéi

 

 

Az igazgyöngy olyan, koncentrikus héjakból felépülő, biogén féldrágakő, amit egyes puhatestűek választanak ki a sérülések, a szervezetükbe kerülő idegen anyagok ellen védekezve.

___________________________________

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz

 

A mai evangélium két rövid példabeszéd arról, hogy Isten országa olyan érték, amely többet ér minden földi kincsnél. Istenre rátalálni, vele találkozni és vele élni a legszebb dolog, ami az emberrel történhet.

Az egyik történet azé a bérmunkásé, aki véletlenül bukkant rá a földbe rejtett kincsre, anélkül, hogy kereste volna. Mivel más ember földjén dolgozott, ezért elrejtette, majd boldogan elment, eladta mindenét, hogy megvegye azt a földet, és így a kincs jogosan az övé legyen. A kereskedő helyzete más. Nála nincs szó véletlenről, ő tudatosan kereste az igazgyöngyöt. Olyan volt, mint a filozófus, aki választ keres élete miértjére. Amikor rátalált, ő is mindenét eladta, hogy megvegye a gyöngyöt. A hitre való eljutásban, Isten felfedezésében is ez a két út létezik: az egyik azé az emberé, aki egyszerűen csak teszi a dolgát és közben váratlanul rátalál, míg a másik fáradsággal kutatja.

Az evangéliumban olvasható igék – rátalálni, elrejteni, elmenni, eladni, megvenni – a fejlődés dinamizmusát mutatják. Szinte filmszerűen magunk előtt látjuk, ahogyan a béres körülnéz, nem vette-e észre valaki, hogy kincsre talált. És amikor meggyőződik arról, hogy felfedezése titokban maradt, újra elrejti a kincset, amelyről csak ő tud, és rajta kívül senki más.

A történet középpontjában a „boldogan elment” kifejezés áll. Miután rátalált a kincsre, elásta, és boldogan elment, hogy megvegye a földet. A tetteit ezután már az öröm vezérli. Felfedezésének váratlan és hirtelen öröme arra készteti, hogy nagy és visszavonhatatlan döntéseket hozzon. Mindenét pénzzé teszi, minden megtakarítását abba a projektbe fekteti, hogy megvásárolhassa a földet, ahol a kincset megtalálta és elrejtette. Hasonlóan tesz az a kereskedő is, aki az értékes gyöngyre bukkant.

Aki Istent megtalálja, vele, benne mindent megtalál. Ezért kereszténynek lenni mindenekelőtt ezt az örömet jelenti, amiért mindent boldogan odaadunk. Ez álljon vallásosságunk középpontjában! Ha a hitünk csak a szenvedés és a fájdalom elfogadását, a kötelességek és a parancsok teljesítését jelentené, akkor az mások számára halálosan unalmas és visszataszító lenne. Azt jelentené, hogy még nem találtunk rá az igazi kincsre, a szívbéli boldogságra, amit azok éreznek, akik Istent szívük mélyéről szeretik, és szeretetből teljesítik minden parancsát. A mai evangélium éppen arra nyitja fel a szemünket, hogy az Isten országa feletti örömet állítsuk életünk középpontjába. Bárcsak jobban meglátszana ez rajtunk, döntéseinkben, beszélgetéseinkben!

A példabeszédben szereplő földműves véletlenül talált rá a kincsre, a kereskedő pedig kimerítő keresés után. De mindkettő túláradó örömet érez miatta, amely minden mást háttérbe szorít. Mi, a legtöbben nem ezekbe a kategóriákba tartozunk, mert beleszülettünk, megörököltük a hitet. Rácsodálkozunk újra és újra, hogy mekkora kincs birtokában vagyunk? Boldogok vagyunk emiatt?                

(Ternyák Csaba érsek)

_________________________________

 

Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi perikópája összetett, négy részből álló szakasz: a három példabeszédet (az elrejtett kincsről, az igazgyöngyről és a hálóról) Jézus összegző, figyelmeztető szavai zárják le. Bár az olvasmányos rend engedélyez egy rövidebb formát (amelyben csak az első két példabeszéd szerepel), mégis érdemes a teljes szöveget néznünk.

Az első két példabeszéd tartalma igen közel áll egymáshoz: mindkettőben egy olyan emberről van szó, aki egészen váratlanul igen nagy értékre talál, amelynek megszerzéséért mindenét kész odaadni. A hasonlat két jelentéssíkot zár magába: az egyik lényege a megtalált érték végtelen nagyságában áll, a másik pedig az ember viselkedésére hívja fel figyelmünket. Isten Országa olyan kincs, amelynek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága, amely önmagában felülmúlja az ember minden várakozását. Isten Országa sokszor a legváratlanabb helyen és időben tűnik elénk: életünk egy eseményében, egy mondatban, egy emberi gesztusban, egy jelben mutatkozik meg evangéliumi fénye, amely mindennél erősebb, teljesebb, értékesebb. Természetesen ennek észrevevéséhez alapvetően szükséges az emberi készség, az emberi nyitottság - a földbe rejtett kincset teljesen véletlenül megtalálni nem lehet, figyelmetlenül bandukolva soha nem botlunk bele. A földbe van az rejtve - vagyis ásni, keresni kell. Lehet, hogy nem is a kincset keressük, lehet, hogy nem is a megtalálásáért ásunk, de ásni kell, tenni kell, hogy fellelhessük. Ugyanígy van ez a gyönggyel is: szakértő szem, figyelmes pillantás kell ahhoz, hogy az ember az egyetlen igazán értékes gyöngyöt megtalálja. A legtöbbet érő gyöngyöt az leli meg, aki szakértője a gyöngyöknek, ékszereknek - véletlenül abba sem lehet belebotlani. Ez figyelmeztet bennünket, hogy Isten Országának végtelen értéke csak az előtt tárul fel, aki kész nem csak a hallásra, hanem a meghallásra is, nem csak a nézésre, de a látásra is. A szív nyitottságára, érzékenységére van szükség ahhoz, hogy Isten Országát megleljük, megtaláljuk. Ahhoz, hogy az írásban értelmes szavakat lássunk, tudni kell az írásjeleket olvasni - ahhoz, hogy Isten Országának jeleit megértsük, tudni kell felfogni és értelmezni azokat a jeleket.

De mindez már átvezet bennünket a másik jelentés-dimenzióba, vagyis az emberi magatartás világába. Itt azt látjuk, hogy mindkét ember - a kincs megtalálója és a gyöngykereskedő - azonnal mindenét kész odaadni. Ehhez az még nem elég, hogy pusztán felismerik az eléjük került rendkívüli értéket, valami többre van szükség ahhoz, hogy az ember mindenét kész legyen odaadni. Az első példabeszédben találjuk meg ennek a magatartásnak a kulcsát: az ember "boldogan elment", szó szerinti fordításban mondhatnánk: "örömmel elment". A megtalálás nem csak felismerteti velünk az értéket, de egyszersmind örömmel tölt el. Az Újszövetség egyik alapmotívuma ez az öröm, amely mind az evangéliumokban, mind a páli levelekben is oly sokszor visszaköszön. Ennek pedig az az oka, hogy Isten Országának, az Evangélium által meghirdetett Királyságnak lényegi eleme ez: "menj be urad örömébe" (Mt 25,21) - áll Jézus egyik példabeszédének a végén. Az öröm Isten Országának ismertetőjegye. A kincset találó ember öröme valójában a célba érő, beteljesülő ember öröme.

A végtelen érték s az örömmel mindent feláldozó emberi magatartás kontrasztjaként ott áll a harmadik példabeszéd, a szétválasztás, az ítélet megjövendölése, amely - a konkolyról szóló múltkori példabeszédhez hasonlatosan - a "világ végének" motívumát hívja elő. A kemence, az angyalok kivonulása, a szétválogatás képe ismét visszatér, emlékeztetve arra, hogy Isten Országa örömhír, de egyben felelősség is. Nem puszta lehetőség, de egyszersmind kötelesség is az ember számára. Ha ezt az oldalát, síkját elfeledjük Isten Országának, akkor Jézus Krisztus Evangéliumát hamisítjuk meg. Van ítélet, van kárhozat mindazokra, akiknek volt szemük, de nem láttak, volt fülük, de nem hallottak, akiknek késedelmes volt a szívük az örömhír elfogadására.

Azonban nem puszta fenyegetés ez a harmadik példabeszéd, hisz utána következik Jézusnak az a mondása, amely lezárja a mennyek országáról szóló példabeszédek füzérét. A "mennyek országában jártas írástudó", vagyis az, aki egyfelől megismerte (már amennyire az emberileg lehetséges) az isteni titkokat, másfelől azokat meg is tudja ismertetni másokkal, valóban családapa. Segíthet, a fülek hallását, a szemek látását, a szívek felfogását finomíthatja, kincstárából előhozhat olyan gazdagságot, amely segítségére van a kisdedeknek, vagyis azoknak, akiknek a hite, készsége még fejletlen, gyenge. Jézus itt egyértelművé teszi, hogy nem csak a puszta lelkesedésre és hatalmas szavakra, lelki lángolásra van szükség, hanem az elmélyült, nyugodt és kiegyensúlyozott hitismeretre is - amely Istentől tanul, s ezáltal képes tanítani.

Ezt az ívet szemlélve áll elénk Jézus csodálatos tanítása Isten Országáról, amely oly érték, hogy érte az ember örömmel odaad bármit is, s amelynek felelősségét, küldetését felvállalva kész segíteni azokat, akik még nem fedezték fel életük szántójában a kincset. Keresztény élethivatásunk ez: nem csak önmagunk üdvösségét munkálni, de magunkra vállalni a mellettünk élők, az Istentől ránk bízottak üdvözülésének segítését is. Nem csak csodálni örömmel Isten Országának gazdagságát, de meg is osztani azt másokkal. Mi készen állunk meglátni és meghallani Isten Országát, észrevenni azt életünkben? Megvan bennünk az öröm, amely egyértelmű jele a megtalálásnak? Ha nem, akkor miért nem keressük? Ha igen, akkor pedig osztogatjuk is azt, előhozzuk kincseinkből a régit és az újat a többiek javára?

(Török Csaba)

 

 


 

 

ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP – „A” – 2020 július 19.

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,24-4)

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

Egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fészket raknak ágai között.

Ismét más példabeszédet mondott: „A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle.”

Ezeket mind példabeszédekben mondta el Jézus a népnek, s példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Így beteljesedett a próféta szava, mely így szólt: Példabeszédre nyitom ajkam, hirdetem, ami a világ teremtésétől fogva el volt rejtve.

Akkor elbocsátotta a népet, s bement a házba. Odamentek hozzá tanítványai, és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédedet!” Így magyarázta meg nekik: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik, és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!

Ezek az Evangélium igéi

__________________________________

 

A Földközi tenger vidékéről került hozzánk. Szép. De mérgező. Mivel a sütés-főzés során a méreganyagok nem bomlottak le – 3-5 grammnyi lisztje már nyálkahártya-irritációt, fejfájást, görcsöket, keringési zavart, súlyosabb esetben fulladásos halált okozhat. Érthető, ha a gazdák irtották. Mostanára kihalófélben van. Védettnek nyilvánították. Ha ez is része a példabeszédnek, elgondolkodhatunk rajta. Annál is inkább, mert a konkoly jelenlétében a búza 20–50%-kal is nagyobbra nő.

___________________________________

 

Jézus három képpel mutatja be Isten országát: a konkoly, a mustármag és a kovász példázatával. Mind a három hasonlat pozitív üzenetet sugároz felénk.

A búza és a konkoly példája Isten türelméről beszél. Néha talán mi is konkolynak érezzük magunkat Isten országában. Ez az érzés akkor szokott elfogni bennünket, amikor tudatosul bennünk bűnösségünk, esetlenségünk és korlátozottságunk. Ilyenkor jó tudni, hogy Isten nem siet ítéletével, Ő tud várni, ha kell, a halálunk pillanatáig is.

A mustármag példája is örömhírt tolmácsol, különösen, ha a kereszténység, de különösképp az Egyház szerepére gondolunk a világban. Néha talán elfog bennünket a kishitűség, amikor látjuk, mennyire hiábavalónak tűnik első tekintetre az Egyház kétezer éves törekvése, hogy jobbá, nemesebbé, emberségesebbé tegye ezt a világot. Boldog emlékű II. János Pál pápának sem sikerült megakadályozni az iraki háborút, jóllehet köztudott dolog, hogy minden erkölcsi tekintélyét latba vetette ennek érdekében. Teréz anyának nem sikerült megszüntetnie a világban uralkodó nyomort, jóllehet beutazta az egész világot és hajlandó volt találkozni a világ uraival, csakhogy felrázza lelkiismeretüket.

A mustármagról szóló példabeszéd óv továbbá bennünket az elhamarkodott következtetésektől. Ma is vannak sokan, akik első tekintetre távol élnek az evangéliumtól, de életük végén mégiscsak az Egyház szentségeiben találják meg lelkük békéjét. Ki segítette őket vissza a hithez? Természetesen, Isten kegyelme.

A kovász hatásának jellegzetessége, hogy belülről hat, éspedig megállíthatatlanul. Jó tudni, hogy Isten országában működnek belső erők is, amelyek nem tőlünk függnek. Amikor Isten országáról beszélünk, akkor gondolhatunk az isteni kegyelem működésére az egyes lelkekben, de gondolhatunk az Egyházra is, amelyet szintén isteni erők hatnak át. Ennek az erőnek egyik nagyszerű kifejezése a szemlélődő szerzetesek. Azt mondhatnánk, hogy a világ azoknak a hitéből és szeretetéből él, akik rendületlenül hisznek és élik az evangéliumot. Néhány évvel ezelőtt a Cannes-i filmfesztiválon a zsűri díját a „Teréz” című filmnek utalták oda. A film, amelyet egy nem hívő rendező készített, Kis Szent Teréz és nővér társainak életét mutatja be a Kármelban, ahol alig történik valami. De ahogy peregnek a képek, úgy tudatosul a nézőben az a gondolat, hogy tulajdonképpen itt, ebben a látszólag kicsiny és szűk kontemplatív világban dől el a világ sorsa.

Hasonló üzenetet közvetít egy újabb film, a „Nagy Csend”, amely a karthauziak furcsa, hallgatásba burkolt világát mutatja be. Az ember előbb értetlenül áll e hallgatásba merült világ előtt, de amint peregnek a képek, úgy világosodik meg a nézőben valami a kovász és a kis mustármag titkából. De nemcsak a szemlélődő szerzetesek a kovász és a mustármag az Egyházban, hanem minden egyes hívő, aki Krisztusba vetett hittel és Isten iránti szeretettel munkálkodik azon, hogy ez a világ egy kicsit emberségesebb otthonná váljék. A világot és az Egyházat nem csak, vagy nem elsősorban a nagy, látszatos kezdeményezések viszik előre, hanem igen gyakran az első tekintetre szerény, a nagy nyilvánosság szeme előtt láthatatlan lelki erők. Ez a kovász és a kis mustármag nagy leckéje.

 

A fönti nagyszerű és vigasztaló gondolatoknak azonban van figyelmeztető üzenete is. Nem szabad egyoldalúan azt gondolnunk, hogy a jó búza mi hívek vagyunk, a konkoly viszont a nem hívők, vagy éppenséggel az Egyház ellenségei.

Ha figyelmesen olvassuk Jézus szavait, akkor rádöbbenünk arra, hogy a konkoly példázata nem a kívülállókra vonatkozik, hanem azokra, akik Isten országában vannak: „Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt”. Nekünk magunknak kell a saját életünkben elkülönítenünk a búzát a konkolytól. Konkoly a mások megvetése, konkoly a szívtelenség, konkoly az önzés. Nekünk magunknak kell növekednünk a jóságban, a nagylelkűségben, az önzetlenségben és akkor kovásszá leszünk, amely átjárja a világot és valamivel jobbá teszi azt.(Szentmártoni Mihály)
 

 

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.

 


 

Évközi 15. vasárnap

 

 

Evangélium Szent Máté könyvéből   (Mt 13,1-23)

Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosai, a harmadik harmincszorosat.”

Ezek az Evangélium igéi

 

(Iz 55,10-11; Róm 8,18-23; Mt 13,1-23)

 „A Lélek csíráit bensőnkben hordozzuk.” A mai vasárnap olvasmányai mind a földbe hullott és kicsírázó mag képével beszélnek valami természetfölötti valóságról, mely Isten kegyelméből bontakozik ki bennük. „Az én szavam nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” Ez az első örömhír, amelynek meg kell előznie az azon való elmélkedést, vajon én mennyire is vagyok jó föld. Isten tervei megvalósulnak, megtestesült Igéje, Jézus Krisztus által. Igaz, ez most még nem látszik, s az egész természet sóvárogva vágyakozik, amíg Isten akarata beteljesül. A természetről szólva nem pusztán hasonlatról van szó. Nemcsak a próféta kapcsolja össze a természetben megfigyelhető folyamatot az isteni akarat megvalósulásával, hanem ez a kettő ontológiailag mélységesen összetartozik. Az évről évre kizöldülő rét, a sarjadó vetés nem önmagában hordja értelmét. Az élettelen és élő teremtmények: hegyek és folyók, virágok és fák, madarak és négylábúak mind-mind beteljesületlenek, szépségük hiábavaló, s mindaddig alá vannak vetve „a mulandóság szolgai állapotának”, amíg a mi dicsőséges istenfiúi szabadságunk meg nem valósul. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint pusztán biológiai kapcsolat. A Föld megmentése ezért sem sikerülhet pusztán külső, környezetvédelmi eszközökkel, hanem csak belső változás, az isteni élet befogadása és kibontakoztatása által. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint amit a panteizmus hirdet: nem a természet öntudatra ébredt, majd a végtelen körforgásba visszahulló részecskéi vagyunk, hanem az egész teremtésért felelős személyek, akiken a természet sorsa múlik. Mi hát a teendőnk? Legelőször az, hogy lelkünkben ne akadályozzuk meg az isteni magvetés kicsírázását és szárba szökkenését. Hogy keresztény életünk szüntelen fogantatás és növekedés legyen. Hogy amint a természet a maga természete szerint él és működik, úgy mi a magunk természetfölötti természete szerint éljünk, felszabadulva a világi gondok, félelmek és a birtoklás csalóka világából Isten fiainak dicsőséges szabadságára.(Barsi Balázs)


 


Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem! Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!

 


 

 

Évközi 14. vasárnap

Evangélium Szent Máté könyvéből 

(Mt 11,25-30)

 

Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.

Ezek az Evangélium igéi

 

édes iga

 

JÉZUS IGÁJÁNAK SÚLYA (Zak 9, 9-10; Róm 8, 9. 11-13; Mt 11, 25-30)

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítelek titeket.” – Természetesen Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte. Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk oly módon, hogy felidézzük Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudjuk, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.
     A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. De ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának terhes törvényeibe. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer az életben, és szüksége van Jézusra.
    Mibe fáradunk bele mi, mai emberek? A fáradtságnak talán három nagy területét tudnánk meghatározni.
Elfáradunk az élet dübörgő hajszája miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk a világba, amelyben élünk.
Elfáradunk a rengeteg igazságtalanság láttán: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe..
Elfáradunk saját erkölcsi esetlenségünk miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját magunkba, akik, és amik vagyunk.
Ekkor jut el hozzánk Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjünk hozzá, ő majd felüdíti lelkünket.
    Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima; ne múljék el nap, hogy nem állunk meg legalább néhány percre, különösen este, lefekvés előtt, hogy felemeljük szívünket Istenhez, hogy megköszönjük neki millió ajándékát. Az emberekönzésére az orvosság hitünk emberszeretete; ne múljék el nap, hogy nem teszünk valami jót valakivel.
          A saját magunkból való kiábrándulás orvossága a szentségek vétele, mindenekelőtt a szentgyónás, amelyben ismételten megtapasztaljuk, hogy Isten elfogad és szeret bennünket; ne múljék el hosszabb idő, hogy nem tesszük le gyarlóságaink terhét az irgalmas szívű Jézus elé, hogy ne kelljen azt tovább cipelnünk az élet amúgy is rögös útján.

