Friss hírek

Oktőber 13-án

FATIMAI ENGESZTELÉS

17-órai kezdettel!

 

Napi evangélium

Felhasználók

Oldalainkat 23 vendég és 0 tag böngészi

Lelki nap Gál Péter atyával

   

Március 18-án, a böjti készülődés harmadik szombatján látogatott el hozzánk Gál Péter atya, író, az idén 100 éves pécsszabolcsi egyházközség plébánosa.  10 órakor 80 hívő várta őt a parókia közösségi termében, többen talán nem is fértünk volna el. Péter atya egy rövid köszöntőt, éneklést és közös imádságot követően tartotta meg a lelkigyakorlat első előadását. Bevezetésképpen Antiochiai Szent Ignácról beszélt, az ő hitéről, amely ahhoz is erőt adott neki, hogy vállalja a mártírhalált a római Circus Maximusban Kr. után 110-ben. 
 

Péter atya első előadásának központi témája Jézus, a szabadító volt. Az atya a saját szolgálatából vett, meghökkentő történetekkel illusztrálta, mi mindentől szabadít meg minket Krisztus. Elsősorban a bűntől, de feloldoz a tévelygésből, a hamis tanok béklyóiból, az okkultizmus hatásai alól is. 
 

Péter atya az első előadás végén feltette a kérdést: ki a tanítvány? Ki tekinthető Jézus követőjének? Úgy véli, hogy az, aki nagyon szereti Krisztust, hajlandó felvenni a keresztjét és vállalni érte a szenvedést.  Ehhez kapcsolódóan mesélt a sokat szenvedett fehér vértanúról, Galgóczy Erzsébetről. 
 

A három órakor kezdődő második előadáson folytattuk az elmélkedést arról, ki tekinthető Jézus tanítványának? Mi vajon tanítványok vagyunk-e?  Vállaljuk, illetve elfogadjuk-e a szenvedést Őérte? Miért szenvedünk egyáltalán? 
Péter atya tanítása szerint a bűn az oka minden szenvedésnek. A szenvedő ember pedig többnyire lázad és Istent okolja a szenvedésért. Az atya viszont azt kérdezi: miért Istent tesszük felelőssé a szenvedésünkért? Hiszen a szüleinket sem kárhoztatjuk testi bajainkért. Miért nem az ördögöt hibáztatjuk? Istentől nem származik rossz, és az ember nem Isten játékszere. Az a szenvedés, amelyért Istent okoljuk, kárba veszett. Az a szenvedés viszont, amelyben felismerjük a próbatételt és keresztként fogadjuk, Istennek felajánlva imádsággá változik, és az üdvösségünket szolgálja. 

 

A második előadást beszélgetés és szeretetvendégség követte, a híveknek gyónásra is volt alkalma. 
A szentmisén Péter atya prédikált, és a misét követő szentségimádást is ő celebrálta. 

 

A vasárnapi szentmise előtt került sor a harmadik előadásra, melyben folytattuk az elmélkedést a szenvedésről. Péter atya ismét Galgóczy Erzsébetet, „Erzsikét” idézte, aki szerint a Jézusnak imaként felajánlott szenvedés mellett a szentáldozás is elengedhetetlenül fontos. Ennek igazolására Péter atya egy újabb, a saját szolgálata során tapasztalt esetet mesélt el egy paranoid-skizofrén emberről, akit a templomba járás és a szentáldozás útján szabadított meg Jézus a betegségből. 
 

A szenvedés értelmét négy tételben foglalta össze az atya. 
Az Ószövetségben is szerepel: a szenvedés elfordíthat minket a bűntől. A szenvedés megtanít bennünket odaátra várakozni. A szenvedést mindig valami magasabb jó elérése érdekében engedi meg az Isten. Az isteni szeretet szenvedése által vagyunk megváltva. Ezek a tételek kiegészültek a gondolattal, miszerint a Krisztusnak felajánlott szenvedés valójában részesülés az Ő győzelmében, megváltó művében. 

 

Péter atya az előadás vége felé ismét idézte a lelkigyakorlat során többször elhangzott, vigasztaló gondolatot: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.   
 

A vasárnapi szentmisén az atya a félelem legyőzéséről prédikált. 
A félelem, csakúgy, mint a szenvedés az első bűnből ered. Az első emberpár azért bújt el az őket kereső Teremtő elől, mert bukásuk után már féltek tőle. 

 

Úgy tartják, a Szentírásban 365 helyen szerepel a felhívás: „Ne félj!” Minden napunkra vonatkozó intelem tehát, hogy ne féljünk, hagyatkozzunk az Úrra, bízzuk rá az életünket. Jézus Krisztus megváltó művében a bűnnel együtt a félelmet is legyőzte.    
Péter atya a félelem legyőzésére és az Úrra való hagyatkozásra buzdítva Dávid és Góliát ószövetségi történetét idézte fel. Az ókori filiszteusok és zsidók eldöntetlennek látszó küzdelmének végén, az akkori szokásnak megfelelően, a két seregből kiállított egy-egy katona párbaja döntött az ütközet kimeneteléről. A mindannyiunk által ismert történet szerint egyetlen zsidó harcos sem mert kiállni a hatalmas termetű, filiszteus Góliáttal szemben. Egyedül a még gyermek Dávidban volt bátorság ahhoz, hogy vállalja a küzdelmet. Péter atya magyarázata szerint Dávid nem félt az óriástól, hiszen ő már tapasztalta Isten mindenhatóságát és bizonyosan tudta, hogy Góliát ereje, így minden más evilági erő elenyészik az Úr hatalmával szemben. RM.

képek megtekintése