    Ennek az evangéliumi szakasznak másik örömhírt közvetítő mondata: „Az én igám kedves és az én terhem könnyű…” Vajon nem ellentmondás ez? Lehet-e a teher könnyű? Hiszen pontosan az ellenkezőjét szoktuk vele kifejezni; ha valakire terhet raknak, akkor azt mondjuk, hogy húzza az igát. Lehet-e az iga kedves, édes? Senki sem vesz igát a nyakába jószántából, azt mindig valaki más kényszeríti ránk. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus ezzel a képpel? Akkori hallgatóinak ez a kép sokat mondott.

    A zsidóknak a vallás nemcsak öröm volt, hanem teher is a számtalan előírás, szabály, szokás és tilalom miatt. Jézus egy alkalommal kemény szavakkal elítélte a farizeusokat, akik elviselhetetlen terhet raknak másokra szabályaik révén, amelyet ugyanakkor ők maguk sem hajlandók hordozni. Ily értelmezésben Jézus példázatából azt olvashatták ki hallgatói, hogy az ő vallása nem teher, hanem szabadság, nem iga, hanem szeretet.
Ez a válasz nekünk is deríthet fényt arra vonatkozóan, hogy mi az igazi vallásosság lényege. De valahogyan érezzük, hogy ez a magyarázat nem elégit ki bennünket maradéktalanul, hiszen Jézus más alkalommal azt is állította, hogy aki tanítványa akar lenni, annak minden nap újra magára kell vennie keresztjét, a kereszt pedig éppoly terhes lehet, minta az iga.

Létezik azonban másmilyen értelmezés is. Egy szentíráskutató szerint talán a fordítással van baj. (William Barclay, The Daily Study Bible, The Gospel of Matthew, The Saint Andrew Press, Edinburg. 1977). A görög jelző itt a “chrestos” szó, ami annyit jelent, mint “testhez szabott”, jól méretezett. Az angol fordítás az igát “könnyűnek” mondja: “My yoke is easy”, oly értelemben, amint egy leckéről mondjuk a kisdiáknak, hogy azt könnyű megtanulni. Tanulságos a német fordítás is, amely negatív formában adja vissza Jézus szavait, miszerint az ő igája nem tör, nem nyom, amint egy cipő szokott törni vagy nyomni: “Mein Joch drückt nicht”. Honnan ez a kép?

   Palesztinában az ökrök igáját fából faragták. A gazda elvezette az ökröt a mesterhez, aki méretet vett az ökör nyakáról, majd nekilátott az iga megformálásának. Amikor elkészült vele, a tulajdonos ismét elvezette az ökröt, hogy kipróbálják, jól méretezett-e az iga, nem szorítja-e az ökör nyakát? Az igát tehát méretre készítették, mint a szabó az öltönyt.

   Létezik egy legenda, mely szerint Jézus volt egész Palesztinában a legjobb iga-készítő és az iparosok már akkor is kiakasztották mesterségük cégérét. Jézus műhelyének ajtaja felett tehát egy iga képe függött ezzel a felírással: „Itt készülnek a legkényelmesebb igák”.

   Valószínűleg tényleg csak legenda az egész, de igen mély igazságot fejez ki, amit így fogalmazhatnánk meg: Az a teher, amit Jézus rak követői vállára, pontosan a személyhez méretezett iga, amely, ha nem is könnyű, nem súlyosabb annál, amit képesek vagyunk vinni. Egyetlen kereszt sem súlyosabb annál, amekkorát elbír a vállunk.

(P. Szentmártoni Mihály)

 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A te személyedben a valóságos emberrel és a valóságos Istennel találkozunk. Nem egy emlékkel, nem egy elmélettel, nem egy dologgal, hanem egy személlyel, aki szelíden arra kérsz minket, hogy vegyük magunkra a te igádat, öltsük magunkra a te személyedet, és éljünk úgy, ahogyan te éltél. Arra kérsz minket, hogy engedelmeskedjünk Istennek, ahogyan te engedelmeskedtél az Atyának és szeressük embertársainkat. Magamra ölteni téged és így új emberré válni, egész életre szóló feladatot jelent. Uram, segíts, hogy mindig téged hordozzalak! Követőd és tanítványod vagyok, ezért osztozni szeretnék életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban.

 


 

 

2020. június 28. – Évközi 13. vasárnap

 

Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 10,37-42)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

Ezek az Evangélium igéi

 

 

A család és különösen a szülők iránti tisztelet nagyon fontos volt a zsidóság életében. A legfőbb kötelességek közé tartozott ennek megtartása.

Nagyon komoly súlyuk van azoknak a szavaknak, amelyeket a tanítványainak mondott Jézus. Ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy őt jobban kell szeretni, mint a hozzátartozóinkat. Ezzel a kijelentéssel ugyanakkor saját önazonosságát is feltárja a tanítványok előtt, vagyis hogy ő Isten. Természetesen a szavai nem arról szólnak, hogy utálnunk kellene rokonainkat a földi életünk során, hanem rámutat az értékek sorrendjére. Mert ha Istent valóban mindenekfelett szeretjük, akkor leszünk képesek az embert egészségesen és igaz szeretettel szeretni, vagyis se nem kevésbé, mint szükséges lenne, se nem túlzásokba esve, ami adott esetben még néha rosszabb, mint a közömbösség. Ha valaki Jézus tanítványa, akkor egyre jobb férj, feleség, édesapa, édesanya, gyermek, testvér lesz. Vagyis Jézus tanítványa úgy fog szeretni másokat, mint saját magát. A felebaráti szeretet, amelyre Jézus meghív bennünket, túlmutat a családokon. De ezt csak azok értik meg, akiket az evangélium szelleme irányít, és így Isten küldöttei. Azzal, hogy mások felé is megnyílnak, segíti őket abban, hogy a családjuk iránt is odaadóbbak legyenek, de fordítva is. A családi kötelék erősítése alkalmasabbá tesz bennünket arra, hogy mások felé is nyitottabbak legyünk.

 

A tanítványok, mint küldöttek, Urukat képviselik. Tehát maga az Úr küldi őket, nem csupán magánakcióról van szó. A próféták is Isten akaratát képviselték, tehát ha befogadták őket, akkor magát Istent fogadták be. A próféta és a tanítvány azért mondható igaznak, mert beengedte az életébe Istent. Tehát nem az a fontos a keresztény ember életében, hogy igaza legyen, hanem hogy igaz legyen. Aki igaz, az hű Istenhez. Ez azzal is jár, hogy üldöztetés, veszteség, küzdelem is éri őket a küldetésük során. De ez nem gyengíti őket, hanem éppen ellenkezőleg. Az üldöztetés vagy bármi veszteség erőforrássá tud válni az életünkben, ha megtaláljuk az értelmét. Ha már változtatni nem lehetséges, elfogadjuk és más szemszögből szemléljük a velünk történteket, legyen az üldöztetés vagy bármilyen más megpróbáltatás. Megnézzük, hogy mit tudunk tanulni ebből. Nem elnyomjuk, hanem elfogadjuk, hogy ezek életünk végéig jelen lesznek, és van bátorságunk megnézni, hogyan tudunk építkezni ebből. Ez is a tanítványságunkhoz tartozik, hiszen éppen a mostani evangéliumban mondja Jézus: „Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”

 

Amígtestben élünk, addig tudomásul kell vennünk Jézus üzenetét, és fogadjuk el a meghívását. S attól kezdve a belé vetett hittel éljük meg tanítványságunkat abban a környezetben, helyzetben, ahová a gondviselés helyezett bennünket.

 

„Testtel élni,
de nem rabjaként a testnek,
mert vele lenni
nem annyi, mint érte.”
(William Blake)(Bátor Botond OSPPE)


 

 

 

 

Évközi 12. vasárnap - 2020. június 21.

 

Evangélium Szent János könyvéből                                                                                                                         

(Mt 10,26-33)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Ezek az Evangélium igéi

 

Ne féljetek!

A szorongás, a félelem megmérgezi az életünket. Milyen szép lehetne az életünk, ha nemszoronganánk, ha nem félnénk sok mindentől, ami be sem következik. Félelmeink szemléletmódunkból fakadnak. Jézus felszólít bennünket arra, hogy mitől ne féljünk, arra isfelszólít bennünket, hogy mitől féljünk. Felkínál nekünk egy olyan szemléletmódot, amely ahelyére teszi félelmünket. A szemléletmódunkat, amelyből félelmeink fakadnak,megváltoztathatjuk, és csak mi változtathatjuk meg. Ne féljetek! Ez a felszólítás hozzánk szól,ezt a felszólítást hittel, bizalommal nekünk kell teljesíteni.

Ami biztos, attól nem kell félni

Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Mi emberek atest és a lélek egysége vagyunk. Halálra szánt testben élünk Testünk életét sok mindenfenyegeti, sok minden el akarja pusztítani testünket. Küzdenünk kell testünk életéért, de végülis győz a túlerő, testünknek meg kell halnia. Jézus azt tanítja, hogy ami biztosanbekövetkezik, mindegy, hogy ki vagy mi által attól nem kell félnünk. A félelem erejét abizonytalanság adja.

Ami bizonytalan, attól félünk

A készületlen diák fél, mert lehetségesnek tartja azt, hogy felelnie kell, nem biztos benne ésezért fél. Ha biztossá válik, ha bekövetkezik az, amitől félünk a félelmünk, megsemmisül. Abukástól csak az a diák tud félni igazán, aki még soha sem bukott meg. Jézus félelmeink erejétúgy gyengíti meg, hogy félelmeinket viszonylagossá teszi, megmondja nekünk, hogy inkábbkitől féljünk. Lelkünk örök sorsa bizonytalan, lelkünk féltése jogos félelem. Bölccsé válunk,ha törődünk lelkünk örök sorsával. Az Úr félelme abölcsesség kezdete.

Küldetésben

Akik Jézus küldetésében járnak, azoknak nem kell félniük, azokra Isten gondviselő szeretetevigyáz. A Mennyei Atya szeretetének erőterében élünk, mozgunk, vagyunk. Az Isten szeretiaz Ő teremtett világát. Nem tudunk úgy szétnézni ebben a világban, hogy egyúttal netekintenénk a világát szerető Istenre is. Ha jót teszünk azzal, akit az Isten szeret, az Istennelteszünk jót, és ha bántjuk azt, akit az Isten szeret az Istent bántjuk meg. A szentírás fordítói,nemcsak fordítanak, időnként egy kicsit ferdítenek is. Az eredeti szöveg szerint Jézus aztmondja: „Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülükAtyátok nélkül!” Hogy az Atya egy verébbel együtt a földre esik, ezen a fordítók finomítaniakartak; így fordították; „Atyátok tudta nélkül.” Ez így igaz, csak kevés. Az eredeti szövegérzékelteti, mit jelent az Isten mindentudása. Az Isten tudja, érzi, mit érez a veréb, amikor aföldre esik, tudja, érzi fájdalmainkat, szenvedéseinket;  Ő közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.

 

 

_________________________________________________

 

2020. június 14. – Úrnapja, Krisztus szent teste és vére

Az én Jézusom a Krisztus,aki köztünk van,mert minden szentmisében földre szállés vándorlásunk társa lesz.Azon az „első” vacsorán apostolainak,testét és vérét adta:„Vegyétek, ez az én testem, …ez az én vérem” (Mk 14, 22-24)Feláldozott testének és vérének vételea mi örök életünknekzáloga!Ezen a szép, hitvalló ünnepen,– szentmisénkben, –különös odaadással kellbelekapcsolódnunk Krisztus áldozatába.És magunkhoz venni Testét és Vérét,a Kenyér színében!Az Eucharisztia szentségében igazán,valóságosan és lényegileg van jelen Jézus!Nem puszta visszaemlékezés ezegy hajdan volt eseményre,hanem halálának és feltámadásánakhathatós megjelenítése.Részesülés abban a valóságbanamely a hívő ember isteni életét táplálja.Úrnapján, – hitünk titkát ünnepelve, –hálával és virágesővel,valamint körmenettel hódolunkaz Oltáriszentség előtt.Egy város, egy település attól lesz lakható,hogy benne templom áll.Ahol az ég és a föld találkozik.A templomból kilépő körmenet pedigJézus jelenlétét, oltalmátfizikailag is kiterjeszti az otthonokra,bevonva azokat a szent térbe.A körmenetbe négy stáció ékelődik.Ezeken a stációkon evangéliumot olvasnak,és a négy égtáj felé áldást ad a papaz Oltáriszentséggel.Nemcsak szent pihenők ezek,hanem a templom négy falánaka négy égtáj felé való kiterjesztését is jelzik.A város és a világ itt és így részesülIsten köztünk lakozásánaktitkában és erejében.A körmenet szépséges demonstráció.Tanít és hirdet,– szimbólumaival és szavaival.A tömjénezés, mint felszálló ima,a tisztelet és hódolat jele.Miközben magunk is igyekszünkelébe tenni lelkünk hódolatát.A felállított virágsátrakszép jelképeiannak a szeretetnek, figyelemnek,amellyel Isten jelenléte iránt vagyunk.A tanítás, a hirdetés fontos részekénta diakónus négy evangéliumi részleteténekel vagy olvas.Az Oltáriszentség alapításáról,a jó Pásztorról,az Élet Kenyeréhez adott ígéretekrőlés a názáreti zsinagógában adotttanításról: „ma beteljesedett az Írás!”Úrnapján Jézusnagyon látványosan van közöttünk.Velünk jár állomásról állomásra.Díszbe öltözve, áhítattal kísérjük és fogadjuk.Annál is inkább, hisz már itt a nyárés könnyebb ruházatban, de ugyanolyanszép lélekkel akarjuk vele járni nyarunk útjait.Örömben és boldogságban!

 

Evangélium Szent János könyvéből                                                                                                                                             (Jn 6,51-58)

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Ezek az Evangélium igéi


Hitünk szent titka


A gazdasági válság kezdete óta világszerte mindennapossá váltak az utcai tüntetések, amelyekről rendszeresen hírt hallunk. Általában az elégedetlen, mármint a jövedelmükkel elégedetlen emberek vonulnak az utcára magasabb fizetést követelve. Más esetekben az utcai tüntetések politikai vonatkozásúak, vagy egy társadalmi problémára akarják felhívni a figyelmet a szervezők, illetve a résztvevők. Az ilyen utcai megmozdulások sokszor megmaradnak a békés felvonulás szintjén, máskor azonban sajnos elszabadulnak az indulatok és akár napokra vagy hetekre csatatérré változtatnak egy várost komoly anyagi károkat okozva, s főként veszélyes sérüléseket okozva embereknek.

Évente két alkalommal a katolikus hívők is az utcára vonulnak papjaik és püspökeik vezetésével, de ezek a rendezvények különböznek az imént említettektől. A vallásos emberek nem fizetésemelést követelnek és nem politikai véleményüket akarják kifejezni, hanem egészen más szándékkal lépnek ki a templom falai közül. A húsvéti feltámadási körmenet és az úrnapi körmenet külsőleg talán hasonlít egy békés felvonuláshoz, de egészen más a szándéka. Hitünk alapját, életünk forrását, Jézus Krisztust mutatjuk meg a világnak, aki valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Őt visszük a körmeneten, hogy áldja meg a világot, városainkat és falvainkat, ő áldjon meg bennünket. A körmenettel nem a feltűnést keressük és nem a közlekedést akarjuk megzavarni, hanem szeretnénk megmutatni, hogy Isten jelen van köztük, jelen van a világban.

A mai ünnep evangéliumában az utolsó vacsorán történtekről hallottunk, amikor Jézus a kenyeret saját testeként adta apostolainak, majd pedig a bort saját véreként adta nekik meghagyván, hogy cselekedetét az ő emlékezetére ismételjék meg. Az Egyház az Úr kívánságának a szentmisében tesz eleget, amikor a felszentelt pap Krisztus személyében és az Egyház nevében átváltoztatja a kenyeret és a bort az Úr Jézus testévé és véréve. A szentmise lényegét sajnos még a felnőtt hívők közül is sokan félreértik, amikor azt gondolják, hogy a mise az utolsó vacsora megjelenítése, annak megismétlése, amit Krisztus ezen az apostolaival elköltött étkezésen tett. Valójában azonban a szentmise Jézus keresztáldozatának a megjelenítése, hiszen a mi Urunk a kereszten adta oda visszavonhatatlanul önmagát Istennek és nekünk. Felajánlása ebben az értelemben Istennek értünk bemutatott áldozat volt. A szentmisében tehát mindenekelőtt Krisztus keresztáldoztára emlékezünk, valamint az ő feltámadására is, amely annak jele, hogy az Atya elfogadta az ő áldozatát. Ha ezen a gondolatmeneten továbbhaladunk, rögtön megértjük, hogy a szentmisén való részvételünk akkor teljes, ha nem csupán emlékezésnek és ünneplésnek tartjuk azt, hanem Krisztus áldozatához odatesszük a mi áldozatunkat is, azaz felajánljuk önmagunkat Istennek. A szentmise ugyanis nem csupán a miséző pap áldozata, hanem minden hívő áldozata is, hiszen a pap mind a maga, mind a résztvevők nevében mutatja be ezt az áldozatot.

A szentmise fontos mozzanata, amikor az átváltoztatott kenyérre és borra mutatva elhangzik a következő: Íme, hitünk szent titka. Oltáriszentség hitünk szent titka. Az átváltoztatott kenyérbe és borban Krisztus valóságosan és titokzatosan jelen van. Erre a titokra figyelünk, ezt a titkot ünnepeljük.

(Horváth István Sándor)

_____________________________

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is, mert egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk. Köszönjük, Urunk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hiszünk benned, imádunk téged és szeretünk téged.

 

_________________________________

 

 

 

 

2020. június 7.

Szentháromság vasárnapja

 

Evangélium Szent János könyvéből(Jn 3,16-18)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.

Ezek az Evangélium igéi


 Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 3,16–18)

Szentháromság ünnepének evangéliuma Isten belső életének mélységeibe vezet el bennünket. Jézust egy alkalommal éjnek idején kereste fel Nikodémus, hogy kifejezze az iránta való csodálatát. Szemében Jézus egy különleges, Istentől jött tanító, aki ráadásul olyan jeleket visz végbe, amelyekre képtelen lenne, ha nem volna vele az Isten. A vele való beszélgetés során fogalmazza meg Jézus ezt a mondatot: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Ez mintegy magába sűríti az egész evangéliumot, és egyúttal feltárja Isten legfontosabb tulajdonságait. Ha megpróbáljuk kibontani, látjuk, hogy nem véletlenül nevezik az evangéliumok evangéliumának. Belőle választ kapunk egy sor kérdésre.

Ki az Isten? Nem valami elvont, személytelen valóság, hanem olyan valaki, aki képes szeretni, sőt képes előbb szeretni. Kezdeményez és szereti a világot. Szeretetből keresi a kapcsolatot az emberrel. Az is nyilvánvaló, hogy nincs egyedül, mert van egy Fia. Több nincs, csak egyetlen, az egyszülött, aki ezért különösen értékes számára, egyedi és megismételhetetlen. Ha pedig van Fia, akkor megtudunk róla valami olyat, amit itt Jézus sem mond ki. Azt, hogy ő Atya. Ha pedig Atya, akkor mindent Atyaként tesz. Atyaként teremt, szeret és adja oda a Fiát, úgy, hogy szinte megszakad a szíve. Máshogyan szeret az Atya, és máshogyan szeret a Fiú. Így van ez emberi kapcsolatainkban is. Az Atya ajándékoz, nagylelkű, áldozatkész, kezdeményező, a Fiú pedig az, aki felismeri ezt a szeretetet, rácsodálkozik és válaszol rá, úgy, hogy viszontszeret.

Mit tesz Isten? Ajándékoz. A világ annyira fontos, annyira drága a szemében, hogy a legértékesebbet, a Fiát adja érte. Fontos neki, hiszen az övé, az ő műve, az ő keze alkotása, amely emiatt megérdemli gondoskodását, szeretetét.

Miért és kiért cselekszik Isten? A világért. A világ itt az embert jelenti, hiszen az ég, a föld és a csillagok nem képesek személyként cselekedni, nem képesek hinni benne. Csak az ember képes erre. Isten valójában az embert szereti ennyire, aki a teremtés célja és koronája. Az emberért cselekszik, de nem csak úgy általában, hanem konkrétan, azzal a céllal, hogy az ember, aki hisz benne, el ne vesszen.

Mit jelent, hogy Isten megmenti az embert? Ez az üdvösség. Ez a szó ma inkább elfedi azt a tartalmat, hogy mire képes Isten az ember megmentéséért. A megmentés az örök élet, ami az örök halál ellentéte. Az örökké tartó élet viszont ellentmond minden földi tapasztalatnak. Nyilvánvaló, hogy nem jelen életünk koordinátáiról van itt szó, hanem egy merőben új valóságról, arról, amely az Isten világa, arról az életről, amely Isten élete.

Így rejtőzik el, és tárul fel ebben az egyetlen mondatban Isten belső életének gazdagsága, aki Atyaként teremt, szeret, ajándékoz, Fiúként erre engedelmesen válaszol, szeretetből meghal és feltámad, hogy utat készítsen az embernek önmagában. Szentlélekként pedig mindazt, aki hisz benne, bevonja belső életének dinamikus, örök valóságába, a Szentháromság misztériumába.

Ternyák Csaba érsek 



Urunk, Istenünk! A Szentháromság titkához, belső életed titkához nem csak elméleti módon közeledhetünk, hanem a szeretet jelenlétének felfedezése útján is. Segíts minket, hogy észrevegyük szereteted jeleit a világban és személyes életünkben!Segíts minket, hogy szeretetedre irányítsuk azok figyelmét is, akik nélküled képzelik el életüket és nem gondolnak örök sorsukra, hogy ők is tebenned találják meg életük értelmét és boldogságát! Segíts minket, hogy földi életünk során a Szentháromságban és Isten szeretetében éljünk! Segíts, hogy földi életünk után eljussunk Isten örökké tartó szeretetébe!

 

 

_____________________________________________________________________

 

2020. május 31. – Pünkösdvasárnap

 

Pünkösd, a húsvéti idő lezárása

Pünkösd a húsvét után a legrégebbi, a harmadik legnagyobb keresztény ünnep, amely idén május 31-re esik. Az ünnep elnevezése az Ószövetség koráig nyúlik vissza.

Az Ószövetségben a mai pünkösdnek megfelelő ünnep zarándokünnep volt, amelyen Izrael fiainak meg kellett jelenniük Jahve színe előtt (Kiv 34,23; MTörv 16,16). Az ünnep elnevezése a történelem során változott, a hetek ünnepét, az aratási ünnepet (vö. Szám 28,26) felváltotta az első kéve felajánlása utáni ötvenedik nap ünnepe (vö. Lev 23,9–14; Tób 2,1; 2Mak 12,32; ApCsel 2,1), az örömünnep (vö. Iz 9,2), amelyen hálát adtak Jahvénak a búzatermésért. Innen származik az ötvenedik – görögül pentékoszté – elnevezés, amely szóból ered a magyar elnevezés: pünkösd. Jézus korára az ünnep új tartalommal is bővült: a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapja lett, ami az Egyiptomból való kivonulás után az 50. napon történt. Zarándokünnep volt Izrael népe számára, az egyik olyan alkalom, amikor nagy sokaság érkezett Jeruzsálembe (ApCsel 2,5). 

Az Újszövetségben új értelmet nyer az ünnep jelentése: a Jézus feltámadása utáni 50. nap, a Szentlélek eljövetelének napja (ApCsel 2,1–13), éppen az a nap, amikor a zsidó nép a törvényadást ünnepelte.

Pünkösd ünnepnapjához három fontos esemény kötődik: a Szentlélek eljövetele, aki Krisztus megváltó művét beteljesíti és akinek eljövetelét Jézus búcsúbeszédében megígérte; az Egyház alapítása, valamint az egész világra kiterjedő missziós munka kezdete, hisz a Szentlélek erejével azok az apostolok, akik addig talán Izrael földjét sem hagyták el, szerte a Római Birodalomban hirdetni kezdték Jézus feltámadásának örömhírét. A Szentlélek kiáradásának eseményét az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 2,1–11) rögzíti. A leírás szerint az apostolok, miután a Szentlélek eltöltötte őket, mindenkinek a saját nyelvén hirdették az evangéliumot. Isten a nyelvek csodájával mutatja meg azt az egységet, amely a közös hit megvallásával kapcsolja össze a különböző nyelven beszélő embereket. Ezáltal született meg az első pünkösdkor az Egyház, amely egy, szent, katolikus és apostoli.

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) liturgiareformja szerint pünkösd az ötvennapos húsvéti idő ünnepélyes lezárása. Pünkösd vigíliáján, előestéjén szerte a világban a Szentlélek eljövetelét kérik virrasztva és imádkozva a hívek, többek között egy ősi Szentlélek-váró himnusz szavaival:

Teremtő Lélek, szállj reánk,
ragyogd be lelkünk, tiszta láng,
ki alkotsz, éltetsz szíveket,
hozd nékik bő kegyelmedet!

Kit úgy hívunk: Vigasztaló,
kit ad nekünk az Alkotó,
te élő forrás, égi láng,
szent kenet, égből szállj le ránk!

_____________________

 

Evangélium Szent János könyvéből                                                                                     (Jn 20,19-23)

Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”

Ezek az Evangélium igéi

 

 

Ebben a földi életben minden igazi beteljesülés egyben valamiképpen kezdet is. „Mindent tudtul adtam nektek.” Véget ért a teológiai képzés.Ez azonban még kevés: Isten benső életét is akarja közölni velünk. A Krisztus-esemény beteljesülése egyben az Egyház igazi kezdete.Életünk történetében is így van ez. Várakozunk, hogy valami fontos valóra váljon.

Ahol a Szentlelket kapjuk, az beteljesülés:

  • Keresztségünkkel örök életre való születésünk valósul meg. A születés azonban egyben kezdet is.
  • Bérmálásunkkal a belső növekedés bizonyos fokú teljességre jut. A keresztény nagykorúság küszöbét átlépve indulhatunk hirdetni az evangéliumot. Beteljesedés ez, de egyben felnőttségünk kezdete.
  • Az Eucharisztia vételével beteljesedik a Krisztus életébe való beavatottságunk. De már az elsőáldozás elnevezés is jelzi, hogy ezzel valami új veszi kezdetét a vele való kapcsolatunkban.
  • Bűnbánatunk a szentgyónásban, a kiengesztelődés szentségében a Szentlélek közlésével nyeri el beteljesedését. Bocsánatot nyerünk és ezzel új út kezdődik.
  • A házasság szentsége mintegy beteljesíti az emberi szerelmet. De valójában a Szentlélek kiáradása által a házasok megint csak egy új úton indulnak el.
  • Az egyházi rend.Az újmisést sokszor ünneplik a hívek úgy, mint aki feljutott a hegycsúcsra, és a teljesség fényében áll. Ő pedig csak pirul: tudja, hogy indul csupán, hogy beteljesítse a Krisztustól kapott küldetést.
  • A szentkenet az emberi szenvedést vagy azzal teljesíti be, hogy meggyógyítja, vagy azzal, hogy Krisztus áldozatába iktatja be a Szentlélek erejével, egészen odáig, hogy minden Krisztusban hívő haldokló így kiálthat fel: Beteljesedett! Az égbe lépve azonban azt látja, hogy csak most kezdődik, amiért eddig élt.

 

Ezt a látomást, amely szerint a Szentlélek életünk sodrában új és új beteljesedéseken és kezdeteken át vezet, a mennyei élet perspektívájában kell szemlélnünk.

A Szentlélek működése ugyanis az örök Kezdetbe, Isten benső életébe vonja bele egyre mélyebben egész emberi egzisztenciánkat.

Micsoda gazdagságot rejt a mai Evangéliumnak ez a két szava:  rájuk lehelt! Jézus Krisztus utolsó gesztusa itt a földön a mi mennyei életünk kezdete.    

 (Barsi Balázs)

 

_____________________________________

 

URUNK MENNYBEMENETELE

2020. Május 24.

 

„2020. május 18-tól, hétfőtől kezdve ismét tarthatunk nyilvános szentmiséket és más liturgikus cselekményeket templomainkban vagy alkalmas szabadtéri környezetben Főegyházmegyénk egész területén. Ennek során gondosan tartsuk meg a mindenkori állami előírásokat!  A szertartások során ügyeljünk arra, hogy az egyes résztvevők között másfél méter távolságot tartsunk. Fertőtlenítsük a kilincseket, helyezzünk el kézfertőtlenítőt a bejárat közelében. Kérjük a paptestvéreket és a liturgiában segédkezőket, hogy a szentmise előtt és után fertőtlenítsék kezüket. Figyelmeztessük a résztvevőket a szájat és orrot eltakaró maszk (vagy kendő) használatára.  A szenteltvíztartók továbbra is üresen maradnak, a szentáldozás kizárólag kézbe adással történik. Perselyezés, adománygyűjtés a mise végén történjen.”(idézet Dr. Ternyák Csaba egri érsek rendelkezéséből, bővebben a honlapon)

A Szentmisék következő heti rendje, ezen honlap „MISEREND” menüben található!

 

ALTEMPLOM IDEIGLENES NYITVATARTÁSA

Hétfő, Kedd – Zárva

Szerda – Vasárnap:  08.00 – 12.00

Az altemplom ugyanabban az időben egyszerre, az egy háztartásban élők maximum 3 fő/ 5 perc időtartamra, orrot és szájat takaró maszkban látogatható!!!

__________________________

IRODAI HIVATALI IDŐ: Kedd: 9.00 – 13.00, csütörtök: 15.30 - 17.30

Tiszaújváros Római Katolikus Plébánia, Szent István út 32. tel.: (49) 540-102

Web: ”tiszaújvarosiplebania.hu”

____________________________

 

 

+ EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.

    Abban az időben:

    A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: ,,Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!’’

    Ezek az evangélium igéi.

 

Máté nem azzal zárja könyvét, hogy Jézus hazatért az Atyához, hanem azzal, hogy az Egyházban és az Egyház által meg kell valósulni Krisztus küldetésének. Úgy küldi tanítványait, mint az abszolút hatalom birtokosa. Az apostolok feladata az lesz, hogy az evangélium hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával az embereket az ő tanítványaivá tegyék, vagyis megvalósítsák az ő követését a földön. Jelenléte pedig annak a biztosítéka lesz, hogy az Egyház az Isten országát fogja terjeszteni.

 

___________________________

 

A KÖZTÜNK MARADT KRISZTUS ÖRÖME

Az evangéliumi beszámoló elmondja, hogy Urunk mennybemenetele után a tanítványok nagy örömmel mentek haza. Furcsa ez az öröm! A lélektan törvényei szerint a szomorúság érzelmét vártuk volna el tőlük, hiszen itt egy szeretett személytől való végleges búcsúról van szó. Az embernek valaha is megadatott legnagyobb kitüntetés utolsó pillanatai ezek: a tanítványok mindeddig szemtől szembe látták Jézust, az Isten Fiát. Elvártuk volna, hogy szívük fájdalma kifejezésre jusson viselkedésükben is. Ehelyett azt olvassuk, hogy nagy öröm töltötte el őket. Mi lehetett örömük titka? A tanítványokban nagy változásnak kellett végbemennie, éspedig rövid idő leforgása alatt: Emmausz és a Mennybemenetel között.

A két emmauszi tanítvány még szomorúan bandukolt az úton a nagy veszteség miatt: Jézus nem volt többé velük. Most azonban nagyon örülnek. Mi történt időközben? Az történt hogy a tanítványok megértették, hogy az igazi boldogság nem a látható dolgokban van, hanem a láthatatlanokban. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézust ezután mindig és mindenütt láthatják és megtalálhatják. Krisztus mennybemenetele óta az embernek nem kell az eget kémlelnie, hogy megtalálja örömének forrását, hanem elég, ha nyitott szemmel megy tovább az élet ösvényén, ahol minden emberben, minden helyzetben és minden eseményben Jézus közeledik feléje. Valami hasonló történik, amikor megérint bennünket a barátság, a szerelem vagy a szeretet ereje, akkor szinte megnyílik a szemünk, és olyan dolgokat látunk, amelyek azelőtt rejtve voltak szemünk elől: mennyire szép, jó, kedves, fontos az a másik személy, akit szeretünk. Ezt értették meg a tanítványok is, vagyis, hogy a mennybemenetel után Krisztus jelenléte egyetemessé lett. Velünk és köztünk van, csak a szívünket kell megnyitnunk, hogy meglássuk Őt. Megértették azt, hogy Krisztusnak el kellett mennie ahhoz, hogy örömük teljes legyen, de nemcsak a történelmi tanítványok öröme, hanem minden tanítványé, így a mi örömünk is teljes legyen.

Az eddig elmondottak még egy fontos üzenetet tartalmaznak: ahhoz, hogy a tanítványok megtalálják az igazi örömet, el kellett hagyniuk a mennybemenetel helyét és el kellett menniük az emberek közé, hogy hirdessék az örömhírt: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot...” Nekünk is ki kell lépnünk önző kis világunkból, ha meg akarjuk találni az igazi örömet. Csak a másokhoz való odafordulás a szeretetben képes eltölteni bennünket igazi örömmel. Az öröm útja az önzetlenségen keresztül vezet: a másoknak tett szolgálat az öröm forrása. Hasznos felfigyelni még egy harmadik körülményre Jézus mennybemenetele kapcsán. Határtalanul szép és vigasztaló Jézus földi életének utolsó jelenete, az utolsó kép, amely kitörölhetetlenül megmaradt az első tanítványok szemében: Jézus felemelte kezét és megáldotta őket és a világot. Óriási horderejű igazság ez: rajtunk, ezen a földön, minden emberen Jézus áldása nyugszik. Jézus mennybemenetele óta ez a föld nem megátkozott siralomvölgy, hanem áldott otthon, azóta embernek lenni nem átok sújtotta sors, hanem Isten áldotta valóság.

A megbérmált, azaz a Szentlélekkel áthatott keresztény feladata és küldetése tehát az, hogy erről az igazságról tegyen tanúságot a világnak. De ennél még tovább kell mennünk: nekünk magunknak kell áldássá válnunk mások számára. Hogy mit jelent valaki számára áldássá lenni, azt biztosan tudjuk saját tapasztalatunkból: amikor nagy bajban voltunk, amikor szenvedtünk, és valaki mellénk állt, vagy egy jó szót mondott, akkor úgy éreztük, hogy ez az ember puszta jelenlétével áldás volt számunkra. Ilyen áldássá kell válnunk nekünk is mások számára.

Este, mielőtt lepihennénk, lelkiismeretvizsgálatunkba szőjük bele ezt a kérdést is: vajon azok, akik ma az utamba sodródtak, akikkel találkoztam, akikkel együtt dolgoztam, áldásnak tartották-e jelenlétemet, vagy inkább bosszúság, megaláztatás forrásának? Urunk mennybemenetele töltsön el bennünket új örömmel, amelyet mások felé is képesek leszünk kisugározni.

(Szentmártoni Mihály S.J.)

Szentlélek várás Ókeresztény szokás szerint Pünkösd a Húsvét és a húsvéti idő megkoronázása, amelyet keleten és nyugaton egyaránt ünnepeltek. Mózes korától kezdve a Húsvét után hét héttel tartották a „hetek ünnepét”, amelyet hellenista hatásra pentékoszté-nak neveztek. Az ötvenedik nap eredetileg aratási, hálaadási nap volt. Nyelvünk ebből származtatja az ünnep ma használatos nevét.

 

__________________________________

 

 

 

 

Nyilvános istentiszteletek az Egri Főegyházmegyében

 

2020. május 18-tól, hétfőtől kezdve ismét tarthatunk nyilvános szentmiséket és más liturgikus cselekményeket templomainkban vagy alkalmas szabadtéri környezetben Főegyházmegyénk egész területén.

Ennek során gondosan tartsuk meg a mindenkori állami előírásokat!

A szertartások során ügyeljünk arra, hogy az egyes résztvevők között másfél méter távolságot tartsunk. Fertőtlenítsük a kilincseket, helyezzünk el kézfertőtlenítőt a bejárat közelében. Kérjük a paptestvéreket és a liturgiában segédkezőket, hogy a szentmise előtt és után fertőtlenítsék kezüket. Figyelmeztessük a résztvevőket a szájat és orrot eltakaró maszk (vagy kendő) használatára.

A szenteltvíztartók továbbra is üresen maradnak, a szentáldozás kizárólag kézbe adással történik.

Perselyezés, adománygyűjtés a mise végén történjen.

További intézkedésig Főegyházmegyénkben fennmarad a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alóli felmentés, valamint a több gyónónak egyéni bűnvallomás nélkül adható általános szentségi feloldozás lehetősége. Aki azonban így feloldozásban részesül, az később, a legközelebbi egyéni gyónás során tartozik bűneit megvallani.

Ezek a felmentések és óvatossági rendelkezések különösen is az idősek és gyenge egészségűek védelmét szolgálják, akikért továbbra is fokozott felelősséggel tartozunk.

Ahol van rá lehetőség, folytassuk a szentmisék online közvetítését. Ez a fajta kapcsolattartás a hívő közösség tagjaival a járványügyi helyzet remélt javulásával úgy is folytatható, hogy egyes szentmisék helyett más vallási tartalmakat közvetítünk.

A tömegrendezvényeket a hatósági előírások még nem teszik lehetővé, így közösségi alkalmakat csak a járványügyi szabályok megtartásával szervezzünk.

Kérjük a Szentlélek Úristen elevenítő erejét plébániáink és egész egyházmegyénk számára!

Eger, 2020. május 16.

                                                                                                                   

                                                                                                      Ternyák Csaba
                                                                                                           egri érsek

 

 

____________________________________________________

Húsvét VI. vasárnapja   Tömegtájékoztatási világnap  2020. 05. 17.

 

 

+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből

Kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik.
Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.

 Ezek az evangélium igéi.
____________________________

Az evangélista itt rámutat a keresztény élet tartalmára. A Jézus iránt való szeretet nem érzelem, hanem tanításának követése. Ez sem saját erőnkből történik, hanem a Szentlélek segítségével, akit Jézus az Atyától küld el, mint ,,másik vigasztalót. ,, Ő az Igazság Lelke, ezért az igazság útján vezet, s mivel ő az Atya és a Fiú szeretetének kifejezője, azért bennünket is az Atyához kapcsol, mint fogadott gyermekeket. Ezért nem érezzük árvának magunkat A nagy ígéret az, hogy aki szereti Krisztust, azt az Atya is szeretni fogja.

____________________________

Elmélkedés
____________________________

Szinte azonnal folytathatnánk János teológiai magyarázatát az utolsó vacsorai búcsúbeszéd kapcsán. Jézus más szavakkal mintha ezt mondaná apostolainak: „az Igazság Lelke engem értet meg, hiszen én vagyok az igazság. Ha az Atya küldi, én is küldöm, mert én és az Atya egy vagyunk. S ha ő veletek marad, akkor annyi, mintha én lennék veletek.” A Szentlélekisten tárja föl lelkünkben a Szentháromság tengermély titkát, s ő erősít meg hitünkben. Nem kell szomorkodnunk, mert ennél nagyobb vigasztalást nem is kaphatnánk. Ő maga a paraklétosz, a vigasztaló: ügyvéd, szószóló, közbenjáró. Mostanig Jézus volt Isten vigasztalása számukra, de most emberségében is visszatért az Atyához. Minden búcsúzás egyfajta elengedés is… Ha nem engedjük el a fizikailag megtapasztaltat, nem lesz részünk a még nagyobb vigasztalásban. Ahogyan Jézusnak is „el kell engednie” földi ragaszkodását, hogy a Lélek töltse be tanítványait, nekünk is meg kell tanulnunk újból és újból elengedni: élményeket, múltat, emlékeket, képeket, rendes vagy rendetlen ragaszkodásokat. Istent sem lehet birtokolni.
A pünkösdi Lélek majd átveszi életünk irányítását, megszólítja bennünk a legjobbat, mindazt, ami szép és igaz, helyreállítja mindazt, amit az ősbűn elrontott, és Isten életét áramoltatja belénk. Nem mi vagyunk a kezdeményezők, hanem ő kezdeményez bennünk. Ő serkent mindennek a mélyebb megértésére. Ő frissíti Isten szavának „szavatosságát”.
Ő folyósítja a kegyelmeket és a karizmákat, ő irányítja lépteinket a helyes úton, ő az állandó „észak” lelkiismeretünk iránytűjén… Ha odahallgatunk az ima csendjében, a Lélek megsúgja, mi élvezzen elsőbbséget akár napi döntéseinkben is. Ez a létáramlás teszi mássá a keresztényt. A most formálódó gyülekezet ettől válik lelkes–örömteli közösséggé, egyházzá. Ez a Lélektől átjárt látásmód adja a kereszténység többletét.
_________________________

A Szentlélek vezetésével


Az Istennel való találkozás az ő szavának, tanításának hallgatásával kezdődik. Nem passzív hallgatás ez, nem csupán a fül megnyílása Isten üzenete iránt, hanem odafigyelés, a szív nyitottsága és készsége a hallottak megvalósítására.
E folyamat során engedjük, hogy a tanítás dolgozzon bennünk, mint az élesztő a tésztában, átjárjon, átalakítson minket, hasson értelmünkre, érzelmeinkre és akaratunkra, továbbá cselekvésre ösztönözzön minket. A cél tehát világos számunkra, a törekvés sem hiányzik belőlünk, hogy Isten igéje szerint éljünk, de az emberi erőnk mégis kevésnek bizonyul sok esetben a megvalósításra. Ilyen helyzetekben lehet számunkra fontos Jézus bátorítása, ígérete, amit a mai evangéliumban olvasunk: „A Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Nem csak az egykori tanítványoknak szólt tehát ez az ígéret, hanem nekünk is, akik halljuk az Úr szavát, keressük annak értelmét és megvalósítási területeit.
Itt érdemes egy figyelmeztetést tennünk: Legyünk óvatosak és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket az isteni üzenet megértésében! A magunk okoskodása, és tudálékossága ugyanis kiolthatja bennünk a Lélek tüzét, s ez esetben csupán a holt betűvel találkozunk, amely aligha vezet minket az élő Istenhez. Lényeges az is, hogy ne engedjünk a saját türelmetlenségünknek, ne sürgessük Istent, hogy kérdéseinkre azonnal válaszoljon! A Szentlélek türelemre tanít minket és majd gondoskodik róla, hogy a kellő időben megkapjuk az iránymutatást útkeresésünkre, a vigasztalást bánatunkra, a szükséges jó tanácsot bizonytalanságainkra és a megnyugtatást aggodalmainkra.
Az Úr ígéretének teljesedését, a Szentlélek megvilágosító tevékenységét minden korban megtapasztalta az Egyház és mi is megtapasztalhatjuk Isten üzenetének olvasása során. A Lélek gondoskodik arról, hogy a szívünkbe hullott jó mag növekedésnek induljon és bőséges termést hozzon. Az a „minden”, amire a Szentlélek megtanít minket, nem végtelen tartalmú tudás megismerését és megértését jelenti, hanem mindannak megértését, amit üdvösségünk érdekében és embertársaink javára tennünk kell. Nem szükséges tehát túlterhelnünk értelmünket könyvtárnyi ismeret tanulásával, hanem elégedjünk meg azzal, hogy amit megértettünk, azt meg is tegyük. E folyamatban egészen Istennek tudjuk szentelni magunkat, alázatosan átengedjük neki életünk irányítását, mert felismerjük a neki való engedelmességben és parancsainak teljesítésében az üdvösség útját.
A feltámadt Jézus ma ezt mondja nekünk: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.” Ismerős a kijelentés. Nem elég hallgatni tehát, amit az Úr mond, hanem meg is kell tartani. Erről szól a homokra és sziklára épített ház példázata, amelyet Jézus így vezet be: „Aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette házát” (Mt 7,24). Igen, érdemes okosnak lennünk, sziklára, azaz az Úr igaz és üdvösségre vezető tanítására építenünk egész életünket. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat” – mondja Jézus, amiből megértjük, hogy a szeretet soha nem maradhat érzés a szívünkben, hanem tettekben, jócselekedetekben nyilvánuljon meg.
(Horváth István Sándor)

 

 

Imádság


Urunk, Jézus Krisztus, te a Szentlélek által minden korban kiárasztod szeretetedet az emberekre. Taníts engem a szeretet gyakorlására. Soha nem felejtem, hogy te a végsőkig elmentél a szeretetben. Atyád és az emberek iránti szeretetből áldoztad fel magadat, megmutatván számunkra, hogy a szeretet nem szavakat kíván, hanem odaadást és hűséget. Úgy akarok élni, ahogy te éltél, s úgy akarok szeretni, ahogyan te szeretsz engem! Küldd el a Szentlelket, hogy megtanítson az önzetlen és önfeláldozó szeretetre! Segíts minket, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

____________________

 

Megvan a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus új időpontja

 

A Vatikán jóváhagyta Erdő Péter bíboros, prímás javaslatát az elhalasztott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus új időpontjára. A katolikus világeseményt 2021. szeptember 5–12. között rendezik meg Budapesten – adta hírül a NEK Általános Titkársága május 12-én.

 

Április 23-án jelentette be a Vatikán, hogy Ferenc pápa a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Pápai Bizottságával, valamint a katolikus világesemény szervezőivel egyeztetve – tekintettel az egészségügyi válsághelyzetre és annak következményeire – egy évvel elhalasztja a 2020 szeptemberére tervezett budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust (NEK).

A Szentszék az utazási nehézségek és a gyülekezési korlátozások miatt hasonló döntést hozott a Családok Világtalálkozójával kapcsolatban is, amelyet 2021 júniusában tartottak volna Rómában. A 2022-es lisszaboni ifjúsági világtalálkozót is a tervezett időponthoz képest egy évvel később, 2023 augusztusában tartják meg.

Forrás és fotó: NEK Általános Titkársága

Magyar Kurír

___________________

 

KITEKINTŐ

XVI. Benedek: II. János Pál nem erkölcsi rigorista, az Isteni Irgalmat állította középpontba

Kitekintő – 2020. május 15., péntek | 16:08

 

 

 

XVI. Benedek emeritus pápa levelének teljes szövegét közreadjuk magyar nyelven, melyet Szent II. János Pál pápa születésének századik évfordulójára írt. A május 4-re dátumozott levél angol fordítását a lengyel püspöki konferencia május 15-én hozta nyilvánosságra.

 

II. János Pál pápa száz évvel ezelőtt, 1920. május 18-án született a lengyel kisvárosban, Wadowicében.

Miután a három szomszédos nagyhatalom, Poroszország, Oroszország és Ausztria több mint száz évig osztozott a területén, Lengyelország az első világháború végén visszanyerte függetlenségét. Ez a történelmi esemény nagy reményt adott, de sok nehézséggel is járt, mivel az új állam átalakításának folyamatában továbbra is érezte a két hatalom, Németország és Oroszország nyomását. A fiatal Karol Wojtyła ebben a helyzetben nőtt fel, az elnyomás helyzetében, ami ugyanakkor reményteli helyzet is volt. Nagyon korán elvesztette édesanyját és testvérét, végül pedig édesapját is, akiktől mély és hűséges istenhitet örökölt. A fiatal Karolt különösen az irodalom és a színház vonzotta. A középiskolai záróvizsga elvégzése után ezeket tanulmányozta.

„A deportálás elkerülése érdekében 1940 őszén a Solvay vegyi üzem kőbányájába ment” (vö. Ajándék és titok). „1942 őszén döntött úgy, hogy belép a krakkói szemináriumba, és mivel a régi tankönyvekből a teológia tanulmányozását már jóval előbb elkezdte, így 1946. november 1-jén pappá is szentelhették” (vö. ugyanott). Természetesen Karol a teológiát nemcsak könyvekből, hanem saját maga és országa nehéz helyzetben szerzett tapasztalatain keresztül is tanulmányozta. Ez bizonyos mértékben jellemezte egész életét és munkáját. Tanulmányozta a könyveket, de az általuk feltett kérdések valósággá is váltak számára, amelyet mélyen megtapasztalt és átélt. Fiatal püspökként – 1958 óta segédpüspökként, majd 1964-től krakkói érsekként – a II. vatikáni zsinat vált egész életének és munkájának iskolájává. A felmerült fontos kérdések, különösen az úgynevezett 13. scemával kapcsolatosak, amelyből később a Gaudium etspes konstitúció született, egyben a saját kérdései voltak. A zsinat által kidolgozott válaszok előkészítették a későbbi püspök, majd pápa küldetését is.

Amikor Wojtyła bíborost 1978. október 16-án megválasztották Szent Péter utódjának, az Egyház drámai helyzetben volt. A zsinat tanácskozásait sokan magának a hitnek a vitájaként mutatták be, azt sugallva, hogy a zsinat elveszítette tévedhetetlen és rendíthetetlen jellegét. Egy bajor plébános például így értékelte a helyzetet: „Végül rossz hitre tértünk”. Ezt az érzést, hogy már semmi sem biztos, és hogy minden megkérdőjeleződött, csak fokozta a liturgikus reform végrehajtásának módszere. Végül szinte úgy tűnt, hogy a liturgia önjáró lett, és önmagát alkotja. VI. Pál nagy erővel és elszántsággal zárta le a zsinatot, de annak lezárása után egyre sürgetőbb problémákkal szembesült, amelyek végül megkérdőjelezték az Egyház lényegét. A szociológusok az Egyház akkori helyzetét a Szovjetunió helyzetéhez hasonlították Gorbacsov alatt, amikor a szovjet állam hatalmas struktúrája összeomlott a saját megreformálása során.

Ezért voltaképpen szinte lehetetlen feladat várt az új pápára. Mindazonáltal II. János Pál az első pillanattól kezdve új lelkesedést váltott ki Krisztus és Egyháza iránt. Pápai beiktatásakor mondott prédikációjának szavai a következők voltak:

„Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ez a felhívás, ez a hang jellemezte egész pápaságát, és az Egyház felszabadító helyreállítójává tette őt.

Ezt az a tény határozta meg, hogy az új pápa olyan országból jött, ahol a zsinat fogadtatása pozitív volt: mindent örömmel megújítottak, ahelyett, hogy a kétségeknek és a bizonytalanságnak adtak volna helyet.

A pápa 104 lelkipásztori útja során szerte a világon hirdette az evangéliumot, az öröm üzenetét, elmagyarázva, hogy mit kell tennünk Krisztusért, és hogy megvédjük a jót.

Tizennégy enciklikájában átfogóan, ugyanakkor emberi módon mutatta be az Egyház hitét és tanítását. Ezzel pedig elkerülhetetlenül ellenállást váltott ki a nyugati egyházban, amelyet hatalmába kerített a kétség és a bizonytalanság.

Ma fontosnak tűnik meghatározni azt az igazi középpontot, amelynek szempontjából elolvashatjuk a különféle szövegekben szereplő üzenetet. Az ő halálának órájában bizony észrevehettük volna ezt. II. János Pál pápa az általa alapított Isteni Irgalmasság ünnepén halt meg. Először hadd tegyek egy rövid személyes megjegyzést, amely fontos szempontnak tűnhet ahhoz, hogy megértsük a pápa személyét és munkáját. II. János Pált kezdettől mélyen megérintette FaustinaKowalska, a krakkói apáca üzenete, aki hangsúlyozta az isteni irgalmat mint a keresztény hit lényegi központját. Faustina nővér bízott abban, hogy idővel bevezetik ezt az ünnepet. A konzultációkat követően erre a pápa húsvét második vasárnapját választotta. A végső döntés meghozatala előtt azonban felkérte a Hittani Kongregációt, hogy véleményezze ezt a dátumot. Negatív választ adtunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy olyan ősi és hagyományos időpontot, mint a húsvét nyolcadát lezáró fehér vasárnap, nem kellene megterhelni a modern ötletekkel. A Szentatyának természetesen nem volt könnyű elfogadni a válaszunkat. Ennek ellenére nagy alázattal tette ezt, és másodjára elfogadta a negatív válaszunkat. Végül egy olyan javaslatot fogalmazott meg, amely meghagyta a húsvét második vasárnapját történelmi formájában, de az eredeti üzenetbe belefoglalta az isteni irgalmat is. Gyakran voltak hasonló esetek, amelyekben lenyűgözött a nagy pápa alázatossága, aki feladta az általa kedvelt ötleteket, mert azok nem találtak jóváhagyásra az egyes hivatalokban, amikor azt a megállapított normák szerint kérte.

Amikor II. János Pál az utolsó lélegzetet vette ezen a világon, éppen véget ért az Isteni Irgalmasság ünnepe első esti dicsérete. Ez megvilágította halálának óráját: Isten Irgalmának fénye megnyugtató üzenetként jelent meg halála felett. Az Emlékezet és azonosság című utolsó könyvében, amelyet halálának előestéjén tettek közzé, a pápa ismét összefoglalta az Isteni Irgalmasság üzenetét. Rámutatott arra, hogy Faustina nővér ugyan meghalt a második világháború szörnyűségei előtt, de már megmutatta az Úr válaszát, amelyet Ő erre az őrült küzdelemre adni akart. Olyan volt, mintha Krisztus Faustinán keresztül akarta volna mondani: „A gonosz nem fogja megkapni a végső győzelmet. A húsvét titka megerősíti, hogy a jó végül győzedelmeskedik, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, és hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet”.

A pápa egész életében arra törekedett, hogy a keresztény hit objektív központját, az üdvösség tárgyát szubjektíven elérhetővé tegye, és segítsen másoknak, hogy az a sajátukká váljon. A feltámadt Krisztuson keresztül Isten kegyelme mindenkié lett. Noha a keresztény lét e központját csak a hit adhatja nekünk, filozófiai szempontból is jelentős, mert ha Isten kegyelme nem lenne tény, akkor egy olyan világban kellene keresnünk az utat, ahol a jó végső hatalma a gonosz ellen nem felismerhető. Végül, ezen objektív történelmi jelentőségen túl mindenki számára nélkülözhetetlen tudni, hogy Isten kegyelme erősebb, mint a mi gyengeségünk. Ezen a ponton megtalálható II. János Pál és Ferenc pápa üzenetének belső egysége és alapvető szándéka is:

II. János Pál nem erkölcsi rigorista, ahogy néhányan ábrázolni akarták őt. Az Isteni Irgalom középpontba állításával lehetőséget adott ugyanis nekünk, hogy elfogadjuk az ember iránti erkölcsi követelményeket, még akkor is, ha soha nem tudjuk teljes mértékben teljesíteni azokat.

Erkölcsi erőfeszítéseinket pedig az Isteni Irgalom fényében tesszük, amely erősnek bizonyul, és begyógyítja gyengeségeinket.

Amíg II. János Pál pápa haldoklott, a Szent Péter tér tele volt emberekkel, különösen sok fiatallal, akik utoljára akartak találkozni pápájukkal. Nem felejtem el azt a pillanatot sem, amikor Sandri érsek bejelentette a pápa távozásának hírét. Mindenekelőtt felejthetetlen marad az a pillanat, amikor a Szent Péter nagyharangja kihirdette ezt az üzenetet. A temetés napján sok molinót láthattunk „Santo subito!” felirattal. Mindenünnen ezt a felkiáltást lehetett hallani, amely a II. János Pállal való találkozásból fakadt. Nemcsak a téren, hanem a különféle intellektuális körökben is arról beszéltek, hogy II. János Pálnak a „nagy” címet adják.

A „szent” szó Isten szféráját jelzi, a „nagy” pedig az emberi dimenziót. Az Egyház normái szerint a szentséget két kritérium alapján lehet felismerni: hős erények gyakorlása és a csoda alapján. Ez a két kritérium szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mivel a „hősi erény” nem egyfajta olimpiai eredményt jelent, hanem azt, hogy valami láthatóvá válik egy személyben és egy személyen keresztül, amely nem a sajátja, hanem Isten munkája, amely felismerhetővé válik benne és rajta keresztül. Ez nem egyfajta erkölcsi verseny, hanem a saját nagyságáról való lemondás eredménye. A lényeg az, hogy egy ember hagyja, hogy Isten dolgozzon rajta, és így Isten munkája és ereje rajta keresztül láthatóvá válik.

Ugyanez vonatkozik a csoda kritériumára is. Itt sem az számít, hogy valami szenzációs történik, hanem Isten gyógyító jóságának látható kinyilatkoztatása, amely meghaladja az összes pusztán emberi lehetőséget. A szent az az ember, aki nyitott Isten előtt, és akit áthat az Isten. A szent ember az, aki elvonul önmagától, és lehetővé teszi, hogy lássuk és felismerjük Istent. Ennek a lehető leghatékonyabb ellenőrzése a boldoggá- és szenttéavatási folyamat célja. II. János Pál esetében mindkettőt szigorúan az alkalmazandó szabályok szerint hajtották végre. Tehát most úgy áll előttünk, mint Atyánk, aki Isten kegyelmét láthatóvá teszi számunkra.

Nehezebb helyesen meghatározni a „nagy” kifejezést. A pápaság közel 2000 éves hosszú története során a „nagy” címet csak két pápának tartották fenn: I. Leó (440–461) és I. Gergely (590–604) pápáknak. Mindkét esetben a „nagy” szó politikai konnotációval rendelkezett, de éppen azért, mert maga Isten titka vált láthatóvá az ő politikai sikerük révén. A párbeszéd útján Nagy Szent Leó képes volt meggyőzni Attilát, a hunok fejedelmét, hogy megkímélje Rómát, Péter és Pál apostolfejedelmek városát. Fegyverek nélkül, katonai vagy politikai hatalom nélkül, a hit iránti meggyőződés hatalma révén képes volt meggyőzni a rettegett zsarnokot Róma megkíméléséről. A szellem és az erő közötti harcban a szellem erősebbnek bizonyult.

I. Gergely sikere nem volt ilyen látványos, ám többször is képes volt megvédeni Rómát a lombardoktól. Itt is a lélek ereje állt szemben a hatalommal, és a lélek győzedelmeskedett.

Ha összehasonlítjuk mindkét történetet II. János Pál történetével, akkor a hasonlóság egyértelmű. II. János Pálnak sem katonai, sem politikai hatalma nem volt. Az Európa és Németország jövőbeli jellegéről 1945 februárjában folytatott vita során azt mondták, hogy a pápa reakcióját is figyelembe kell venni. Ezután Sztálin megkérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?” Nos, nem volt hadserege. A hit hatalma azonban olyan erőnek bizonyult, amely 1989-ben végül megszabadított a szovjet hatalom rendszerétől, és lehetővé tette új kezdetet. Vitathatatlan, hogy a pápa hitének alapvető szerepe volt e hatalom összeomlásában. Az I. Leó és I. Gergely pápák személyében megmutatkozó nagyszerűség tehát itt is láthatóvá vált.

Javaslom, hogy hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy a „nagy” jelző győzedelmeskedik-e, vagy sem. Isten hatalma és jósága mindannyiunk számára láthatóvá vált II. János Pálban. Most, amikor az Egyház ismét a gonosz elnyomásától szenved, ő a remény és a bizalom jele számunkra.

Kedves Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

XVI. Benedek

Fordította: Gájer László

Forrás:KonferencjiEpiskopatu Polski

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

 

 

 

____________________________

 

 

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásainkra fokozatosan, a járványügyi előírásokat, az Egri Főegyházmegye és a Tiszaújvárosi Önkormányzat helyi rendelkezéseit figyelembevéve fog sor kerülni!

Kérem ennek módjáról jelen honlapunkon, rendszerességgel tájékozódjanak!

 

Figyelembe véve a temetőkre és ravatalozókra vonatkozó előírásokat, az ALTEMPLOM még továbbra sem látogatható!  

 

Türelmüket továbbra is kérve a következő héten a Szentmiséket még a hívek jelenléte nélkül mutatom be és vasárnap a hívekért ajánlom fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!

Lélekben együtt imádkozzunk!

Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!

(Pásztor Pascal, plébános)

 

Húsvét V. vasárnapja

 

EVANGÉLIUM Szent János könyvéből

Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
,,Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!''
Ekkor Tamás így szólt: ,,Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?'' Jézus ezt felelte: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.''
Fülöp megjegyezte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!'' Jézus így válaszolt: ,,Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.''

Ezek az evangélium igéi.

Jézus – út az Atyához

 

1. Nem volna rendjén, ha elhanyagolnánk Isten szavát…
(ApCsel 6,1–7)

Már az egyház indulásakor, az apostolok idejében is nagy gond és kihívás volt, hogy az evangelizáció súlypontja nehogy a szociális kérdésekre tevődjék. Kis közösségek lelkes felbuzdulása ez, amikor mindent egyszerre és azonnal szeretnének megújítani, megváltoztatni. Azonban a Szentlélek által irányított apostoli egyház tudatában volt annak, hogy legfőbb küldetése az evangélium hirdetése. Ezért döntöttek úgy, hogy a papság rendjét tagolják szerpapok és igehirdetők fokozatára, hogy az apostolok fő hivatása – a prédikálás és az oltáriszentség szolgálata – ne szoruljon háttérbe a szegények, a szeretetszolgálat miatt.

Ma sincs ez másképp. A sok ügyintézés, szervezés, építés és javítás, táborok és találkozók, lelkiségi csoportok és a rászorulók bajainak enyhítése miatt a pap könnyen célt téveszthet. Rohanó világunkban is ügyelnie kell arra, hogy elsősorban papi szolgálata, az evangélium hirdetése töltse ki idejét, foglalja le energiáit, és ne keressen sikerélményt pusztán jó szándékú pótcselekvésekben. Találja meg hivatásában a fontossági sorrendet. De ez a bibliai ige a hívőknek is figyelmeztetés, hiszen a fölösleges, túlzott és alaptalan elvárásaikkal, az élménykereső hitélettel könnyen félreértelmezik Krisztus tanítását, és megbéníthatják a Szentlélek munkáját. Inkább tegye mindenki azt egyházában, amire őt a Lélek készteti, a közösség szolgálatára és Isten dicsőségére.

 

2. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok…(1Pt 2,4–9)

Jézus Krisztus megváltása átértékelte és átértelmezte az ószövetségi választottság és papság fogalmát. Mostantól az egész egyház, s az egyházon keresztül meghívott emberiség válik választott néppé, Isten fogadott gyermekeivé. A keresztség által pedig mindannyian részesültünk az általános papság szolgálatában. Szülők a család, a keresztények a társadalom papjai. Vagyis életük a nagy igehirdetés, megszentelés és áldozatbemutatás egyszerre. A szolgálati papság életáldozata pedig a szentségeken keresztül Krisztus főpapi munkájának folytatása és megjelenítése. Az egyház lesz a világ jeruzsálemi temploma, amelyben egész életünk egyfajta istentiszteletté válik. Legyünk büszkék választottságunkra, és éljünk ahhoz méltóan.

 

3. Én vagyok az út, az igazság és az élet… Aki engem látott, az Atyát is látta. (Jn 14,1–12)

Jézustól nemcsak kinyilatkoztatást kaptunk Isten belső világáról, életéről, hanem benne láthatóvá vált az Isten, akit Atyának szólíthatunk. Ezért nem létezik senki másban üdvösség, csak benne. És senki máson keresztül nem közelíthetjük meg Isten titkát, csak Jézus Krisztuson. Igazából nem kell keresnünk tőle független igazságot, és nem kell más próbautakat bejárnunk, mert ő maga az út. Ő az Atya tökéletes kinyilatkoztatása. Jézus a Fiú, aki út is, cél is. Mint egy szakadékon átívelő egyetlen híd Isten és ember között. Isteni és emberi természet egyetlen személyben. Ezért vezethette le egyházunk a Szentháromság hittitkát is eme jézusi kijelentésből.

Jézus egyszerre út, igazság és élet. De ebben a sorrendben. Ha rálépünk erre az útra, megspóroljuk életünk üresjáratait, fölösleges okoskodások és kétségek nélkül, nyugtalanság és bizalmatlanság helyett a feltétlen bizalmat választva rá kell tennünk életünket. Jézus békéjét, az Atyával találkozás élményét csak az tapasztalja meg, aki vállalja az úton járás kockázatát. Aki nem kívülről, „a pálya széléről” figyeli a történteket, hanem belebocsátkozik az Istennel együtt járás izgalmas kalandjába. Jézus meg akar kímélni minket a nyugtalan lélek útvesztőitől, hisz tudja, hogy csak benne nyugszik meg lelkünk. Ezt az ajánlatot el nem fogadni, életünk legnagyobb, fatális tévedése lenne. S ha ő az út, akkor a dolgok végtelenül leegyszerűsödnek.

 

_______________________________

Mutasd meg nekünk az Atyát!


A mai evangéliumban három fontos kijelentést olvashatunk:
• Atyám házában sok hely van.
• Én vagyok az út, az igazság és az élet.
• Aki engem lát, látja az Atyát.
Milyen a hitem? Hogyan állok a feltámadás hitével? Húsvét ünnepe megerősített bennünket. Az ünnep mindig képes megnyitni szívünket. Jézus hazavár, helyet készít számunkra. Országába szeretnénk eljutni.
Milyen úton járok? Ahhoz, hogy egy úton haladni tudjak, világosan látnom kell a célt, ahová tartok! Célunk az Isten Országa. Persze ez egy távoli cél, de az irányt látnom kell! Ezen az úton vannak-e közelebbi céljaim? Ami konkrét, amit el tudok érni, és ami a cél felé vezet.
Manapság sok hír, vélemény, álláspont elhangzik. Ezek alakítják saját ismereteimet, nézetemet. Úgy tűnik, a mai világban vélemény diktatúrában élnünk. Az számít, hogy valakinek mi a véleménye, de hogy ez az igazsággal milyen viszonyban van, az nem fontos. Ismerem-e, keresem-e az igazságot? Mi az alapja az igazságnak, amit követni szeretnék? Min alapul az értékrendem?
Ahol az ember együtt halad az igazság útján Krisztussal, ott már mindenütt megvalósul a bensőséges és örömteli élet.
Hogyan látom Krisztust? Akarom-e egyre jobban megismerni? Olvasva a Szentírást, hallgatva a tanítást, napi imádságos kapcsolatban találkozva Jézussal növekszik az ismeretem Róla.
Ha egyre jobban megismerem Őt, akkor növekszik hitem, erősödik reményem, hogy megkapom majd a nekem készített helyet, és növekszik a szeretetem Isten és a másik ember iránt. Minden vasárnap alkalom, hogy Krisztussal találkozva megerősödjek az Ő útján!  

(Horváth István Sándor)

 

 

Imádság

Uram, Jézus, vezess engem végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts nekem megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam, s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon!

___________________________________________________________________

 

 

Az Egri Főegyházmegye továbbra is szünetelteti a nyilvános szentmiséket

 

Isten iránti hálával gondolok arra, hogy a járvány okozta tömeges megbetegedés hazánkat és főegyházmegyénket eddig elkerülte. Azért, hogy templomi közösségeink továbbra se válhassanak a fertőzés gócpontjaivá, és azért, hogy egyetlen ember életét se veszélyeztessük óvatlan figyelmetlenség vagy feledékenység miatt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia május 1-jén kelt közleménye alapján, úgy rendelkezem, hogy még várjunk! Hiszen nem állunk versenyben senkivel, csak a vírussal! Várjunk a nyilvános templomi liturgiák újraindításával, és a többi korlátozó intézkedés feloldásával, amíg az országos tesztelés is megnyugtató eredménnyel zárul. Amint ez megtörtént, akkor a fokozatosság elvét követve, először a kültéri liturgikus cselekményeket fogom engedélyezni, és csak később kerülhet sor arra, hogy visszatérjünk templomainkba nyilvános istentiszteletre.

 

Tudom, hogy hosszú ez az eucharisztikus böjt, ez a templom-böjt, de hiszünk a böjt értelmében és lelki hasznában. Biztos vagyok benne, hogy minél nagyobb áldozatot hozunk, annál nagyobb lesz majd az öröm, amikor ez az időszak véget ér, és hálát adhatunk a járvány elmúltáért.

Amikor megköszönöm Híveink türelmét és a Paptestvérek hűségét, mindannyiukat arra kérem, hogy ezután is legyenek szolidárisak egymással és kerüljék az egyéni megoldásokat.

Szent Rókusnak, a betegek, az orvosok és a kórházak védőszentjének közbenjárását kérem híveinkért és a főegyházmegyénk területén élő minden emberért.

Eger, 2020. május 4.

 

Dr. Ternyák Csaba
egri érsek

_____________________________________________________

 

 

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásainkra fokozatosan, a járványügyi előírásokat és az Egri Főegyházmegye rendelkezéseit figyelembevéve fog sor kerülni!

Kérem ennek módjáról jelen honlapunkon, rendszerességgel tájékozódjanak!

Türelmüket továbbra is kérve a következő héten a Szentmiséket még a hívek jelenléte nélkül mutatom be, vasárnap a hívekért ajánlom fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!

(Pásztor Pascal, plébános)

 

 

Húsvét IV. vasárnap – Jópásztor vasárnapja

 

 

Az Úr nékem pásztorom: * ínséget nem kell látnom.
Zöldellő mezőkön terelget engem, * csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti.
Az igazság ösvényén vezet engem, * ahogyan ő megígérte.
A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, * biztonságot ad vessződ és pásztorbotod.

Jóságod és irgalmad nyomon követ * életemnek minden napján.

Otthonom lesz az Isten háza, * mindörökké szünet nélkül

 

Evangélium Szent János könyvéből

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,1-10)

Ezek az Evangélium igéi

_____________________

Elmélkedés
 

Húsvét negyedik vasárnapja a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai ismerősen csengenek mindenki számára: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról. Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját.
Valóban, az evangéliumi szakasz négy alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül – hiba lenne, ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés? 1. A jó Pásztor életét adja a juhokért. 2. A jó Pásztor ismeri övéit, és övéi is ismerik őt. 3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem az első, ősi akolból valók. 4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye.

Ha ezt a négy kijelentést szintézisben, egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága!
Valójában az első három pont – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok – a húsvéti-pünkösdi eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik. Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem.” Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk – hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket.


Jézusnak és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus alakját, gesztusait, szavait, egész életét – ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük. A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus fel nem ismerése, rávilágít arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret – Jézus és övéi között egy újfajta ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást – hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa – az Isten magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban.
Eme a Szentlélek adománya nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban, Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes, isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük okán minden egyes embert megszólít – így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába.
Így tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret, a más akolból való juhok – sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem” – mondja Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz, s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul: megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka.

A nyáj, amely a Pásztor köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát – s minden ezen a földön, az üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket.

Miért fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll – hanem a mennyei Atya Országa. Ha összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti, hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon. Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni,hogyzarándokútjukoncéltérhessenek.

Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa szavai a Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: „Az Egyház nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.” (PDV 35).

(Török Csaba)

Imádság

Uram, Jézus, segítsd a papokat, hogy mindig a te szeretetedet sugározzák a rájuk bízottak felé! Bátorítsd őket, hogy munkájuk nem hiábavaló és tedd eredményessé szolgálatukat, amelyet Isten dicsőségére végeznek. Erősítsd bennük az elkötelezettség tudatát, hogy hivatásukhoz méltóan éljenek!

 

 

____________________________________________________________________________________

 

 

2020. április 26. – Húsvét 3. vasárnapja

 

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!

(Pásztor Pascal, plébános)

 

Evangélium Szent Lukács könyvéből

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Ezek az Evangélim igéi!

 

_______________________________

ELMÉLKEDÉSEK

Úton

A zsoltárok előtt és után gyakran elmondunk egy úgynevezett antifónát, vagyis előhangot. Ez a mondat segít értelmezni a zsoltárt. Kiemel valamit belőle, máshonnan vett idézettel vezet minket az imádságban. Húsvét 3. vasárnapján a 16. (görög és latin számozásban 15.) zsoltárt énekeljük, s közben újra meg újra ezt ismételjük: „Az élet útját mutatod, Uram.

Ez a kiválasztott, visszatérő mondat a zsoltár végéből való. Azt ismételjük kezdettől fogva, ahová majd az imádságban meg szeretnénk érkezni. A zsoltáros bízik Istenben, mégis hosszú utat jár be. Előbb oltalmat kér, aztán oldalra pillant, a gonoszokra, istentelenekre, és kimondja, hogy semmi köze hozzájuk, még csak nem is beszél róluk. Ekkor tér vissza minden erejével Istenhez, akit örökrészének, kelyhének, sorsának nevez. Mintha fokról fokra átmelegedne, feléledne Isten közelségében, megfeledkezik nehézségeiről, tényleg elfelejt a gonoszokkal törődni, és marad számára Isten. Megnyílik az élet útja, amely egész hozzá vezet, az Isten oldalára, az Isten jobbjára. „Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt, mindörökké…”

Mélyen emberi imádság, a szív legmélyéből szól. Onnan, ahol ismerjük a rettegést, a szorongást, a másiknál bujkáló, segítségét váró bizalmat, és ahol tudatában vagyunk igazi lehetőségeinknek. Reményünket, mint valami pányvát, a túlsó partra vetjük, aztán egy idő után át is érünk. A szívünkben talán már ott vagyunk – ahogy a zsoltáros mondja: „még éjszaka is a jóra int engem bensőm”. De oda kell még érni, a döntéseinkben, érzéseinkben, kapcsolatainkban.

A születő egyház Jézusban látta meg ezt a bizalmat és ezt a külső-belső utat. Már Péter apostol is erre a zsoltárra hivatkozik pünkösdi beszédében, később meg Pál használja egy mondatát Antióchiában (vö. ApCsel 2,25-28; 13,35). Jézus teste „nem látott romlást”, vagyis nem porladt el a sírban, őt nem tartották fogva a halál bilincsei, ő jutott el egész az Isten jobbjára, a dicsőség és felmagasztalás közösségébe.

„Az élet útját mutatod nekem”, ismételjük, s közben el-elgondolkodunk, merre is visz ez az út. A zsoltárost a félelemtől az emlékezésen át vitte a bizalomhoz. Különös módon a testében is megtapasztalta a megnyugvást, sőt a szívét is eltöltötte a másikkal való összetartozás öröme. A testünk nem csak igények és szükségletek vagy feszültségek forrása, hanem lelkünk érzékeny otthona. Jézus testi feltámadását valljuk. Hisszük és ismerjük azt az utat, amelyen ő ment végig először, ebből a földi életből a szenvedésen és halálon át a feltámadásig, a beteljesedett életig. Az élet útja nem kevesebbet, mint örök életet ígér, örök örvendezést.

És mégis, vagy éppen ezért, ennek az örökkévaló ígéretnek már ide is beragyog a fénye, ebbe a mostani életbe. Az élet útja lépésről lépésre nyílik meg, ahogy hitben és bizalomban járni tanulunk. Ebben a zsoltárban nincs szó parancsokról vagy törvényről, mint más bibliai szövegekben, ahol Isten törvényét megtartva járható az élet útja, vagy ahol széles út helyett a szűk ösvény visz az életre. Itt éppen az a különlegesség, hogy az élet, az örökrész, a bátran felemelt és fenékig ürített kehely mind közvetlenül Istentől van. Talán erre is a jó szenvedés: hogy a külső fogódzók és a bevezető tanulmányok helyett végre a lényegre nyissa szemünket, a kapcsolatra, azokra az értékekre, amelyekben igazán osztozni akarunk.

Ezen a vasárnapon többféle útról hallunk még. Az emmauszi tanítványokat Jézus kíséri el, a szentleckében pedig Péter int istenfélelemre „földi zarándoklásunk idején”. Nem tudom, meddig tart ez az út, csak azt, hogy hova. S hogy újra meg újra „befelé” is visz, hogy idekint legyen erőm lépni…(Martos Balázs)

___________________________

Az emmauszi tanítványok történetének van egy furcsa eleme, amin egyre gyakrabban elgondolkodom. A tanítványok beszámolójából kitűnik, hogy ők tökéletesen tisztában vannak a húsvéti történésekkel: az asszonyok híradásával az üres sírról és az angyalokról, Péter és János ezeket a tényeket megerősítő beszámolójával. Azt is mondhatnánk, hogy vasárnap délre már tudnak mindent, amiről az evangélisták beszámolnak, tisztában vannak a több tanú által megerősített eseményekkel. Mégsem hisznek. Hátat fordítanak Jeruzsálemnek, elindulnak napnyugat felé (vagyis: a fény felől a sötétségbe tartanak). Már-már panaszosan róják fel: „néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket”. Mindent tudnak húsvétról, és mégsem támadt húsvét a lelkükben.

Milyen nagy a távolság az ember tudata és a szíve között! Mennyivel egyszerűbb Istent az agyunk skatulyáiban elraktározni, mintsem szabad életáramlásában szemlélni, befogadni! Keresztényként mi mindannyian tudunk arról, hogy Jézus feltámadt – immár harmadik vasárnapja ezt a titkot ünnepeljük. Ugyanakkor újra és újra felhorgad a kérdés: elért-e már a szívünkig ez az örömhír? Ha nem, akkor könnyen előfordulhat, hogy Isten eleven kezdeményezése, spontán és kreatív cselekvése az emberek között és az emberekben inkább zavarkeltő tényezőnek fog tűnni a szemünkben. Ugyanis előállhat az a helyzet, hogy az élő (vagyis a lezárt, tárgyiasító és „halott” okoskodásainkat szüntelenül meghaladó) Úr nem azt teszi, amit mi elvárunk tőle; nem úgy mutatkozik meg, ahogyan szeretnénk. 

Ezzel el is érkeztünk a feltámadás utáni Jézus-jelenések egyik érdekes pontjához: miért van az, hogy a megszólítottak először nem ismerik fel a Mestert, s csak nagy nehezen fogják fel és fogadják el: valóban ő az. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a halálból való visszatérés túl „fantasztikus”, elképzelhetetlen a számukra. Ahogyan az emmausziak példája is mutatja, elvileg tudnak a beállt rendkívüli helyzetről, de még így sem képesek legalább a lehetőségét megadni annak, hogy a mellettük haladó furcsa idegen maga Krisztus legyen. Amikor Isten „életre kel”, akkor nincs többé alávetve a gondolkodásunk, az elvárásaink szabályainak. Mi azonban továbbra is úgy akarjuk megtalálni az Urat, ahogyan mi keressük őt, rögzült előzetes elképzeléseink alapján, és nem úgy, ahogyan önmagában, a mi agyunk skatulyáitól függetlenül van. Ekkor áll elő az a helyzet, hogy mellettünk halad az úton, ám mi nem ismerjük fel őt.

Emmausz meghívás: akarjuk látni Isten igaz arcát, és akkor felismerhetjük őt, az Élőt, úgy, amint van!  (Török Csaba) 

 

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

 

___________________________________________________________________________________________________________

 

2020. április 19. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja

 

 

Húsvét második vasárnapjának ősi neve Fehérvasárnap, ami utal arra, hogy a húsvéti vigília-szertartáson megkereszteltek ekkor, az ünnep nyolcadának utolsó napján vetették le fehér ruhájukat, amelyet a vízbemerítés után öltöttek. II. János Pál pápa kezdeményezésére ezen a vasárnapon emlékezünk meg az Isteni Irgalmasságról is.

 

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

 

(Pásztor Pascal, plébános)
______________________

 

Evangélium Szent János Könyvéből(Jn 20,19-31)


Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Ezek az Evangélium Igéi

 

_______________________________

 

Az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)
Amikor Szent II. János Pál pápa 2000-ben, a Nagy Jubileum évében bevezette az Isteni Irgalmasság vasárnapját, voltak, akik arra gondoltak, hogy ez a nap a látnok Fausztina nővér szentté avatása miatt valójában egy lengyel ünnep lesz. Az elmúlt húsz év történései azonban sok kételkedőt meggyőztek arról, hogy ez az ünnep nem csupán egy nép, sőt, nem is csak a Katolikus Egyház, hanem az egész emberiség számára fontos üzenetet hordoz. A szent lengyel pápa, aki átvezette az Egyházat a XXI. századba, ennek az új kornak a hajnalán Isten irgalmasságára bízta az emberiséget. „Mennyi lélek talált már vigaszt ebben az egyszerű fohászban, »Jézusom, bízom benned«, amelyet a gondviselés Fausztina nővér által adott nekünk” – mondta a Szentatya 2000. április 30-án, az Isteni Irgalmasság első vasárnapján.
2016-ban pedig, amely Ferenc pápa szándéka szerint az irgalmasság éve volt, az egész Egyház egy esztendőn át hálával csodálkozott rá arra a nagy kegyelemáradásra, amelyet ez a kezdeményezés hozott magával. Ekkor még elsősorban ünnepeltük az Isteni Irgalmasságot és elmélkedtünk róla, most, 2020-ban viszont, a jelenlegi drámai körülmények között kérleljük és esedezünk hozzá, hogy ne tekintse hitetlenségünket és bűneinket, hanem Szent Fia érdemeiért vegye le rólunk büntető kezét.
Ferenc pápa nemrégiben, az üres Szent Péter téren tartott beszédében rámutatott a tévutakon járó világszemléletünkre, miszerint „úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban”. Az egészség mítoszát kikezdte, és rámutatott sérülékenységünkre ez a szabad szemmel láthatatlan ellenség, amely arra készül, hogy megtizedelje az emberiséget. Később még hozzátette a pápa: „Erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni.”
Ez a vasárnap Isten irgalmasságáról szól. Ahogy annak idején Szent II. János Pál pápa, úgy most Ferenc pápa is Isten irgalmába ajánlott bennünket. Az Ószövetségben Dávid király is erre az irgalomra hagyatkozott, amikor nagy elbizakodottságában az Úr megbüntette őt. Prófétát küldött hozzá, aki lehetőséget adott neki, hogy válasszon három büntetés közül: éhínség, ellenség fegyvere vagy járvány pusztítson. Ő ez utóbbit választotta, mondván: „Inkább az Úr kezébe akarok esni, mivel az ő irgalma mérhetetlen” (2Sám 24,14).
Ma sokak számára rokonszenves Tamás apostol, aki az evangéliumi elbeszélés szerint egészen addig nem tudott hinni, amíg ő maga nem találkozott a feltámadott Krisztussal. Emiatt gyakran csak úgy emlegetik őt, mint „a hitetlen” Tamást. Amikor viszont találkozott az irgalmasság forrásával, és megtapinthatta a Feltámadott sebeit, a lelke mélyéig hatolt Jézus bátorító és újjáteremtő szava: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Ez a felhívás nemcsak neki, hanem az egész emberiségnek szól. Bárcsak vele és velünk, Jézus hűséges követőivel együtt minden ember így válaszolna a Feltámadottnak: „Én Uram, én Istenem!”

 

Ternyák Csaba egri érsek


______________________

 

Nem kérdezted még soha magadtól, miért jelent meg Jézus a Feltámadás után „sorozatban” tanítványainak? Nem lett volna elég, sőt hatásosabb, ha egyszerre összehívja őket, és mindenki szeme láttára kézzelfoghatóan bizonyítja: a megfeszített, az elítélt, a kigúnyolt, a halott visszajött és él, hogy hódolhassanak neki, és biztonságot nyerjenek, akik korábban kételkedtek? Nemde, anyja Mária, Fatimában, például, ezt tette? Még ateista újságírók is megtértek! Hittanosaim, de mások is, akik hitünkbe beavatást keresnek, gyakran kérdezik ezt tőlem.
Az egyszeri, a látványos show helyett azonban Jézus meghitt, személyes találkozások sorát nyújtja, s ezeket mindig a nyolcadik napra, vasárnapra, időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre a közösségben tapasztalja meg a Feltámadást. Azóta eltelt két évezred, és szinte minden században, még a nagy kételyek századaiban is, volt egy-egy szeretett tanú, aki teljesen egyéni, személyes tapasztalatot szerezhetett, mint egykor Mária Magdolna, vagy egy társával közösen, mint az emmauszi tanítványok. E rendkívüli nőket és férfiakat kortársaik misztikusoknak tekintették, és különös, szinte babonás tisztelet övezte és övezi őket. Mi azonban a tanítványok módjára tapasztalhatjuk meg Őt: belép és köszönt: Shalom. S megmutatja sebeit. Igaz, sokan nem ismerik fel őt. Van, aki nem is találkozik vele, mert bezárkózik, mert fél. Van aki, azért képtelen felismerni, mert nem képes együtt örvendeni másokkal, felszabadultan, mint a tíz azon az első húsvéton. Van, aki mint Tamás, lemarad a találkozásról. Hol volt Tamás azon az első vasárnapon? Soha nem tudjuk meg. De mindez még nem akadály. Ha igazán vágyakozol a találkozásra, Ő zárt ajtókon, falakon keresztül is eljön hozzád, és feltárja oldalát. Mégis, van egy sokkal, de sokkal egyszerűbb út. Talán épp azért kerüli el figyelmünket, mert túl egyszerű. A közösségben találkozhatsz vele, ( amely lélekben, most is együtt van) ott, ahol együtt vannak a tanítványok. S ennek van egy további előnye: megoszthatjátok most is sokféleképp örömötöket, kicserélhetitek a tapasztalatot. Mondjátok ezt el az otthon kételkedő Tamásoknak!

 

Kiss Ulrich SJ


_______________________

 

Keresztség és hit. Nem véletlen, hogy az ókeresztény időkben Húsvét szent éjszakáján történt a keresztelkedés. Emlékeztek ezáltal arra, hogy miként a zsidóság Pászkája, vagyis átvonulása úgy valósult meg, hogy Isten a víz által, a Vörös tenger megnyitása révén tette szabaddá a rabszolgaságban tengődő választott népet, úgy Krisztusban is a víz által, az ő szent oldalsebének megnyitása révén szabadulunk meg mi is. Mi a nagy átvonulás révén nem egy földi Egyiptomból, hanem az emberi létet megnyomorító félelmekből, önzésekből, bűnökből, rossz vonzalmakból és szokásokból szabadulunk meg. Ám a szabadság a hit által érkezik el hozzánk. Isten kivezeti a népét, de az első generációnak mégis a pusztában kell meghalnia, s csak az új, a hitetlenség és kétkedés bűnébe már nem beleesett nemzedék foglalhatja el az Ígéret Földjét. Ugyanígy a keresztvíz is a hit útjára indít meg, a hitben gyökereztet meg, mert csakis így nyerjük el azt az örökséget, amely felé elköteleződünk a keresztségben.
Irgalom és megbocsátás. Amikor Jézus először jelenik meg feltámadása után a tanítványok közösségének, s nem egyes személyeknek, akkor elgondolkodtató, hogy a békeköszöntés után mi az első gesztus, amit tesz. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Talán azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban az öröm, a megerősítés vagy éppenséggel a tanítás lenne a legfontosabb, ám Jézus nem így látja. A közösség legnagyobb kincseként a bocsánatot adja. A keresztfa az isteni igazságosság és irgalmasság hatalmas műve, misztériuma volt. A húsvéti beteljesedés is e kettőt ünnepli, emeli fel a kegyelmi, szentségi valóságba, ezért a közösség és a Feltámadott első találkozása a Szentlélek által embereken keresztül kegyelmi úton közvetített isteni irgalom ünnepléséről szól. Tudja Jézus jól, hogy halála előtt, az utolsó vacsorán mondott beszédében a legfontosabb a közösség számára a szeretet és az egység parancsa volt – feltámadásával azonban már a közösség mindannyiszori feltámadásának, új életre kelésének útját mutatja meg: ez pedig az irgalom és megbocsátás.
Hitetlenség és bizonyosság. Tamás alakja a kételkedő, megbizonyosodni akaró ember szimbólumává vált. Azonban magatartásában több van ennél. A hitnek mélységes útja, amely a szenvedésen és a halálon át (vagyis a sebhelyekkel való találkozás által) eljut az életre, az ősi, mindennél tömörebb és alapvető hitvallás-formulára: „Én Uram, én Istenem!” A bizonyosság új jelentést nyer itt. A látás helyét átveszi a hit szeme, az Aquinoi Szent Tamás által emlegetett „fides oculata”, a lelki szemekkel ellátott húsvéti hit. A hit, amelynek ez a definíciója a Zsidókhoz írt levélben: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1) Mintha csak a tamási tapasztalat köszönne vissza ebben a mondatban, felmutatva a minden tapasztalásnál, minden ismeretnél, minden tudásnál szilárdabb bizonyosságot, amely nem a testben, hanem a Feltámadottal való szívbéli találkozásban gyökerezik.
E három gondolat, e három elem forr egységbe Húsvét második vasárnapján. Az ember az elesettség, a hitetlenség állapotából a keresztségi kegyelem által megerősített, meggyökereztetett hit állapotába jut el. Ezen az úton tapasztalja meg Isten mindent felülmúló irgalmát, amely képessé teszi őt arra, hogy életét valóban a szeretetben és egységben élje le, ami megvalósíthatatlan az irgalmas lelkület és a megbocsátás készsége nélkül. Erre a misztériumra kapunk mindannyian meghívást, erre a húsvéti zarándoklatra kell, hogy lélekben meginduljunk, hiszen így fogunk találkozni a ma is élő, ma is jelenvaló és megszólító, Szentlelkét ránk lehelő és életünk bizonyosságával megajándékozó feltámadt Krisztussal.


_________________________________


Ahit a Szentlélek ajándéka!
Szent Pál írja: "Nem mondhatja senki: -Jézus az Úr-, hacsak a Szentlélek által nem" (1Kor 12,3). Csak ezt világosan látva értjük meg Húsvét második vasárnapja evangéliumában a Szentlélek átadásának központiságát. Nem pusztán a bűnbocsánati hatalomról van itt szó - hiszen Jézus azt már korábban átadta Péternek, majd az összes apostolnak, szinte ugyanazzal a formulával: "Amit föloldasz (illetve: föloldotok) a földön, a mennyben is föloldott lesz" (Mt 16,19 és 18,18).
A Szentlélek átadása a hit húsvéti távlatát jelenti már: a feltámadás Isten hatalmának, Krisztus dicsőségének jele - de a jel helyes olvasásához, értelmezéséhez már a Szentlélekre van szükség. Szent Ágoston több helyütt is foglalkozik ezzel a kérdéssel (ld. Tract. in Ioan. 74; De Gen. ad lit. lib. X, cap. 5; De Trin. lib. IV, cap. 20), s azt mondja, hogy a bűnbocsátó hatalmat az apostolok korábban ígéretként bírták, most azonban, a Húsvéti lélekleheléskor valóságosan birtokolják. Korábban is bírták a Szentlelket, de most már teljesebben - legteljesebben azonban Pünkösdkor, amikor nem csak egy kegyelmi adománnyal, a bűnbocsánattal, hanem gazdagságának egész teljességével árad ki a Lélek, Egyházat formálván. Így ez a Húsvéti elbeszélés egyfajta a Szentlélekben való előrehaladást jelöl, amelynek hatalmas nyitánya Krisztus megkeresztelkedése, a Szentlélek reá való leszállása volt. Az apostolok ezután fokozatosan léptek be a Lélek erőterébe. A mostani evangéliumi szakaszban a Lélek által a húsvéti hit és a bűnbocsánat hatalma tölti el őket - de ugyanakkor megnyílik az út Pünkösd felé is, hogy a húsvéti hitből élő közösség Egyházzá váljék a Szentlélekben.Ágoston ugyanakkor rámutat egy másik szempontra is (ld. Tract. in Ioan. 74.). A kettős lélekadás - Húsvétkor és Pünkösdkor - számára Krisztus kettős parancsával, az Isten- és emberszeretettel áll párhuzamban. Húsvétkor a Lélekben ismerik meg az apostolok a feltámadt Krisztust, a Lélek által tudják a feltámadásban meglátni az ő istenségét, dicsőségét - és csak így képesek őt igazán szeretni. Istent szeretni a keresztény ember számára annyit tesz, mint Krisztust, a keresztre feszítettet és feltámadottat szeretni. Aki pedig őt szereti, szereti az Atyát is. Ez a szeretet pedig csakis a Szentlélek kegyelméből lehetséges, hisz benne ismerjük fel Urunknak, Istenünknek a feltámadt Krisztust  s csak benne tudjuk kiáltani: "Abba, Atya!" Ez a forrása emberszeretetünknek.
Tamás, a kétkedő az, aki nincs ott, amikor a Lelket leheli Jézus a többiekre - és nem tud hinni. Az ő útja valószínűleg éppen ezért hosszabb a húsvéti hithez. Nagy vágya a testi érintésre a lélek gyöngeségének, hiányosságának a jele. A hitnek ő tapasztalati alapot akar - mert rá is áll az emmauszi tanítványokhoz intézett dorgálás: "ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!" (Lk 24,25). A galatákhoz intézett páli intés - "amit lélekben kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?" (Gal 3,3) - átvitt értelemben itt is áll. A húsvéti hit az emberi lélek dolga és a Szentlélek kegyelme - bár Tamás kétkedő szavai szerint testben végezné be útját, tapintani akar, mégis lélekben jut el a célhoz. Leborulva megvallja: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28). A Szentlélek már benne is él, megszületett húsvéti hite. De milyen boldogok azok, "akik nem láttak, és mégis hisznek" (Jn 20,29).
Isteni irgalmasság vasárnapjának evangéliuma tehát egyfajta sajátos utazás a Szentlélek kegyelmében, amely megadja a Feltámadás titkának megértését, a húsvéti hitet. Ennek a kegyelemnek az erejében nyerhetjük el a bűnbocsánatot az Egyházban - vagyis tapasztalhatjuk meg Isten irgalmasságát. A húsvéti hit sajátosan kötődik az isteni irgalmasság megtapasztalásához: a feltámadás ereje valójában az élet hatalma a halál fölött, az irgalomé a bűn fölött. Szítsuk hát fel magunkban a Szentlélek kegyelmét, hogy az ő éltető lehelete hasson át bennünket, s hitünket megerősítve, hitvallásunkat megszilárdítva belegyökereztessen bennünket a Megváltás középpontjába: Isten emberszerető irgalmasságába.

 

 

Imádság:


Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!
 

 

 

______________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

 

2020. április 12. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

 

 

 

 

„sebei szereztek gyógyulást”
Ezzel a gyógyító öt sebbel kívánok Kedves Mindnyájuknak
Kegyelemteljes és Áldott Húsvéti Ünnepet!

 

 

Kedves Testvérek!


Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

(Pásztor Pascal, plébános)

      

 

 

 

Evangélium Szent János Könyvéből
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9
Ezek az Evangélium Igéi

 

A Feltámadás jelei – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Húsvétvasárnapra

Húsvétvasárnap első olvasmányában Szent Péter bátor tanúságtételét olvassuk a Feltámadott Jézusról. Péter volt gyönge olyannyira, hogy megtagadta Jézust; Péter volt gyáva olyannyira, hogy bezárkózott a zsidóktól való félelmében; de Péter volt alázatos és engedelmes olyannyira, hogy elfogadta a rábízott küldetést, hogy hirdesse a népnek és tanúsítsa, hogy Jézus az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Ez minden hívő keresztény küldetése.

A második olvasmányban Szent Pál a Kolosszeieknek írt levelében a hívek új életéről beszél, akik meghaltak Krisztussal, de fel is támadtak vele, ezért életük már az örökkévalóság új távlatában helyezkedik el. Minket is ez a hit ihlet és bátorít.

Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.

Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.

Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.

Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.

Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.

A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.

Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.

A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.

 

 

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az élet utáni ösztön, az örök élet vágya, a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek erősítik a mi hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárhatunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Segíts minket, hogy éljen bennünk a remény, hogy mi is találkozhatunk veled, a mi feltámadt Urunkkal! Segíts, hogy feltámadásod tanúi legyünk!

 

 

__________________________________________________________________

_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________

VIRÁGVASÁRNAP - 2020. Április 5. "A" év

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!

Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!

Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!

 

Lélekben együtt imádkozzunk!

Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!

(Pásztor Pascal, plébános)

 

 

Virágvasárnap Igeliturgia

 

Nagyhét - Segédanyag személyes és családi imához

 

Nagyhét - Családi-liturgia

 

Nagyheti Szertártások elektronikus elérhetőségei

 

 

__________________________________________________________________________________________________________

Nagyböjt 5. vasárnapja 2020. március 29. ("A" év)

 

 

Kedves Testvérek!

 

Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!

Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!

Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!

 

Lélekben együtt imádkozzunk!

Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!

(Pásztor Pascal, plébános)

 


OLVASMÁNY Ezekiel próféta könyvéből
Belétek oltom lelkemet és életre keltek.

    Így szólt az Úr Ezekiel prófétához:
    ,,Jövendölj és így beszélj népemhez: Ezt mondja az Úr, az Isten: »Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek titeket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem«'' – mondja az Úr.
Ez az Isten igéje.

                                                             ___________________________

    A babiloni fogság az ószövetségi nép számára olyan volt, mint a halál állapota. Hiányzott a szentély, az áldozat, az istentisztelet, s erőt vett rajtuk az elhagyatottság érzése. Ezért mutat rá a próféta Isten erejére, amely a halál állapotából is vissza tudja hozni az embert. A megbocsátás és a visszafogadás olyan, mint az új teremtés: Isten új lelket lehel beléjük, s újra az ő népének tudják magukat. A fogságból való szabadulás előképe a lelki megújulásnak, amit majd a Messiáshoz.

                                                            ____________________________

VÁLASZOS ZSOLTÁR 129, 1-2. 3-4ab. 4c-6. 7-8    1 D2 tónus.
Válasz: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála. 7. vers.

Előénekes: A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, * Istenem, hallgass a szómra.
Füled figyeljen fel * könyörgő szavamra.
Hívek: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.

E: Ha számontartod a vétkeket, Uram, * Uram, ki az, aki előtted megállhat?
De nálad bocsánatot nyer a vétek, * ezért félve tisztelünk téged.
H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.

E: Tebenned remélek, Uram, * és igédben reménykedik lelkem.
Lelkem várja az Urat, * jobban, mint éji őr a hajnalt.
H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.

E: Jobban, mint éji őr a hajnalt, * várja az Urat Izrael.
Mert az Úrnál az irgalom, + és bőséges a megváltás nála, * ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.

H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.

SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből
    Isten Lelke, aki Jézust feltámasztotta a halálból, bennetek lakik.

    Testvéreim! Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem Krisztusé.
    Ha Krisztus bennetek lakik, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által.
    Ez az Isten igéje.

                                                      ____________________________

    Az apostol a bűnös és a megigazult ember állapotát a testi és a lelki emberfogalmával fejezi ki. A testi emberföldi vágyainak uralma alatt áll, azért Isten nem találja benne kedvét. A hívő ember a keresztségben megkapta a Szentlelket, aki Krisztus feltámadásában is közreműködött. Ő alakít át bennünket lelki emberré. Testi gyöngeségeink megmaradnak, de a kegyelem győzedelmeskedik a kísértések felett, s így teljesíthetjük Isten akaratát.
                                                      _____________________________


EVANGÉLIUM ELŐTTI VERS

    Jézus mondja: + ,,Én vagyok a feltámadás és az élet: * aki bennem hisz, nem hal meg örökre.'' Jn 11, 25a és 26 – 6. tónus.

+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
    Én vagyok a feltámadás és az élet.


    Abban az időben:
    Lázár beteg volt Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Ez a Mária kente meg az Urat mirhával, és törölte meg lábait a hajával. A beteg Lázár, az ő testvérük volt.
    A két leánytestvér megüzente Jézusnak:,,Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!'' Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: ,,Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.''

    Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: ,,Menjünk el ismét Judeába?''
A tanítványok ezt mondták neki: ,,Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és te megint odamégy?'' Jézus ezt felelte: ,,Nem tizenkét órája van a nappalnak? Aki nappal jár, nem botlik el, mert látja a világ világosságát. De aki éjszaka jár, elbotlik, mert hiányzik belőle a világosság.'' Ezt mondta, azután hozzátette: ,,Lázár, a mi barátunk elaludt. De én megyek és fölkeltem.'' A tanítványok így szóltak: ,,Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul.''
    Jézus Lázár haláláról beszélt, ők azonban azt hitték, hogy az álomba merülésre gondol. Erre Jézus nyíltan megmondta nekik: ,,Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek. Most azonban induljunk hozzá!''
Tamás, akinek Iker volt a mellékneve, így szólt tanítványtársaihoz: ,,Menjünk, és haljunk meg mi is vele együtt!''
    Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Betánia Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra (fél óra járásnyira). Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.
    Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.'' Jézus ezt felelte neki: ,,Testvéred fel fog támadni!'' Erre Márta így szólt: ,,Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.''
    Jézus folytatta: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?'' Márta ezt válaszolta neki: ,,Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!''
    E szavak után elment és hívta a testvérét, Máriát. Halkan odaszólt neki: ,,Megjött a Mester, és hív téged!'' Ennek hallatára ő rögtön fölkelt, és Jézushoz sietett. Jézus ugyanis még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Mártával találkozott.

A zsidók pedig, akik Máriával együtt a házban voltak és vigasztalták őt, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkel és kimegy, utána siettek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, hogy ott kisírja magát.
    Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, e szavakkal borult lábaihoz: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!''
    Mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: ,,Hova temettétek?'' Azok így szóltak: ,Jöjj, Uram, és lásd!'' Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: ,,Nézzétek, mennyire szerette őt!'' Némelyek azonban így szóltak: ,,Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?''
Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: ,,Vegyétek el a követ!'' Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: ,,Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.'' Jézus ezt válaszolta neki: ,,Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!'' Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: ,,Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttét engem!''
    E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: ,,Lázár, jöjj ki!'' A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: ,,Oldjátok fel, hogy járni tudjon!''
    A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták,. amit cselekedett.

Ezek az evangélium igéi.


                                                    ___________________________________

    János evangéliuma szerint az Ige azért lett emberré, hogy életet és világosságot hozzon. A világosság a témája az előző vasárnapi evangéliumnak is. A mai részletben Jézus úgy áll előttünk, mint a feltámadás és az élet, a halál legyőzője. De más hitbeli kérdések is felmerülnek. Jézus nem felel azonnal Lázár betegségére. Engedi, hogy a baj elhatalmasodjon, hogy majd Isten annál jobban megdicsőüljön. Amikor jelen van, először hitet követel. De azt is megmutatja, hogy együtt érez fájdalmainkkal. Megengedi a megpróbáltatást, mert az erényeket csak nehézségek között lehet gyakorolni.

                                                    ___________________________________

Az élet víze 

 

Íme, kinyitom sírjaitokat…

Az emberek képtelenek voltak felkészülni Jézus csodáira. Magukon kívül voltak a csodálkozástól, olvassuk (vö. Mk 7,37). Csak utólag, csak visszatekintve értették meg, hogy ezt kellett megtennie, így kellett beteljesítenie, hogy minden előre megíratott. Hogy Isten terve változhatatlan, hogy Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Hogy ő az örökké élő, ezért legnagyobb csodája is éppen az, hogy életre hív, újra, hatalmasan.

Utólag minden a feltámadásról tanúskodik. A meggyógyított emberek, a rendbe szedett kapcsolatok, a közösség számára újjászülető emberek, a tétova tanítványok futása és felbátorodása, most már látom, hogy mind egy irányba tart, a Lélek egyfelé vezet és repít, a végső találkozásba. Most még csak kopogtatom a jövő falait, és várom, mikor tárul fel a kapu, hogyan szabadulok ki sírhelyemről.

A fénylő Újszövetség, Jézus hittel vallott feltámadása, illetve még előbb Lázár feltámasztása – mindennek fényében mindaz, amit a próféták megírtak, előíze, sőt szinte már előzménye a végső, nagy feltámadásnak. Az eredeti, sejtelmes és homályos értelem, amit ember megsejthetett az Isten terveiből, csak találgatás és árnyék. Értelme leginkább, hogy odaálljunk mi is, ahol őseink álltak, lássuk a világot úgy is, ahogy ők, tekinthessünk velük egy irányba úgy, ahogy a Lélek akkor látásra és szólásra indította őket.

Mit látott Ezekiel, miről jövendölt, amikor szavait tekercsre írta? Könyvének 37. fejezete, amelyet a nagyböjti vasárnap olvasunk, kiszáradt csontmezőt, majd meg felnyíló sírokat említ. Ez is, az is, hangsúlyosan a nép újraéledését, új életét várja és reméli. A kiszáradt csontmező csatában lemészárolt hadat, a sírok felpattanó zárjai a rabság végét jövendölik. Isten szeretett népét szólongatja: „Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” „Én népem”, vagyis Isten népe, amellyel szövetséget kötött, amelyet önmagának kiválasztott és lefoglalt, amelyet megszégyenít, megbüntet, de meg nem tagad, soha nem hagy el. „Én népem”, amelyet fájdalmasan szólongat, mert elhagyta és megtagadta és meggyalázta és hálátlanul bánt vele – és mégis az övé, és mindig úgy cselekszik vele, ahogy akkor, „ifjúsága napjaiban” (vö. Oz 2,17; 11,1). Az ígéret e szavai a fogságból való megszabadításra emlékeztetnek, Egyiptomból és Babilonból és mindenféle következő és jelenvaló fogságból, amelyek olyan félelmetesen zárnak be – akár egy életre. Ez az ígéret visszaadja az ígéret földjének távlatát, amelyet előbb „tejjel és mézzel folyó” Kánaánnak, majd meg „otthonnak” és „örök hazának” hív a hívő és minden ember.

Utólag, Jézus feltámadásának végső nagy jelétől és az örök élet ígéretétől visszanézve a sírok megnyitása a végső feltámadás ígérete. Már a rabbinikus zsidóság is erre gondolt, a végső nagy napra, az igazak feltámadására, amikor ezeket a sorokat olvasta. De hol is kezdődne máshol, hogyan is kezdődne másként az a végső nagy nap, ha nem éppen itt, ahol ezerarcú fogságot szenvedünk, ahol olyan sokféle sírba zárkózunk, ahol magunk se merjük megnyitni a jövő kapuját még akkor sem, amikor megtehetnénk…!? Talán a próféta kiáltása, talán Jézusnak, az Emberfiának kopogtatása, talán a feltámadás reggelének legendákban leírt, mégis iszonyúan valóságos földrengése, vagy egyszerűen valakinek a jelenléte, aki bátran, meg nem bántan és meg nem bántva szeret bennünket – és mindez együtt az, ami arra ösztönöz, hogy magunk is sarkig tárjuk a kaput, és beengedjük az új élet hajnalsugarát!

„Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” – ígéri Isten. Ez a csoda most is történik. A hitünkben, a szeretetünkben, a tetteinkben érik, és vele érünk mi is Isten csodájának teljes befogadására.

Martos Balázs

                                                    ______________________________

Tanítóhivatali nézőpont

Katolikus Egyház Katekizmusa

A halottak föltámadását Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki népének. A halottak testi föltámadásába vetett remény úgy bontakozott ki, mint az egész ember, a lélek és a test Teremtőjébe, Istenbe vetett hit logikus következménye. Az égnek és a földnek Teremtője ugyanaz, mint aki hűségesen tartja az Ábrahámmal és utódaival kötött Szövetségét. A föltámadás hite ebben a kettős távlatban kezdett megmutatkozni. A Makkabeus vértanúk megkínoztatásuk közepette vallották:"A világ Királya minket, akik az Ő törvényeiért halunk meg, föl fog támasztani az élet örök föltámadására" (2Mak 7,9). "Jobb nekünk, akiket emberek halálra adnak, várni Istentől a reményt, hogy újra életre támaszt minket" (7,14).

  -A farizeusok és az Úr sok kortársa várta a föltámadást. Jézus a föltámadást határozottan tanítja. Aszadduceusoknak, akiktagadják, ígyválaszol: "Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát?" (Mk12,24). A föltámadás hite abba az Istenbevetett hitre támaszkodik, aki "nem a holtakIstene, hanem az élőké" (Mk 12,27). Sőt: Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: "Én vagyok a föltámadás és az élet" (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, s akik ették az Ő testét és itták az Ő vérét. Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, így jövendölvén a föltámadását, bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedülálló eseményről úgybeszél,mint Jónásjeléről, mintaTemplom jeléről: megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon.

      -Krisztus tanújának lenni nem más, mint "az ő föltámadása tanújának lenni" (ApCsel 1,22), miután ettekés ittak "vele együtt föltámadása után" (10,41). A föltámadás keresztény reményét teljesen megpecsételik a föltámadt Krisztussal történt találkozások. Föl fogunk támadni, mint Ő, Ővele és Őáltala.996A föltámadás keresztény hite kezdettől fogva értetlenségekkel és ellenkezésekkel találkozott. "Egyetlen dologban sem mondanak ellent a keresztény hitnek oly hevesen, konokul, minden erővel, perlekedve, mint a test föltámadásának." Azt általában elfogadják az emberek, hogy az emberi személy élete a halál után szellemi módon folytatódik. De hogyan lehet azt elhinni, hogy ez az oly nyilvánvalóan halandó test képes lesz föltámadni az örök életre?2603Az evangélisták Krisztus nyilvános működésének idejéből két imádságát szó szerint följegyezték. Mindkettő hálaadással kezdődik. Az elsőben Jézus megvallja az Atyát, elismeri és áldja Őt azért, mert az Ország misztériumait elrejtette azok elől, akik bölcsnekgondoltákmagukatéskinyilatkoztattaazegészen"kicsinyeknek" (a boldogságok szegényeinek). Az "Igen, Atyám!" megindultsága szíve bensőjét fejezi ki, ragaszkodását az Atya "tetszéséhez"; s ez mintegy visszhangja Anyja "Fiat"-jának a fogantatáskor, és mintegy előrevetítése annak, amit Ő maga fog mondani az Atyának az agóniában. Jézus egész imádsága nem más, mint emberi szívének szeretettel teljes ragaszkodása "az Atya akaratának misztériumához".2604A másik imádságot, mely Lázár föltámasztása előtt hangzott el, Szent János jegyezte föl. A hálaadás megelőzi az eseményt: "Atyám, hálátadok neked, mert meghallgattál", ami magában foglalja, hogy az Atya mindig meghallgatja kérését; és Jézus azonnal hozzáfűzi: "Én ugyan tudtam, hogy mindig meghallgatsz engem", ami magában foglalja, hogy Jézus a maga részéről folyamatosan kér. Így Jézus hálaadástól vezérelt imádsága kinyilatkoztatja nekünk, hogyan kell kérnünk: még mielőtt az ajándékot megkapná, Jézus azonosul Istennel, aki ajándékoz és aki adományaiban Önmagát ajándékozza. Az Adományozó értékesebb, mint az ígért adomány. Ő a "Kincs", és Fiának szíve Benne van. Az ajándék "hozzá" adatik.Jézus "papi imájának" az üdvösség rendjében egyedülálló helye van. Erről az első szakasz végén fogunk elmélkedni. Ez föltárja Főpapunk mindig aktuális imádságát, s ugyanakkor magában foglalja azt, amire minket tanít az Atyához szóló imádságunkban, amit a második szakaszban fogunk magyarázni.

 

                                                               ____________________________


Egyetemes könyörgések Nagyböjt 5. vasárnapjára

Pap:    Imádkozzunk, testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztushoz, aki Lázár feltámasztásával megmutatta, hogy ő a Feltámadás és az Élet!

Lektor:
    1.    Hogy Egyházad szentségei által minél többen életre támadjanak a lelki halálból!
        Hívek: Kérünk téged, hallgass meg minket!

    2.    Hogy az élet szolgálatában a népek összefogjanak a háborúk, a járványok és az éhínség leküzdésére!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    3.    Hogy mindnyájan erőt és bátorítást nyerjünk a feltámadás hitéből!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    4.    Hogy betegeink időben részesüljenek Jézus vigasztalásában és szentségeinek kegyelmében!
        Hívek: Kérünk téged . . .

    5.    Hogy Jézus szavai erősítsenek meg bennünket, amikor szeretteinket gyászoljuk!
        Hívek: Kérünk téged . . .

Pap:    Mennyei Atyánk! Te szent Fiadat az élet és a halál Urává tetted. Segíts kegyelmeddel, hogy a lelki halálból mindig fel tudjunk támadni, és földi életünk után részünk legyen az örök életben. Krisztus, a mi Urunk által.
Hívek:    Ámen.

 

 

Senki sem menekülhet meg önmagában - Ferenc pápa rendkívüli Urbi et Orbi áldása a járvány idején

 

 

 

 

Nagyböjt 4. vasárnapja 2020. március 22.

 

Kedves Testvérek!

Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!

Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!

Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!

 

Lélekben együtt imádkozzunk!

Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.

Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!

(Pásztor Pascal, plébános)


 

Evangélium Szent János Könyvéből (Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38)

Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt.
Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”

 


Elmélkedés:

Nagyböjti látomás

Van egy nagyböjti látomásom. Egy templomot látok magam előtt. Nem figyelem, hogy egyszerű vagy gazdagon díszített-e az épület belseje, csupán azt látom, hogy tele van emberekkel. Gyermekekkel és fiatalokkal, felnőttekkel és idősekkel. Gazdagokkal és szegényekkel, okosakkal és kevésbé tanultakkal, egészségesekkel és betegekkel. De mindenki meg van kötözve, a kezeken láncok és bilincsek. Az emberek nézik kezükön a láncokat, de nem próbálja senki dühödten letépni, lerázni magáról, mert tudja, hogy hiábavaló volna erőlködése. Nem beletörődéssel nézik a láncokat, hanem várakozással és reménnyel, mint akik ígéretet kaptak és tudnak türelmesen várni. Aztán megjelenik valaki elől, ragyogó fehér ruhában és megszólal. Ekkor mindenki felé fordul. Hangja egyszerű, de mégis van benne egy kis ünnepélyesség. A hang ismerősen cseng mindenkinek, s mintha azt is már hallották volna, amit mond, mert üzenete is ismerősen cseng. Hangjában nincs semmi fenyegetés. Szelíden mondja: Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg! És ez a szelíd hang igaz bűnbánatot ébreszt az emberek szívében, s lehullanak a láncok a kezekről. Ez a látomás talán a mostani szentmisén jelenlévőkről szól, vagy más plébániai közösségekről, de az is lehet, hogy az egész Egyházról. Mindannyiunknak szüksége van a bűnbánatra és a megtérésre! Szükségünk van a lelki megtisztulásra! Szükségünk van a hit ajándékára! Szükségünk van arra, hogy megnyíljon a szemünk! Szükségünk van rá, hogy Jézus felnyissa szemünket, ahogyan felnyitotta annak a vaknak, akiről a mai evangéliumban olvasunk. A történet meglehetősen mozgalmas. Van itt minden: gyógyítás, hitvita, kiátkozás, hitvallás, felszólítás a bűnbánatra. Az evangéliumokban sok mozgalmas történetet olvasunk, a Jézus körüli események, a vele való találkozások ilyen jellegűek. De itt most még a szokásosnál is több fordulatot hoz az események előrehaladta. A történet egy szokásos gyógyító csodaként indul. Az Úr találkozik egy beteggel, egy olyan emberrel, aki születésétől fogva vak. A betegség tehát rendkívül komoly. Jézus korábbi csodáit ismerve szinte előre látjuk, hogy most egy fohász következik az Atyához, aztán egy érintés és a vak rögtön látni fog. Jézus azonban nem siet ennyire. A gyógyítás folyamatába beiktat egy tisztulási szertartást. Ezzel meg is értjük mindjárt, hogy miért volt szükség a vak szemének sárral való megkenésére. Jézus érzékelteti, hogy a gyógyulás tőle jön, de a tisztulásért az embernek is tennie kell valamit, meg kell mosakodni. Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor nem látjuk annak értelmét. Céltalanok vagyunk, haszontalannak érezzük magunkat. Változtatni szeretnénk, de nem érzünk hozzá elegendő erőt. A vakon születettnek az egész élete ilyen volt. Mire jó az ő élete? Kolduljon élete végéig? Ebből a céltalanságból húzza ki, emeli ki őt Jézus. Életének új értelme nem csak abban van, hogy mostantól majd tud dolgozni és valami hasznosat tenni, hanem abban is, hogy küldötté, tanúságtevővé válik. Elmondja az embereknek, hogy hisz Jézusban, az ő gyógyítójában, hisz abban, hogy ő az Isten Fia. Miért olvassuk éppen nagyböjtben ezt a történetet? Jézus minden emberrel azt akarja tenni, amit a vakkal tett. Szeretne minket kigyógyítani a hitetlenségből, a kételkedésből, az aggodalmaskodásból. Szeretne minket megszabadítani testi és lelki hiányainktól. Szeretne minket megtisztítani a bűntől. Szeretne minket megajándékozni a lelki tisztasággal. Szeretne minket elvezetni egy új életre, egy boldogabb, szentebb, teljesebb életre. Szeretne minket megajándékozni a hittel és a hit szerinti látásmóddal. A nagyböjti látomást, amiről az elején beszéltem, Jézus tudja beteljesíteni. Ő szabadít meg a bűntől, ami megbilincsel minket és ő

adja nekünk a hitet.
© Horváth István Sándor

 

 

Imádság:

Uram, Jézus! A hit szilárd alap, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanságom és aggodalmam. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára! Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján! Hittel és bizalommal fordulok hozzád: adj meg mindent, ami üdvösségemre szolgál! Köszönettel és hálával tartozok neked azért, mert segítesz, hogy eljussak az üdvösségre.

________________________________

Egy körülmény különösen is megnehezítette a nyárontörtént dunai hajókatasztrófa mentési munkáit. A vízhatalmas sodrásán kívül arról is beszámoltak a búvárok,hogy sötét van. Nem szürkület, ami megtöri a fényt, hanemsűrű és áthatolhatatlan sötétség honol odalent. Alig merülnek le a vízszint alá hatvan-nyolcvan centimétert, máris el-vész minden. A mi szép kék Dunánkban fél méter mélyenvaksötét van. Ilyen viszonyok között létezni sem lehet,nemhogy dolgozni. Ez a körülmény is lehetetlenné tette amentést.E sorok születésének napjaiban is figyelemmel kell lenni aközlekedőknek a látótávolságra, mely párás, ködös időbenalaposan csökken. Személykocsik esetében ez a távolság nelegyen kevesebb nyolcvan-száz méternél, míg a repülőgépekközlekedéséhez, a föl- és leszálláshoz nyolcszáz-ezer méterszükséges. Tejfölsűrűségű ködben senki nem érzi magát biztonságban. Ez a bizonytalanság nyomja rá a bélyegét azokra az embertársainkra, akik vakon születtek. Akik számárasem a színek, sem az árnyalatok nem mondanak semmit. Afizikai rend szerint ők az örök sötétségben élnek. Sötétben,de nem világtalanságban. Az ő észlelő rendszerük ugyanjobb és kifinomultabb, mint az átlagemberé – tapintásuk éshallásuk sokkal érzékenyebb –, de a vizuális kincsek ajándékaiban nincs részük.

Jézus megpillantja ezt a vakon született embert. Mindjárt jön is az „okos” kérdés, mert itt valami rendellenesség lát-ható, tehát ennek oka van. A szülők a hibásak. Olyan adok-kapok alapon, az Istent kizárva a képből. Istent, aki nem büntet, akitől távol áll a gyűlölködés és a harag, mert „Istentetteinek kell megnyilvánulnia benne” (Jn 9,3b). Félreértés ne essék – mondaná az Úr –, én nem azért jöttem, hogy keseregjek a rövid látótávolság meg a síkos autópálya miatt. Vagy felszárítom a ködöt, vagy megtanulunk ilyen körülmények között vezetni. Esetleg ücsörögj otthon, és „várj, míg felkel majd a nap”. Jézus küldetése másról szól. Ő nem világítani jött el közénk – ahogy a feltámadása sem pusztán egy mozzanat a történelemben –, hanem Ő maga a világosság. Ő nem a villamos hálózat, nem a kapcsoló és még csak nem is a fényt adó izzó. Jézus maga az egész, a teljesség, a fény. A vakon született embernek úgy adja meg a látást, hogy az azember valami gyökeresen újat kap. Amije eddig soha nem volt, mostantól van. Valóságos reveláció jön létre, mintha lepelhullna le az életéről – nem csak a szemeiről.A farizeusok kérdőre vonták a meggyógyult embert. Több alkalommal is elő kell adnia a történetet. Mintha csak egyrendőri kihallgatáson lennénk, hátha egy részletbe belekapaszkodva csőbe húzhatják. És valóban, a csapda létezik ésnagyon szimpla: a szombat törvényének áthágása. Jézus, akiegy az Atyával, aki maga a Jó Pásztor (Jn 10,14), ne tennétúl magát a tórai törvényen? Õ azért jött, hogy akik nemlátnak, lássanak (Jn 9,39). Az Ő fényét a húsvéti sírból kiáradó ragyogás adja meg.

Várnai Pétercímzetes prépost

 

A pápa imádkozik az orvosokért és ápolókért, akik életük feláldozásával szolgálnak

Tegnap egy bergamói paptól kaptam üzenetet, aki imát kért Bergamo, Treviglio, Brescia és Cremona orvosaiért. Erejük megfeszítésével dolgoznak ők és életük feláldozásával segítik a betegeket. Imádkozzunk a hatóságokért, akiknek nem könnyű most a helyzetet kezelni és sokszor meg nem értéstől szenvednek. Az orvosok és a kórházi személyzet legyenek minket segítő oszlopok, hogy előbbre lépjünk és védelmezzenek meg bennünket ebben a válságban” –hangzott Ferenc pápa bevezető imája, mellyel megfogalmazta péntek reggeli szentmiséje szándékát.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

 

Egy régi gyermekkori hazaszólító dal

Térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez” – üzente a napi olvasmányban Ozeás próféta (Oz 14, 2-10) és ez a sor Ferenc pápában gyermekkora személyes emlékeit idézte fel. 75 évvel ezelőtt a Buenos Aires-i családok szívesen hallgatták Carlo Buti dalát, akivel együtt énekelték: „Térj vissza apádhoz, énekel még neked altatódalt”. Térj vissza! –folytatta a pápa –, de aki téged hazahív, az Isten! Az Isten a te papád, nem egy ítélőbíró. Ferenc pápában az ének a „tékozló fiú” történetét idézte fel a Lukács evangélium 15. fejezetéből. Ennek a fiúnak az atyja már messziről észrevette fia hazatérését, mert hazavárta. Felment sokszor a teraszra napközben és így teltek a napok, hónapok, talán évek is. Messziről meglátta, amint a fiú visszatért az atyjához. Ez most nekünk a nagyböjti időben Isten gyengédségéről beszél, amikor önmagunkban mélyedünk és emlékezünk a visszatérésre az atyához. Ellenkezéseinkre az Isten ezt válaszolja: „Térj vissza, én meggyógyítalak hűtlenségedből, mert a haragom már elmúlt”. Isten gyengédsége meggyógyítja sebeinket.

 

Nagyböjt mindig a szív megtérésére irányul

A hazatérés az atya ölelését jelent, elég csak Izajás jövendölésére gondolni: Ha bűneid olyan csúnyák voltak, mint a skarlát, én olyan fehérré teszem, mint a hó – idézte a pápa szabadon Izajás prófétát. Ő képes arra, hogy átalakítsa a szívünket, de nekünk adja az első lépést, a visszatérést. Nagyböjt mindig a szív megtérésére irányul, mely keresztény szokás szerint a gyónás szentségében ölt testet. Nekünk pedig rendeznünk kell a számlát, jobban mondva engedjük, hogy Isten fehérré tegyen minket.             


 

Mély bűnbánat és a lelkünk olyan lesz, mint a hó              

A pápa sokak szándékára utalt, akik Húsvétra készülve elvégzik szentgyónásukat. Többen jelzik azonban most, hogyan lehet gyóntatópapot találni, hiszen nem szabad elhagyni az otthont. A pápa válaszként a katekizmusra utalt, mely nagyon világosan jelzi, hogyha a hívő nem tud papot találni, akkor szóljon az Istenhez, az Atyjához és neki mondj el az igazságot: Uram, ezeket a bűnöket követtem el… és bocsáss meg nekem. Egész szíveddel kérd a megbocsátását a bánatimával és ígérd meg neki, hogy később gyónni is fogsz, de most adja meg a megbocsátást. Azonnal Isten kegyelmébe térsz. A katekizmus tanítja, hogy te magad eléred őt, Isten megbocsátását, ha éppen nincs kéznél pap. Itt a kellő és alkalmas idő. Mély bűnbánat és a lelkünk olyan lesz, mint a hó. Szép dolog lenne, ha a szívekben visszhangozna a hazatérés dala az atyához, aki vár minket és ünnepet tart nekünk – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.

 

Imádás és szentségi áldás

Ez alkalommal is rövid szentségimádással, majd szentségi áldással fejezte a szentmisét. A monstrancia előtt a pápa így imádkozott: „Lábaidhoz borulok, ó Jézusom és neked adom szívem bűnbánatát, mely elsüllyed saját ürességében és elmerül a te szent jelenlétedben. Imádlak téged szereteted szentségében, szeretnélek befogadni szegényes

hajlékomba, amit neked ajánl fel a szívem. A szentáldozás boldogságára várva lélekben kívánlak befogadni téged. Jöjj el hozzám, Jézusom, hogy én hozzád mehessek! Szereteted lobbantsa lángra egész mindenem, életre és halálra, hiszek benned, remélek benned, szeretlek téged”.

____________________________________

 

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége

felhívása és nyilatkozata

Felhívás

A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöksége felhívja tagjait - és minden jószándékú embert, aki ehhez csatlakozik - hogy minden este 20.00-kor mondjanak el Miatyánkot az Operatív Törzs vezetőiért, tagjaiért és mindazokért, akik a járvány ellen önfeláldozóan küzdenek.

 

Nyilatkozat

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) hálásan köszöni az Operatív Törzs vezetőinek, tagjainak, a járvány elleni védekezésben résztvevőknek - az egészségügyben dolgozóktól a rendfenntartókig mindenkinek - lelkiismeretes, önfeláldozó munkáját és további hitet, erőt, egészséget, kitartást kíván nekik a hosszú küzdelemben. A KÉSZ - Magyarország legnagyobb keresztény civil szervezete - minden tagja a maga szintjén részt vesz a védekezésben, de ezen felül arra kér minden állampolgárt, hogy esténként 20.00-kor, az egészségügyi dolgozókat köszöntő, Olaszország után nálunk is terjedő taps kezdete előtt, velük együtt mondjon el egy Miatyánkot az első vonalban és a háttérben küzdőkért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Czapkó Mihály, az Egri Főegyházmegye katolikus papja, az egri Érseki Papnevelő Intézet prefektusa, teológiai tanár, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés jegyében tartott előadást a római katolikus templomban március 5-én, csütörtökön. Mint ismeretes, ez év szeptember 13-tól 20-ig Budapest látja vendégül a világ keresztény híveit, művészeit, papjait, teológusait. A négy évente, más-más országban megrendezésre kerülő találkozó középpontjában az Oltáriszentségben jelen levő Krisztus áll.

Dr. Czapkó Mihály 2012-2014 között Rómában, a Szent Alfonz Akadémián folytatta tanulmányait, ahol szaklicenciátust szerzett erkölcsteológiából és 2019-ben doktori disszertációját is ugyanott védte meg. Értekezésének címe: „Igazságosság és irgalmasság. Erkölcsteológiai megfontolások és javaslatok a migráció jelenségével kapcsolatban”. Előadásában is morális oldalról közelítve mutatott rá az Eucharisztia jelentőségére a hívő ember életében.

Mit tehet a krisztushívő? – tette fel a kérdést. Nem úgy, hogy mit szabad, és mit nem, hanem a keresztény hivatás felől közelítve. A választ a II. Vatikáni Zsinat tanítása alapján fogalmazta meg: a Krisztust követők egyszerre tanítók és tanúságtevők. Erkölcsi életüknek ezért kultusz értékük van. Ahhoz, hogy e nem kis kihívásnak meg tudjanak felelni, felnőtt szinten kell ismerni a hitüket. Önmagában azonban ez még nem elég. Valamennyien vétkezünk, kisebb-nagyobb hibákat követünk el, amelyektől saját erőnkből nem tudunk megszabadulni.

Zakeus példáján mutatta be az előadó, hogy vétkeink, legyenek azok bármilyen nagyok, akkor nem akadályozzák meg a jóra való törekvést életünkben, ha azokat nem olvassák a fejünkre, ellenkezőleg, van, aki hisz bennünk, hisz abban, hogy új életet akarunk kezdeni. A szeretet megelőlegező gesztusa nagy változást tud elérni az emberben, feltéve, ha bűneinket őszintén megbánjuk. A katolikusoknál ebben segít a bűnbánat szentsége és az Eucharisztia szentsége is. Ez utóbbit csak megtisztulva, más szóval kegyelmi állapotban vehetjük magukhoz. Általa kisebb, Istentől el nem taszító bűneink szentgyónás nélkül is bocsánatot nyerhetnek, ha őszinte bűnbánatot tartunk. Az Eucharisztia olyan, mint az orvosság: lelki sebeinket is begyógyítja.

Tapasztaljuk azonban, hogy mégis visszaesünk, szinte ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra. Mit tehetünk? XVI. Benedek pápa tanítása szerint törekednünk kell arra, hogy jót cselekedjünk, ezáltal a jóval szorítsuk ki életünkből a rosszat. Ha mégis megbotlunk, akkor nem a botláson van a hangsúly, hanem hogy visszataláljunk Krisztushoz, az ő szeret parancsához. Valahogy úgy, mint amikor ima közben azt vesszük észre, hogy gondolataink elkalandoztak. Ilyenkor a lényeg azon van, hogy koncentráljunk és térjünk vissza ahhoz, akihez és amiért imádkozunk.

Az embert az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy nem ösztönlény. Szabad akarata van, és alapvetően arra van hivatva, hogy a jó megtétele mellett döntsön. Ez a szabadság ajándék, de egyben veszélyforrás is. A rossz ugyanis néha jónak tűnik. E miatt a szentek is gyakran megbotlottak, de életükben rendszerint olyan fordulat történt, melyet követően az erények gyakorlásában, Isten szeretetében, imáikban Isten parancsát tartották szem előtt.

Megbocsát-e Isten minden bűnt? Jézus szerint igen, kivéve a Szentlélek elleni bűnöket. Ezekről összefoglalva azt mondhatjuk, hogy nem nyer bocsánatot az, aki szabadon és végérvényesen a bűnt választja, azt nem bánja meg, és Istent tudatosan elutasítva nem kéri bűnei bocsánatát.

Végül a Jézus által tanított ima, a Miatyánk példájával mutatott rá az előadó az Eucharisztia jelentőségére életünkben. Tapasztalhatjuk – mondta – hogy az ószövetségi Szentírás héber nyelvű szövegeiben nem mindenhol találunk címeket. A zsidó gondolkodást követve a lényeget egy-egy fejezet közepére tették. Így a kenyérért való fohász nem véletlenül került a Miatyánk közepére: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Az Atyától kérjük, tehát tőle kapjuk. Ez a kérés nem csupán a fizikai táplálékra, hanem a lelki táplálékra is vonatkozik. Az Eucharisztia az élet kenyere, amelyben a látható kenyér formán túl Jézus van jelen.

Az Eucharisztia vétele azonban nemcsak személyes találkozás, hanem összekapcsol az Egyház minden tagjával, azaz közösséget teremt. Általa Jézus él bennünk, és ily módon Jézust ismerjük fel egymásban. Ha egy keresztény közösség megosztott, akkor azt is tudatosítanunk kell, hogy valamit, amit Jézus kért, nem valósítottunk meg közösen. Helyesen tesszük ezért, ha követjük az első keresztények példáját, úgy ahogy az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének 42. versében olvashatjuk: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Záró gondolatként ezt ajánlotta Dr. Czapkó Mihály teológia tanár a tiszaújvárosi egyházközég tagjai figyelmébe is.

Lejegyezte:

Szrogh Károly

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Kedves Szülők!  

Gyermekük keresztelésekor ígéretet tettek arra, hogy úgy nevelik majd őt, hogy hitünk szerint éljen!

Örömmel értesültem, hogy ezen vállalt kedves kötelességüknek azon túl, hogy otthon szeretettel beszélnek hitünkről és rendszeres imádságra és Szentmise látogatásra buzdítják gyermeküket, hitoktatásra is beíratták!

Gyermeküknek, azzal, hogy az általános iskola 3. osztályosa lett, lehetősége nyílik arra, hogy a Szentgyónás és Szentáldozás szentségében részesüljön!

(Amennyiben nincs megkeresztelve, személyes egyeztetés szükséges!)

Az elsőáldozás a tiszaújvárosi Magyarok Nagyasszonya templomban 2020. május 24-én lesz! Szeptember 13-án, az elsőáldozókkal és szüleikkel egynapos kirándulás keretében, részt veszünk a Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus elsőáldozók Szentmiséjén a Budapest Arénában.  Ez nagy lehetőség és életre szóló élmény! 

Az magától értetődő, hogy az elsőáldozásra készülő gyerekek minden vasárnap Szentmisére jönnek, (Szentmise a tiszaújvárosi templomban minden vasárnap 11.00 Sajószögeden 9.30), illetve részt vesznek az iskolai hitoktatásban, valamint a plébániai szentségi felkészítőn, amely a tanév második félévében  péntek délutánonként 16.00 órakor lesz a templomban. 

A *mellékelt jelentkezési lapot, illetve a  gyermek keresztlevelét, amennyiben még nem adták le, kérem a hitoktatónak 2020. március 31-ig leadni!

 (*A jelentkezési lap ide kattintva letölthető)

Kedves Szülők!  

Gyermekük keresztelésekor ígéretet tettek arra, hogy úgy nevelik majd őt, hogy hitünk szerint éljen!

Örömmel értesültem, hogy ezen vállalt kedves kötelességüknek azon túl, hogy otthon szeretettel beszélnek hitünkről és rendszeres imádságra és Szentmise látogatásra buzdítják gyermeküket, hitoktatásra is beíratták, illetve már Szentáldozáshoz is járulhat!

Gyermeküknek, azzal, hogy az általános iskola 7. osztályosa lett, lehetősége nyílik arra, hogy a Bérmálkozás szentségében is részesüljön! (Amennyiben nem volt elsőáldozó, vagy nincs megkeresztelve, személyes egyeztetés szükséges!)

A Bérmálás Szentségét 2020. május 17-én vasárnap 16.00-kor Dr. Ternyák Csaba Érsek Úr szolgáltatja ki a Magyarok Nagyasszonya Római Katolikus Templomban! A bérmákozókkal április 5-én Virágvasárnapi Szentmisére Egerbe utazunk.

Az magától értetődő, hogy az Bérmálkozásra készülő gyerekek minden vasárnap Szentmisére jönnek (Szentmise: minden vasárnap 11.00), illetve részt vesznek az iskolai hitoktatásban, valamint a plébániai szentségi felkészítőn, amely péntek délutánonként 15.00 órai kezdettel lesz a templomban.

A *mellékelt jelentkezési lapot, a  gyermek keresztlevelét, illetve a bérmaszülő keresztlevelét, amennyiben még nem adták le, kérem a hitoktatónak 2020. március 31-ig leadni!

 (*A jelentkezési lap ide kattintva letölthető)